Goethe regénye kapcsán Schiller (1796. július 5-én) ugyancsak megfontolásra méltó megjegyzést tett, nevezetesen, hogy a gyorsan változó és váratlan események szinte meggátolják az olvasó reflexív fölényét a szöveggel szemben. Goethe minden létező művészi eszközzel megakadályozza, hogy az olvasó fölényben érezze magát az események előrehaladása során, legyen ez akár egy beiktatott kitérő vers, szöveg vagy hirtelen váratlan fordulata az eseményeknek. Schiller megállapítása pontos: „A gondolkodásra való hajlamossága a cselekmény legsebesebb sodrában is féken tartja az olvasót, és mindig arra kényszeríti, hogy előre és visszafelé tekintsen, és eltűnődjék mindazon, ami történik.” A féken tartott olvasás éppen ez a művelődés a regény által, ami azt jelenti, hogy soha nincs egy végső biztos nyugvópont, ahonnan az egész átfogható lenne.

Smollett látszólag nem tartozik a XVIII. századi angol próza nagyjai közé, ám Walter Scott visszatekintve mégis úgy beszél a fenti műről, mint amiben a helyzetek, alakok egyénítő megfigyelése példaszerű. Az a kísérlet, hogy a szerző magát a kiadónak küldött levél-paksaméta mögé rejti, egyszerre biztosítja a szerzői nyomok eltüntetését, másfelől olyan direkt sértéseket is el lehet itt helyezni, melyek szerint Shandy írta volna az Érzelmes utazást. Tudjuk, hogy Sterne nem volt rest, és „megemlékezett” Smollett utazásairól (mintha valóban találkoztak volna!) és számára elfogadhatatlan ítéleteiről (a Pantheon vagy egy Vénusz szobor kapcsán). Smollett melankolikus habitusát („miserable feelings” – így Sterne!), ítéleteinek korlátoltságát teszi nevetség tárgyává – smelfungus panaszát (így rejti el Smollett nevét Sterne az Érzelmes utazásban), a bajt szimatoló és arról hírt adó írót mintegy arra szólítja föl, hogy forduljon inkább orvoshoz, ha mindenütt és mindenben csak bajt és veszélyt lát és szimatol. S lehet, hogy Smollett Sterne tanácsára kezdi regényét épp azzal, hogy hőse, aki nagyon is ő maga, betegségét kúrálandó a dél-angliai hőforrásokhoz (Bath) utazik.

Ha felidézzük Nyikolka eltökéltségét, hogy megtalálja annak az ezredesnek a családját, aki megmentette az életét, egyben sajátját adta azért a hatalomért, ami őt cserben hagyta – mondhatjuk, irracionális tett, Bulgakov mégis joggal gondolhatta azt, hogy az emberélet több mint az életben maradás ösztön vezérelte kiútkeresése. Ney-Tours ezredes családjának elmondja Nyikolka az eseményeket, miként halt meg teljesen magára maradva és feltartóztatva Petlruja lovasait. A regény itt az időt visszaforgatva felidézi a tettet, hogy lássuk az értelmét. A hős halott, hősi halott! De a már megtörtént és az éppen zajló eseménysor úgy íródik egymásra, hogy Nyikolka most maga is férfivá válik (278.), s még azt is kiállja, hogy mint túlélőre tekintenek rá – ezért vállalja, hogy az ezredes húgával megkeresik a halottasházban a tetemet: „Anya szinte eszét vesztette az utolsó három nap... – suttogta Ney húga. Megint hátravetette engedetlen hajtincsét, és semmibe vesző tekintettel keresztülnézett Nyikolkán. – Különben megbolondult most az egész világ” (279.).

Goya szembenézett az elődökkel, kiváltképpen az antik hagyomány jelentőségével, s talán innen származik az a sokféle és egymásnak ellentmondó besorolás, hogy művészete inkább késő barokk vagy neoklasszicista vagy éppen romantikus – nincs jelentősége, hiszen műve éppen ezzel is bizonyítja, hogy mennyire feladatának érezte azt, hogy tanulva, de nem utánozva megteremtse saját képalkotását. Az Akadémiai képzés elveiről című szövegében (Enigma, 53. szám, fordította Hessky Orsolya) maga is elősorolt olyan alkotókat, akik előkészítik számára a talajt, hogy másképp alkosson. Alkotásainak igazi erőtere az antik klasszicizáló iránya, másfelől a késő barokk festészet rejtett továbbélése. Erről talán mindmáig a legmeghatározóbb elemzést Th. Hetzer adta, aki Tiepolo kései festészetéről írott munkájában (Tiepolo freskói, 1942) a velencei késő barokk festészetre rávetülő neoklasszicista elvárások viszonylatában elemzi Goya fellépését.

A századok során Swift Gulliver utazásait (1726) értelmezve joggal alakult ki az a vélemény, hogy a negyedik könyv olvasása képezi a legfőbb nehézséget a mű megértésében. Ahogy D. W. Jefferson írta, a könyv itt mutatja a legnagyobb szórást, hívja elő a legeltérőbb vélekedéseket azt illetően, miről is tudósít a parodisztikus valószerűtlen utazás, s hogy egyáltalán utazunk-e valahova, és nem sokkal inkább az ember testi-lelki tájait járjuk-e be, lehetetlen-valószerűtlen helyzetekben.

A könyv elején álló levél, amit unokabátyjának címez, még jobban elmossa, illetve felülírja a negyedik részre vonatkozó nyomokat.

Elsőre úgy olvassák, mint amiben a konkrét geo/szocio/historiográfia a meghatározó, ami szinte emléket állít a koloniális területfoglalás és a barbár haszonszerzés korszakának. Helyes!

Conrad technikája éppen erre épít, amikor egy tér-időben csaknem azonosítható, feltérképezhető világ (Közép és Dél-Amerika korábban a spanyolok által felfedezett területei) leírását adja, s egyben a mögötte munkáló erők, mélyáramok megírhatatlan erupcióját tapasztaljuk. Olyan írásrétegeket hord egymásra, amelyek egyszerre rajzolják meg és teszik lehetővé a kettős olvasatot – az így volt, a miként történt és történhetett meg éppen ezekben a rétegekben őrződik meg. A regény Costaguana ásványokban (ezüst!) gazdag hegyei és partvidéke között játszódik, ahol egy koncessziós jogokkal bíró vállalkozó (Charles Gould, a régtől fogva itt élő angol család utolsó sarja) ezüstöt termel ki, és ennek a gazdagság-történeti mozgásait mutatja be a mű, a folyamat végül minden alak életét magnetizálja, erodálja – azzal, hogy részesedni kívánnak a kitermelt javakból.

Ha igaz Stendhal jóslata (Henry Brulard élete), az én és az engem túltengése fenyegeti majd a XIX. századi emlékirat-irodalmat, amely magával hozta – mindmáig – az őszinteség színlelt kultúráját, ahogy ezt Paul Valéry írta éppen Sten­dhal-esszéjében. Ennek lesz eredménye Valéry szerint az a torzító elem, ami az önmagával szembeni őszinteség akarásán keresztül jut el az én vizsgálatáig, és a szubjektum olyan hasadását ismeri és ismerteti fel, amelyet a szövegnek kell kihordania. Térey memoárja nem enged a történetté változtatott én önleleplezésének, hanem azt kísérli meg leírni, hogy mi volt előtte és mi állt mellette, ami ezt az ént végső soron olyanná tette, amit úgysem lehet teljességgel megírni. Ennyiben ez a memoár nagy részben nem a belső folyamatokra (302.) figyel, hanem arra, hogy mi mindent tanúsíthat az adatok folytán, és mi mindennek volt a tanúja ott és akkor, amit még szinte fel sem foghatott. „Szóval mindennek marad nyoma.” (189.)

Ez a nyomrögzítés és -olvasás lesz az az írástechnika, amivel kerüli a felépített-megképzett én vallomásos vizsgálatát, mert hiszen tudja, hogy hol és miként áll itt, csak azt nem, hogy miért áll így a világhoz és az íráshoz. A nyomok újabb és újabb határt adó elemként rajzolják körül azt az ént, aki ír, aki legtöbbször inkább leír, de tudjuk, hogy a tények éppen a tapasztalat helyére állnak.

Rüdiger Bubner: A dialektika mint topika. Fordította Weiss János. Typotex Kiadó, Budapest, 2020, 140 oldal,  2500 Ft

Bubner könyve az élet racionális alapjainak megfontolásával arra int, hogy a filozófia, amennyiben módszer és a tudományeszme szentsége elé járul, akkor éppen azt a lehetőséget nem veszi figyelembe, hogy kiindulni abból kell, ami van, aminek megértése és megértetése csak akkor lehetséges, ha képessé válunk a helyesen és a megfelelő helyen alkalmazott érvek által megcélozni azt, ami a lehető legjobb, ami nem maga a jó – és ezzel a dialektika nem önelvű használata lebeg a szemünk előtt. „A dialektikának valamire jónak kell lennie, ami maga nem dialektika.” (85.)

Újraolvasva a művet, a megcsináltság/Mache (Benjamin) olyan finom játékát emelném ki, ahol a későközépkori Piéta-szobor szemlélése és megvitatása állásfoglalásra kényszeríti alakuló-képződő hősünket, az emberi nyomorúság, a szenvedés ábrázolása (Civitas Dei fejezet!) nem a test szépségét, hanem a lélek és a kifejezés elementáris erejét tárja elé (például: Erfurti Piéta 1340.), s ez lényegében meghatározza a regény egészén áthúzódó kérdést, ami az együttérzés, a szenvedésben keresett társias lét gondolatát célozza. Naphta ijesztő és egyben igaz kijelentést tesz: a gótika műveinek névtelen alkotói az emberi létezés végességével és a szenvedéssel szembesítik a hívő embert, ahogy III. Ince írásműve (az utalást Nietzschétől kölcsönzi Mann, v.ö. De miseria…/Az emberi lét nyomorúságáról ford. Lőkös P., Eötvös Kiadó, 2005.) sem egyszerűen az iszonyat tárháza, hanem a véges emberi létezés és a tévedés vagy eltévelyedés, a világ hívságainak megvetése ellen íródik. A világ megvetése, ha jól értem a szerzőt, arra int, hogy magunkat állandóan arra kell képeznünk, azzal kell kísérletezzünk, hogy ismerjük fel, ami bűnös és vétkes: ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, megcsaljuk magunkat, és nincs bennünk igazság.(1. Ján 1,8)

Arisztotelész Rétorikájának felismerése: „Csak akkor érzünk szánalmat, ha elhisszük, hogy vannak tisztességes emberek; aki úgy véli, hogy nincsenek, azt is tartja, hogy mindenki megérdemli rossz sorsát.” (Adamik Tamás fordítása, II.8.) 

Ez egyben Defoe művének esztétikai szervezőelve is, hiszen azok iránt érez szánalmat az elbeszélő, akik az adott szélsőséges helyzetben is próbálnak emberként viselkedni (a hajóra menekült apa esete!), akár elfogadják a rájuk váró fenyegető véget, akár segítőkészséggel mások baját orvosolják. Arisztotelésznek igaza van, szánalom azok iránt ébred bennünk, akik, mintha mi magunk lennénk, hozzánk közel állnak, éppen a fenti magyarázat miatt, ám az irtóztató és borzalmas megfoszt annak lehetőségétől, hogy szánalom ébredjen bennünk, mivel a baj túl közeli. Defoe mintha e kettő között próbálna utat lelni. Az epidémia az emberek közti morális-érzületen nyugvó érintkezés próbája, kevesen szembesítették az olvasót ezzel könyörtelenebbül, mint Defoe a maga fiktív/faktikus szövegével.

Ketten egy új könyvről – Nemes Z. Márió: Barokk Femina. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 86 oldal, 1699 Ft

A vers-nyelv nem utánoz, nem teremt, hanem észlelhetővé teszi mindazt, ami nem egyetlen látható elemhez kapcsolódik, hanem kényszerít arra, hogy a mélyben zajló mozgásokat a felszínen lokalizáljuk (Bergson). Ennek az egyszerre és együtt látásnak a nyelve sértő és felsérti a szokványos beszédmódot. „A valóság fél a költészettől, EMBERUTÁNZÁSBA / kezd, hogy a Zolit szaporítsa.”

A fenségesig, az anyag végtelen burjánzásáig hajtott leírás szinte átfordul önmaga groteszk megjelenésébe, mintegy ebbe a világnak nevezett masszába (Virginia Woolf) íródik bele a mű igazsága, mintegy maga ellenképeként, vagy groteszk mimikrije, mása egy eseménynek, ami körül szóródik a szavak tévelygő mozgása.

Az egyik legkorábbi – most új német kiadásban hozzáférhető vált – művében, A melankóliakezelés történetében állítja, hogy a melankólia nem más, mint az érzékileg izgatható, irritálható lét megbetegedése, míg egy szöveg éppen ezt az izgató, olykor végsőkig feszített helyzetet teszi az ábrázolás tárgyává. A beteg állapot éppen azt mutatja meg, hogy amíg itt nem tudunk minden tünetet visszavezetni egyetlen és kizárólagos eredetre, addig a szöveg eleve eredetvesztő kiindulás, és nem ad ésszerű magyarázatot arra, ami az alakban megtestesül. „A logika soha nem hatolhat el addig, ahol az őrületet kiváltó eszme gyökerezik.” A műalkotás körüljárhatja megképződésének pontjait. Műve végén Starobinski kiemelte, hogy az orvoslás szerénységet tanúsít, éppen azért, mert egy pontig tudja feltárni a tünet-együttest, sőt itt vigasztalan coenaeisthesisről beszél, ami nyilván úgy értendő, hogy az egymást fedő, zavaró érzékelések – amelyektől egy irodalmi szöveg nem riad vissza – itt nem engedik a dolgok transzparens észlelését. Hogy mennyire meghatározó ez az együttes érzékelés és észlelet, azt Baudelaire Utazás Cytherébe című verse kapcsán is megmutatta.

Hévizi Ottó: A liget, a sétány, a csarnok és a kert
Oliver Primavesi–Christof Rapp: Arisztotelész
Maurice Halbwachs: Az emlékezet társadalmi keretei
Cseke Ákos: Nem halhatsz meg

Angyalosi Gergely: De­konst­ruk­ció és esztétika. Kronosz Kiadó, Pécs, 2018, 185 oldal, 2200 Ft

Angyalosi előadásának döntő részében megjelenik a titokkal való számvetés. Ahol fontos rétegét képezi a titok deszakralizációja (69.), amivel az írás/az Írás elsődlegességét állítja vissza a kultúrában az előzetes vélekedés, vagy a mindent uralni vágyó meggyőződéssel szemben: „Az irodalom lesz a helye minden titok nélküli titoknak, minden mélység nélküli kriptológiának, csak a szólítás vagy a hívás az alapja, s nincs más törvénye, csak az esemény egyedisége, vagyis a mű.” (71.) Itt  jelenik meg a dekonstrukció vélt alapoktól megfosztó radikális olvasás-gyakorlata, amivel nem az instabilitást eszközli ki, hanem megmutatja, hogy az írás maga instabil/szinguláris funkciómód, ami semmi máshoz nem fogható. Így mutatja meg például a Celan-olvasat kapcsán, hogy a szöveg/vers „mindig nyitott marad a titok lehetőségére, vagyis arra, amit nem nevez meg, és ez a tartalék (réserve) »kimeríthetetlen«.” (117., 124.)

Az ÉS könyve januárban – Vajda Mihály: Szög a zsákból.  Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 361 oldal, 4499 Ft

Nem relativizálja az élettörténetet, hanem tudja, hogy nem deríthető ki utólag teljességgel az, amit a kisfiú tudott és tudhatott, csak éppen látta és látja a változó magatartást, a szavak és a hanghordozás hirtelen megváltozását: „Hallotta-e a kisfiú ezeket a vitákat? Többnyire hallotta. Értette-e, miről van szó? Nem valószínű. Mire értette volna, szülei régen nem vitatkoztak már. Mély csend ülte meg a családot.” (33.) Miként is lehetne közölni egy gyermekkel, hogy mindannyiuk élete veszélyben van. A gyerek jelekből ért, még ha nem érti, akkor is. Kevés zseniálisabb megfigyelése volt Freudnak annál, amikor azt mondja aJenseits szövegben, hogy „a tudat az emlékezeti nyom helyén keletkezik”, vagyis a csend azt tudatosítja, ami közölhetetlen, ám tudható, és ennek következtében a tudat rögzíti a helyzetet, a megváltozott habitust, amiben a közölhetetlen következtében előálló csend képzi azt az életközeget, amitől a szorongás nőttön-nőtt. 

Ám ne feledjük, ez a kisfiú filozófussá lett, aki tudja, hogy ami megesett valakivel, még ha nem is volt ennek gyermeksége okán tudatában, megfellebbezhetetlen. Emlékezni csak magunk ellenében tudunk, azaz ekkor éppen a habituális/magatartásunkká vált emlékezeti struktúra ellenében dolgozunk: „Hiszen ki vonhatná kétségbe egy memoáríró emlékeit. Ő így emlékszik. Mások emlékeit nem lehet megcáfolni, még ha tartalmuk megfelelését az állítólagos tényeknek kétségbe vonhatjuk is.

Márkus György: Kultúra, tu­do­mány, társadalom. A kultúra modern eszméje. Atlantisz Könyv­kiadó, Budapest, 2017, 830 oldal, 4995 Ft

Márkus nyilvánvaló időbehatárolásával a felvilágosodás korának, a modernitásnak a képlékeny viszonyait diagnosztizálja, az embernek magát mindentől függetlennek állító önpozicionálását. Ha magunk vagyunk a teremtett világ urai, akkor a felelősség és egyben minden választás az emberre hárul, s éppen ez az, amit az ember sem maga, sem a másik előtt nem tud beteljesíteni. Tudjuk, és Márkus finom elemzésekkel mutatja meg, hogy a tökéletesedés idea (784.), a magunk által beteljesített világ merő illúzió, s az ennek elfedésére alkalmazott kultúra fogalma egyszerre mutatja meg, hogy mi nincs, s még mivé lehet, sőt kell lennie az embernek. Számos helyen Márkus ezt nevezi antropológiai érdeknek, amivel az ember önnön helyzetét és az általa létrehozott javakat reflexíven vizsgálja, s egyben állásfoglalásra kényszerül. A kultúra az, ami nem velünk született, s egyben mint ilyen elsajátított javak és viselkedési praktikák elegye; arra int, hogy nincs és nem is lehet végső jártasság a kultúrában. Talán leginkább megfontolásra méltó Márkus kultúra-filozófiájában az, amikor kijelenti: „Történeti kibontakozása során a modernitás felmorzsolta a kulturális hagyományok normatív szubsztanciáját, a jelent orientáló és egyben megkötő erejét.” (163.)

Reinhart Koselleck: Kritika és válság. Fordította Boros Gábor. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2016. 321 oldal, 3495Ft

Koselleck korai művében egyszerre mutatja meg, hogy az államot megrendítő kritikai pozíció egyfelől az abszolutista államszerkezet megrendülését eredményezi, másfelől mégsem biztosítja a polgári társadalomnak a végső-remélt morális elvek szerinti megvalósulását: „A dezintegrált emberek mint alattvalók – eleinte a vezető értelmiség köreiben – polgári társadalommá egyesülnek, és a politikán, valláson kívüli világban próbálnak otthonra lelni.” (191.)

Ketten egy új könyvről - Marno János: Hideghullám. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2015. 185 oldal, 2990 Ft