Nem a Fidesz bukik meg valamelyik parlamenti választáson, hanem a rendszer fog összeomlani, ahogy a nyolcvanas évek legvégén az előző is összeomlott. Ezt Mellár Tamás jövendölte a közelmúltban, vitatkozni vele nincs okunk. A történetre még mindannyian emlékszünk valamelyest, vagyis szükség esetén tudunk rendszert váltani, persze csakis ugyanazon a módon, ahogy azt legutóbb begyakoroltuk, és nyilván az eredmény is ugyanaz lesz, vagy legalábbis valami nagyon hasonló. Köszönhetően mindenekelőtt a kormányzó urunk által kinevelt káderállománynak, amelyre szót pazarolni fölösleges. Olyan, amilyen. Az se kizárt, hogy a már készülődő új uralkodó elit még ordenárébb lesz, bár ahhoz nagyon kell tekernie, és akkor se biztos, hogy sikerül.

Irigyelnünk nem kell őket, kormányzó urunk és bandája olyan romhalmazt hagyományoz rájuk, hogy abban már csak guberálni lehet, lopni nem nagyon, de hát a későn kelők sorsa már csak ilyen. Tetszettek volna korábban ébredni és betagozódni a régiek közé, persze ahhoz meg gyomor kellett volna, bár a jelek azt mutatják, hogy a magyar ember, ha nagyon muszáj, bármit kibír. Utána legfeljebb beáll a zuhany alá. Később már azt se, mert minek.

Különféle nemzetközi tanulmányok Magyarországot az EU legkorruptabb tagállamaként emlegetik, ám ezek az értekezések inkább percepción, felfogáson alapulnak. Ezt Biró Ferenc, az Integritás Hatóság elnöke mondotta volt az EP tényfeltáró bizottságának tagjaival folytatott megbeszélésen, és a lényegre tapintott vele. Igen, a véleményalkotás minden esetben percepción alapul, tehát azon a folyamaton, melynek keretében a külvilág aktuális metszetéről képződő benyomásainkat összerakjuk. „Csalatkozott Jancsi, mert az nem volt csárda, / Hanem volt tizenkét zsiványnak tanyája. / Nem állott üresen a ház, a zsiványok / Mind a tizenketten odabenn valának.”

Vagyis Kukorica Jancsi egyetlen pillanat alatt felfogta, hogy nem csárdába, hanem rablótanyára talált betoppanni, és annak megfelelően viselkedett, az EP tényfeltáró bizottságának pedig bőven volt ideje, hogy erre az eleve nyilvánvaló eredményre eljusson. Biró Ferenc azt is mondta, hogy Magyarországon nem a rendszer korrupt, hanem az emberek korruptak, és evvel megint tökön ragadta a lényeget. Mi a rendszer? Egynemű vagy összetartozó dolgok, jelenségek bizonyos törvényszerűségeket mutató rendezett egésze, mármost azt a nyájas olvasónak is be kell látnia, hogy ezt a rendezett egészet nehéz volna elgondolnunk abban a pillanatban, amikor a kenőpénzt éppen zsebre rakni iparkodik.

A miniszterelnök szereplése kiváló elegye volt a tahóságnak, az önteltségnek és a gyávaságnak, vélekedett  Orbán Viktor minapi megnyilvánulásáról kérdeztetvén Síklaki István szociálpszichológus, tanszékvezető egyetemi docens, számos nemzetközi tudományos társaság tagja, akiről bizton feltételezhető, hogy szakmájába vágó tárgyról nyilatkozván tudja, mit beszél. Véleménye evvel együtt a szakembertől elvárható egzaktság híján szűkölködik, tekintve, hogy a „tahó” lexéma jelentése csak ködösen írható körül. A szinonimaszótár szerint durva, neveletlen, műveletlen, tudatlan, együgyű, bárgyú, ostoba egyénre utal, mármost miniszterelnökünk felkent személyére ezen jelzők többsége nem passzol igazán. A durva és a neveletlen még csak-csak, viszont az együgyű, bárgyú, ostoba stb. szavakat problematikus volna alkalmazni arra az egyénre, aki a Soros Alapítvány ösztöndíjával az oxfordi Pembroke College-ban az angol liberális filozófia történetét hallgatta. Nem áll össze a kép. Az önteltséget illetően nyilván más a helyzet, akiből ez a tulajdonság mindenestül hiányzik, az nem az államférfi, hanem inkább a férfiszabó munkakörében iparkodik képességeit valamennyiünk javára kamatoztatni. Ha tehát dölyfös, pökhendi, felfuvalkodott stb. felebarátaink létszáma alacsonyabb volna a kelleténél, akkor politikusokból hiányt szenvednénk, míg ellenben munka nélküli férfiszabókkal Dunát lehetne rekeszteni, szükségképpen őket is az államkasszának kéne eltartania.

A MÁV-Start és a Lázár János vezette Építési és Közlekedési Minisztérium arról döntött, hogy augusztus 1-jétől bezárnak tíz vasúti mellékvonalat, ha pedig így döntöttek, akkor csakugyan be is zárják, mese nincs. Vasútvonalat felszámolni a magyar politikusok nagyon szeretnek, némelyek szerint azért, mert gyerekkorukban nem volt nekik kisvasútjuk, felnőttként tehát azt akarják, hogy másoknak se legyen. Differenciáltabban gondolkodó utastársaink persze sokféle komplex, esetenként mélylélektani alapozású magyarázattal állnak elő, egyebek között például avval is, hogy politikai elitünk sérülékenyebb lelkivilágú tagjait gonosz mostoháik a vonatokkal riogatták. Látod, Ödönke, azt a nagy, hatalmas mozdonyt, amelyik olyan rettentő zajt csinál és mindenféle ijesztő fényeket villogtat, na, ez direkt arra van kitalálva, hogy a lusta és komisz kisfiúk kukiját leharapja, ezek után ne csodálkozzunk azon, hogy Ödönke felcseperedvén gyanakvó pillantásokkal méregeti a vonatokat, és minden erejével a romlásukra tör, vagy legalábbis a vasúti közlekedés ellen fenekedik. Eredendően politikasemleges dolog volna ez, nálunk pedig kiváltképpen az, tekintve, hogy Mária országában belpolitika valójában nincs is, csak fosztogatás, az viszont most még eredményes, vagy legalábbis annak látszik. Később aztán, amikor az ország javai mindenestül átcsoportosulnak a politikainak nevezett paletta egyik oldalára, vagyis többé nem lesz kit fosztogatni, akkor más helyzet áll elő, ám az minket már nem fog érdekelni.

By the way már most se érdekel, csak úgy teszünk, mintha.

Az is igaz viszont, hogy a vállalkozó szellem, aki a járt utat a járatla­nért elhagyni még az étkezés frontján is hajlandó, a szúkban maradan­dó élményekkel gazdagodhat. A leglátványosabb egy roppant véres­hurkára emlékeztető entitás, hossza átlagosan fél méter, átmérője húsz-huszonöt centi, színe fekete, körülötte egzotikus fűszerek illata lengedez. Fogyasztását az idegenvezetők és az útikönyvek nem igazán forszírozzák, látványától pedig a bámész turista visszariad még azt megelőzően, hogy a képződmény mibenlétét megtudakolná. Ennek amúgy nincs jelentősége, minthogy töltött tevelépről van szó, ez az in­formáció pedig valószínűleg úgysem ajzaná fel az érdeklődőt annyira, hogy a monumentális, ám némiképp riasztó eleség megízlelésével pró­bálkozzék.

Gyáva népnek nincs hazája, ezt tudom mondani.

Szlovákiában veszi a szegedi paprikát a borsodi magyar ember, ugyanis a szegedi paprika Szlovákiában jóval olcsóbb, mint idehaza, ahogy ezt a Magyar Hang jóvoltából megtudtuk. Minden más is olcsóbb persze, ám azok nem számítanak, míg viszont a szegedi paprika ikonikus létező, a turáni szellem sűrűsödik össze abban, ha viszont egy országhatáron kell érte átmennünk, akkor a mi szittya lelkünk úgy összefancsorog, hogy szinte bőrzik. És ez még nem minden, ugyanis például a romániai Nagykárolyban a gyermelyi tészta, a pirosarany, sőt a Pick szalámi is húsz-harminc százalékkal olcsóbb, mint mifelénk. Nálunk minden drága, mégpedig, ahogy ezt kormányzó urunk tanításai nyomán az agyunkba véstük, a háborús infláció miatt, ami természetesen nem nálunk szökkent szárba, hanem gyűlölt szövetségesünk és ellenségünk, az EU legsötétebb zugaiban. Evvel együtt most például azt látom a tradingeconomics.com oldalon, hogy az oroszországi, és ebből fakadóan szükségképp háborús infláció pillanatnyi értéke 2,50, azaz két és fél százalék, holott az egekben kéne lennie. Ugyanezen oldal szerint a magyarországi infláció 21,5 százalék, noha a fentiekből következően odalent kéne kuruttyolnia a béka segge alatt, ám ehelyett Mária országának megszentelt földjén garázdálkodik.

Most még.

A tizenegy magyar származású ukrán hadifogoly Magyarországra érkezése fölöttébb örvendetes, elsősorban azért, mert orosz fogságba esni és ott hosszabban időzni lehangoló élmény, legalábbis az apám által elmondottak szerint, ő pedig tudta, mit beszél. Evvel kapcsolatos emlékeit több mint nyolcvan évvel ezelőtt gyűjtögette ugyan, de gyanítható, hogy a világ azóta keveset vagy talán semmit se változott. Vagyis orosz fogságból elbocsáttatni nyilvánvalóan ma is az élet fényesebb pillanatai közé tartozik, az érző keblű hírfogyasztó tehát együtt örül a szabadulókkal, ez azonban nem akadálya annak, hogy tudata hátsó traktusában restellni való kérdések bukkanjanak elő, mint kertje mélyén a disznóparéj, a muhar vagy a libatop.

Mért van az, hogy Felcsút sötét ura emberi lények egy kis csoportja felé segítő kezet nyújtott, noha ez mifelénk teljességgel ellenjavallt. Magyarázatnak lennie kell, az ugyanis mindig van, csak néha titkolják. Groteszk módon még az olyan helyzetekben is, mint ez a mostani, amelyről minden józan gondolkodású embernek azonnal be kell látnia, hogy a szereplők erkölcsi kiválósága mindenfajta sanda megközelítést kizár. Kormányzó urunk fennkölt személyét ilyesfajta kontextusban említeni önmagában véve is a blaszfémia határát súroló gesztus, a szent életű Kirill pátriárkáról már nem is beszélve.

Mi, magyarok, jelenleg két tűz közé szorultunk: fegyveres harcok zajlanak a keleti szomszédságunkban, nyugati irányból pedig romboló politikai és szellemi árhullámok tornyosulnak fölénk. Mindezt a kormánypárt legbölcsebb tagjától volt szerencsénk hallani, magától az országházmestertől, aki a publikumot nap nap után magvasnál magvasabb gondolatokkal nyűgözi le. Most például avval, hogy a nyugati eredetű „romboló politikai és szellemi árhullámok” pusztító hatása az ukrajnai háborúéval vetekedik. Nagyívű felismerés ez, már csak azért is, mert a közkeletű tévhitekkel frontálisan szembefordul, elsősorban azokkal, amelyek hitelesnek gondolt közléseken alapulnak. Az április derekán kiszivárgott amerikai hírszerzési adatok szerint addig háromszázötvennégyezer orosz és ukrán katona vesztette életét vagy sebesült meg, a civil áldozatok száma az ENSZ adatai szerint legalább harmincezer, de a valóságban bizonyára jóval több, mostanra nyilván a félmilliót is meghaladja. Országházmesterünk azonban nem ragad le a felszínnél, hanem átlát a szitán és a bajok gyökeréig hatol. „A támadók kilétét nem könnyű azonosítani, de a globalizmus jegyében a tudatos államellenesség és heves nemzetgyűlölet, az értéksemlegességnek álcázott zsigeri keresztényellenesség és a genderideológiaként hirdetett körmönfont családellenesség, végső soron az emberi jogok parttalanná tételében megbúvó demokrácia- és szabadságellenesség jellemzi őket.” Csak hogy világosan lássunk: ez nem valami futóbolond véleménye, hanem az ország harmadik legmagasabb közjogi méltóságáé; az ő szájával maga a történelmi Magyarország szól hozzánk. Sőt nemcsak szól, de a helyes utat is megmutatja.

Magyarországon háborús veszélyhelyzet van, mindig is az lesz, vagy legalábbis amíg hős vezérünk hatalomban marad. Magyarországon igazából a tatárjárás óta van háborús veszélyhelyzet, függetlenül attól, hogy az ebben rejlő hatalompolitikai távlatokat az előző korok nagy machinátorai nem látták át, a többi lehetséges veszélyhelyzetét meg még annyira se. Ráadásul a veszélyhelyzet (nemcsak a háborús, hanem valamennyi) fajfogalomként a különleges jogrend néven ismert nemfogalom alá tartozik, itt azonban azt is figyelembe kell vennünk, hogy Mária országában 2010 óta másmilyen jogrend nincs is, csak különleges. Olyan, amelyben a kormány azt csinál, amit akar. Vagyis az újabb és újabb veszélyhelyzetek kihirdetése látszólag éppoly értelmetlen igyekezet, mint vödörrel hordani a vizet az óceánba, de csak látszólag. Valójában az alattvalónak bizonyos időközönként újra meg újra rá kell döbbennie, hogy feje fölött a vész sötét fellegei tornyosulnak, a pannon éjszakában nem békakuruttyolás vagy tücsökciripelés hallszik, hanem hős vezérünk csatakürtje rivall. Ezért van az, hogy veszélyhelyzet honunkban immár nyolc éve áll fenn, egyszerre általában többfajta is. A hvg360 például azt írja, hogy tavaly decemberben félszáz rendkívüli kormánydöntés hivatkozott az energetikai válsághelyzetre, merthogy minálunk olyan is van.

„Rekordot döntött a bárányhús ára” – olvastam múlt csütörtökön a Székelyhon.ro oldalon. – A pénztárcánkhoz képest meglehetősen borsos áron kínálják a bárányhúst: esetenként 45–55 lejt is elkérnek egy kilogramm húsvéti eledelért a székelyföldi piacokon, boltokban.” Ötven lej ez idő szerint háromezer-nyolcszáz forint, holnap nyilván több lesz. Ehhez képest a Bárányhús.hu oldalon a báránycsülök kilója hétezer-kilencszáz, a lapocka nyolcezer-ötszáz, a comb-színhús kilencezer-négyszáz forint. Mellesleg tudvalevő, hogy az unión belül az infláció Magyarországon a legmagasabb, Romániáé alig több mint a fele. Egyébként pedig a vásárlót nem a fogyasztóiár-index, a maginfláció meg a többi tohuvabohu érdekli, hanem hogy mi hol mennyibe kerül. A gyulai illetőségű magánszemély tehát egyszerűen áthúz a határ keleti oldalára és az ottani Lidlben vásárol, nem mellékesen feleannyiért, mint az itteniben. Evvel nemcsak családja anyagi helyzetén lendít valamicskét, hanem újabb sikerélménnyel is gazdagodik, végeredményben pedig derűsebb lesz, teherbíróbb és boldogabb.

Változnak az idők, és mi is változunk vélük együtt, már amennyiben legalább a magunkhoz való eszünk megvan. Ha nincs, az se baj, csak pech.

Nagy, közepes, vagy kicsi, ez a választék, a vendég kipengeti a roppant méltányos árat és szinte azonnal étkéhez jut. Asztalán ízesítőket talál, az egyik egy marhaerős csilimártás, a másik ecetből és zöldcitromléből való keverék, a harmadik pedig fokhagymás só, másra garantáltan nem lesz szükség, sőt másfajta ízesítő használata föl se merül. Az étel neve kusari, megkülönböztető sajátossága pedig az, hogy a vendég tányérján, a vendég szeme láttára áll össze. Alulra frissen kifőtt tészta kerül, arra rizs és lencse keveréke, rá paradicsommártás és némi főtt csicseriborsó, legfelülre pedig barnára, ropogósra sütött hagymakarikák. Leírás alapján nehéz felfogni, mi ebben a jó, sőt valószínűleg lehetetlen, kóstolni kell. Nem okvetlenül az Abu Tarekben, sőt nem is feltétlenül Egyiptomban, lévén bárhol gond nélkül elkészíthető. Az eredmény mindenkit levesz a lábáról, ahogy Olíviát is levette. Kis termetű, filigrán némber, könnyed, gracilis mozdulatokkal és minden sietség nélkül, de fáradhatatlanul csipeget, az étel pedig úgy tűnik el a tányérjáról, mint fűszálakról a harmatcseppek, ha fölkel a nap.