Hátán a zsákjával, a Kossuth úton gyalog indul haza. Fiatal korában még Vörös Hadsereg útja volt. Ahogy bejött a többpártrendszer, a levéltárban megtudta, hogy 1948 előtt Kossuth Lajos útnak hívták, és eredetileg Patika út volt. Az önkormányzat visszaállította az 1948 előtti nevet.  Nem azért lett Vörös Hadsereg útja, mert itt vonultak be a szovjetek, hiszen ez – végében vasútállomással – zsákutca.

Hősünk nem a járdán, a köves úton megy.

Csak ketten vannak otthon, a fia ingét vasalja. A nyakrészen még egyszer végighúzza a meleg vasalót, és az inget vállfára teszi. Az ajtón keresztül benéz a gyerekszobába. A tévé képernyőjén egy zöld papagáj azt mondja, helló, jó reggelt. Szegény, rengeteget gyakorolhatta. Eszébe jut, kerti munka közben szereti hallgatni a madarakat, azoknak az apró szárnyasoknak milyen erőteljes hangjuk van. Különösen a csalogány éneke tetszik neki.

Gergő feszült lehet, mert a fotelben előre-hátra himbálja a felsőtestét. Az anyának eszébe villan, az óvodába ment érte, a fiát a csoportszoba sarkában találta. Ült a rozsdaszínű linóleumon, és nézte, a többiek hogyan játszanak a terem közepén. Akkor vitte el először az orvoshoz. Már huszonkét éves, de most is úgy gondolkodik, mintha öt lenne.

Az anya a gyerekszoba ablakán keresztül látja, hogy az utcai szilvafára felkötött cinkegolyón egy cinkepár eszik. Karmukkal a golyó alsó részébe kapaszkodnak. Tetszik neki a látvány, elmosolyodik.

Ilyen peches vagyok! Évikét nem érdekelte a kert. Tavasszal mindig együtt veteményeztünk, ígérte, hogy majd a kapálásban is segít. De az mindig elmaradt. Egyedül kapáltam a nagy kertet.

Évike jól itt hagyott, igaz? Majd negyven évet éltünk együtt, felneveltünk két gyereket. Már három unokánk van, útban a negyedik. Hogy lehet az, hogy két ember szereti egymást, aztán egyszer csak... Hogy is mondjam? Idegenné válnak, talán ez a jó kifejezés... idegenné válnak. Érted ezt?

Mindig idegesítette ez a nő. Nem ilyen lányt képzeltek a fiúk mellé, Annusnak félárvaként nem volt semmije. Bezzeg ők mindig igyekeztek. Bár apósa hentesüzletét államosították, de a fiával, Károllyal alkalmazottként tovább dolgozhattak benne. A faluban ismerték és szerették őket. Karcsi, a fiúk még gimnáziumba járt, már akkor elhatározták, hogy a széles portájuk udvarán házat építenek neki. Ez volt az első emeletes ház a faluban, felül nappali és három szoba, alul meg konyha, ebédlő, fürdőszoba és kamra. Az alap betonozásához, a falazáshoz, a cserepezéshez jöttek a rokonok, ismerősök. Főzött nagy fazék tyúkhúslevest, Károly birkát vágott, megfőzte azt is. A segítőknek két liter pálinkát és három láda sört vettek. Ez az Annus meg épp akkor jött ki az egyetemről, épp hogy felvették a tsz-be agronómusnak.

A városháza zöldre festett széles szárazkapuján megyünk be, milyen ismerős ez már nekem. Hátrasétálunk az udvarra, a járda mentén sövény, beljebb a szomorú eperfa vékony ágai hajként omlanak le, arrébb szerb lucfenyő áll.

– Ide járok – mondom szinte suttogva, feleségem nagy zöld szemébe nézek.

Látom benne azt a fiatal nőt is, akit annak idején megismertem.

– Mi történt itt? – kérdezi, és én nem tudom, hogy kezdjek hozzá, hogyan mondjam el. Soroljam el, miként mentünk el a gazda kéri földjére búzát aratni, ebédfőzésnél hogyan kapott lángra a száraz cigánybúza, és ebből tárgyalás lett?

– Itt akasztották fel azt a gazdát, akinél tíz évesen cselédként szolgáltam – hallom a hangom, magam is meglepődöm, hogy ez csak úgy kijött. Feleségemmel Megyeren nőttünk fel, a gazda is a falunkban lakott, de Kéren is volt földje. A feleségem akkor öt éves volt, gyerekként hozzá nem jutott el a hír, később már senki nem beszélt róla.

„Hisz te is itt éltél a közelben, Gyulán”, írja családtörténeti montázsában Kiss Ottó. A „(Nem mindig) szerelmes földrajz” sorozatunkban viharsarki alkotók írásaiból válogattunk.