A fordító, Závada Péter rendesen elengedte magát – jó választás volt ő erre a feladatra, hiszen beszéli mind a kocsmai, mind az akadémiai regisztert, és a kettő együttélését frappánsan ki is használja. Másrészt viszont neki is köszönhető, hogy az ember a színházból kijövet nem nagyon tudja, pontosan mit látott, és hol járt (például az olyan, hamisítatlanul helyi értékű rímpárok miatt, mint: „a szíve olyan puha, mint Stahl Judit lassan sült marhahúsa”.

(Bűn és bűnhődés, Örkény Színház, március 10.)

De félreértés ne essék, a könnyített olvasmányokkal csupán akkor van baj, ha azok egyben butítottak is, márpedig Gáspár Ildikó rendezése nem az – és soha jobb kedvcsinálót egy nagyregényhez, mint Raszkolnyikov a címben idézett kifakadása és ez a németesen letisztult, nagyszerűen lejátszott négy óra.

(A vágy villamosa, Budaörsi Latinovits Színház, február 24.)

Ördög Tamás azzal, hogy lekeverte a melodrámai hangszínt a darabról (és a szerzői utasításokban sugallt lágy, búbánatos, korai dzsesszt technóval és távoli zongoraórák képzetével helyettesítette), egyrészt hígított az amerikai sziruposságon, másrészt a színpadot nem a lélektan kanapéjának, sokkal inkább egy szociológiai esettanulmány pányvájának használta.

(Hölgyválasz, Játékszín, február 14.)

Hangsúlyos információ, hogy a színpadi adaptáció nem az amerikai (2004), hanem az annak is alapjául szolgáló japán film (1996), Masayuki Suo eredeti forgatókönyve alapján született. Ám ha az ember rendesen készül, és mindkét filmet megnézi, könnyen arra jut, hogy bármennyire univerzális is a romantikus kanavász, jóval erősebb itt az amerikai hatás. Ez nyilván abból is adódik, hogy Richard Gere és Jennifer Lopez jóval ismertebb errefelé, mint bármelyik japán színész, csalogató inkább az ő képükre formálni a szerepeket. Szente Vajk szövegkönyve és rendezése pedig rá is játszik erre, implicite és explicite egyaránt.

(Az Orfeum mágusa, Budapesti Operettszínház, január)

Szóval aki kíváncsi arra, mit tud ma a pesti Broadwayn a nemzeti kultúrstratégia egyik államilag dotált zászlóshajója, hogy mulat művésziesen a magyar, most menjen. Hírlik – nem titok –, hogy a premiert még a tárca minisztere is olyannyira megtisztelte jelenlétével, hogy a lába elé gördített vörös szőnyeg nemcsak a Nagymező utcában, de még az Andrássy úton is forgalmi fennakadást okozott, és a bemutató sikerét korhű orfeumi hangulatban ünnepelték (elképzelem, ahogy Csák János megpödri kackiás bajszát, belehörpöl a pezsgőbe, majd továbbadja valamelyik másik politikai nobilitásnak a primadonna alig használt topánját).

(Pekingi ősz, Katona József Színház, Kamra, január 10.)

Még ha az események sora és a motivációk pszichológiai készlete nagyjából felgöngyölíthető is, nem a cselekmény itt a lényeg. Mert úgy tűnik, Fehér Balázs Benőt, akinek ez már a harmadik Vianja, nem maguk a regények vonzzák, sokkal inkább a bennük fanyar szeretettel felfestett abszurd-burleszk világ, és minden alkalommal talál is maga mellé megfelelő társakat, akik ezt az ő szája íze szerint vele együtt farigcsálják.

(Liliom, Budaörsi Latinovits Színház, december 16.)

A budaörsi Liliom talán az évad egyik legjobban várt bemutatója volt. Mert megelőzte a hírverés, hogy Kovalik Balázs rendezi – aki bevallása szerint nem gondolta volna, hogy ezzel a darabbal valaha dolga lehet, de mint valamirevaló rendező fényesen rácáfolt saját prekoncepciójára, nem mellesleg mostanság ritkán dolgozik itthon –, a címszerepet pedig Alföldi Róbert alakítja – aki meg jócskán túl van a játékhagyományban bevett színészi korcsoporton, noha ifjan, akkor még csibészesebben is eljátszhatta volna. Kettejük munkásságának és aktivitásának akár csak részleges ismeretében klasszikus színrevitelre nyilván nem számított senki – és ez jól is van így, hiszen ha például Shakespeare-t lehet kortárs hangon újraértelmezni, átkeretezni, Molnár Ferencet miért ne lehetne?

(Presser–Sztevanovity–Benedek–Keresztes–Kovács: Pinokkió, Vígszínház, de­cember 9.)

De igazság szerint kár fennakadni azon a vádon, hogy Carlo Collodi 1883-as regényét csak kevesen olvasták (ezt lassan minden komolyabb klasszikusról elmondhatni, de azért ne zárjuk ki annak lehetőségét, hogy vannak még olvasó gyerekek és felnőttek), mert a produkció minden szempontból, de főleg vizuálisan kimondottan igényes és tetszetős. Keresztes Tamás az utóbbi évek összes rendezői tapasztalatát beépítette első igazán nagyszínpadi munkájába: a „buheraszaki” Dzsepettó műhelye az Egy őrült naplójának (2016, rendezte Bodó Viktor) saját tervezésű díszletét variálja, az eszköztár pedig alapvetően bábszínházi, ahol – mármint a Budapest Bábszínházban – tavaly Keresztes a Frankensteint vitte színre.

(Peter Schaffer: Amadeus, Pesti Színház, november 26.; Alexander Vantourn­hout / not standing: Through the Grapevine, Trafó, december 1.)

Shaffer darabja őszintén szólva nem túl bonyolult, megkockáztatom, kissé felszínes, ám ez nem szokta megakadályozni a rendezőket abban, hogy némi mélységet csempésszenek a karakterekbe. De kinek az árnyalás áll jobban kézre – mint például Szikszai Rémusznak (Orlai Produkció, 2014), aki az izgő-mozgó, a kisujjából is muzsikát csiholó, folyton vibráló Keresztes Tamás mellé Kulka Jánost kérte fel tépelődni és tragikusan önmarcangolni –, kinek az ecsetelgetés. A Pesti Színház novemberi bemutatóján inkább ez utóbbi módszer érződik: Hegedűs D. Gézának láthatóan fontos, hogy felfesse a teljes tablót, érzékeltesse az udvari viszonyokat, a kétpólusú szembenállásokat (olasz vs. német nyelvű opera, befutott vs. feltörekvő, nyalánkságokon élő vs. koplaló művész, tehetség vs. morál).

(Freeszemle, Örkény Színház, november 12–18.)

(John, Budaörsi Latinovits Színház, október 29.)

Csakhogy a John (drámai) vonzereje a Budaörsi Latinovits Színház és a rendező, Máté Gábor felfogásában rejtve marad. Őszintén szólva az izgalmas plakát és a horrorsztorit ígérő beharangozó szöveg után az előadást látva az ember könnyen becsapottnak érezheti magát. Nem mintha azt várnánk, hogy a színpadon majd patakokban folyik a vér, és a kisvárosi panzióban kísértetek ijesztgetik a vendégeket, de tulajdonképpen a nagy szembenézés és magunkra ismerés is elmarad. Pedig az aha-élmény meglehetne, hogy bizony mi is pont ilyen – fiatalosan, megcsalósan, lelkiismeret-furdalósan, próbálkozósan, szakítani nem akarósan – vagy olyan – öregecskén, a vélt vagy valós emlékeinkkel körülbástyázottan, a halottainkat vagy a betegeinket rejtegetőn-ápolón – magányosak vagyunk

(Lidércek, Shaxpeare, Delírium; Örkény Színház, október 10.)

A részletekbe kár lenne belemenni, mivel a színpad majd minden négyzetcentiméterén és az előadás majd minden másodpercében a Bodótól megszokott felfokozott ritmusban pörögnek a képek, valamint a hozzájuk tartozó fricskák és poénok, amelyek szintén felfokozott trágárságát megint csak nem érheti kritika, hiszen Závada Péter szövege abszolút az utcáról ismerős nyelven szól. Mindemellett a színlapon már hígítva tálalt cím (rövidítve: LSD) is sokat elárul arról, miféle eszköztárra számíthatunk (két terápiás ülés között egy kollektív hallucinációra).

(Molière: Tartuffe, Comédie-Française, MITEM, Nemzeti Színház, október 7.)

Ha valami igazán feltűnő ebben az előadásban, egyrészt az, hogy az egyetlen, asztal alá bújós, leleplezős jeleneten kívül gyakorlatilag nincs benne helyzetkomikum – cserébe viszont vannak ténylegesen felbomló vagy elmélyülő emberi viszonyok családon kívül és belül. És ebből következik a másik: Ivo van Hove a Tartuffe-öt nem vérbő komédiának, hanem elég súlyos drámának játszatja. És a nézőtéren mintha senki sem bánná, hogy nem kacagja könnyesre magát.

(Marius von Mayenburg: Perplex, Exit Generáció – Szkéné Színház, szeptember 23.)

A produkció igen fontos összetevője a dramaturg beavatkozása, mégpedig azért, mert Hárs Anna szinte észrevehetetlenül simítja bele a végig és minden irányba nyitott darabba Kabai Lóránt verseit. És ezek az előadás legdrámaibb pillanatai, még ha helyenként elmosódik is a határ a rögös magyar flaszter mélyen személyes lírája és Mayenburg univerzálisabb, látleletszerűre komponált konzumsemmisége között; helyesebben pont ettől drámaiak. Mindemellett a vége felé közeledve egyre hangsúlyosabban érződik, hogy az alkotók nem csak a felszínt akarták kapargatni, vagyis nem engedték, hogy a többnyire humoros fordulatok a zabolátlan komédiázás csalóka terepére csábítsák őket.

(Jógyerekek képeskönyve, tatabányai Jászai Mari Színház – Népház, Városmajori Szabadtéri Színpad, szeptember 7.)

Az előadás legnagyobb erénye mégsem a rengeteg apró rendezői, színpadi ötlet és aktuális fricska, a forma kidolgozottsága, hanem a társulat szemmel látható kedvtelése. Az arcfestéssel szinte a felismerhetetlenségig elmaszkírozott színészek fegyelmezett szabadsággal lubickolnak Dr. Roboz freak show-szerű mókatárában, amelyet Kardos Róbert mindentudó – Hamletet és Petőfit parafrazeáló – porondmesterként vezet elő oldalán áldozatkész segédjével, akit a külsőleg és belsőleg, azaz a játék struktúráját tekintve is Joker Crespo Rodrigo alakít. Settenkedő jelenlétével a szálakat szinte észrevétlen mozgató kulcsfigurája ő ennek a gyermektárlatnak, amelyet Danis Lídia és Király Attila szülőpárosa harsány önzéssel és ügyesen koreografált (lepedő)akrobatikával hoz erre a könyörtelen világra. (Itt jegyezzük meg – ez már-már vesszőparipám –, hogy a városmajori színlapról ez alkalommal két nem elhanyagolható név maradt le a stáblistáról: a nyelvi leleményeket kiötlő Parti Nagy Lajosé és a koreográfusé, Katona Gáboré.)

(Medea gyermekei, Narratíva Kollektíva; Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, szeptember 1.)

A színlap párhuzamot von Medea idegensége, magárahagyottsága, kívülállása és a független társulatok aktuális helyzete között, de Hegymegi Máté rendezését nézve pont ezzel az értelmezéssel érdemes óvatosan bánni. Mert ha nem kezeljük kellő absztrakcióval a szöveget, a rendezés éppenséggel egyik főszereplőjét, a színpadon, mint mindig, most is roppant áldozatos ifj. Vidnyánszky Attilát lövi lábon, akinek iászoni szájába ad egy – a jelenben – igen kényes kijelentést: „apám rangja mentén én is nagy vagyok”.

(Cirque Alfonse: Animal & C!RCA: Humans 2.0, Cirque du Sziget, augusztus 12.)

Még egy kört mindenkinek, Orlai Produkció, Városmajori Szabadtéri Színpad, július 20.

Mert Thomas Vinterberg Még egy kört mindenkinek című filmje nem felhőtlen komédia, nyári kikapcsolódás, még ha a mellékszereplőktől megfosztott színpadi verzió helyenként kínál is afféle jutalomjátéknak beillő magánszámokat a színészeknek. És kivételesen nem is a túlzott alkoholfogyasztásból fakadó burleszkszerű ügyetlenkedésre kell itt gondolni, bőven akad benne más kijátszanivaló is, amit Schruff Milán, Epres Attila, Király Attila és Debreczeny Csaba szépen ki is játszik. Négy szerethető, karakteres figurát alakítanak, akik fiatalon nagy reményekkel indultak neki az életnek, a tanári pályának, most meg tessék, elérkezett az életközepi válság, megfeneklettek

(Vivarium Studio / Philippe Quesne: Le jardin des délices. Avignoni Fesztivál / Arte Concert, augusztus 9-ig.)

Az értelmezés lehetőségei persze kimeríthetetlenek, akárcsak Hieronymus Bosch címadó festményét szemlélve. De Philippe Quesne ezúttal sem közvetlenül dekódolható elemekkel dolgozik, inkább közös kulturális referenciákkal, noha a triptichon (elenyésző) részben megelevenedik – az sem rossz szórakozás, hogy előadás után keresgéljük a képen, a szereplők melyik beállása vagy alakzata hol bújik meg a boschi kavalkádban.

(Mindaz, ami történt és történhetne, MITEM, Tüskecsarnok, június 9.)

Egy normális világban, szűkítek: országban nem kellene ilyesfajta pénzügyekkel foglalkoznunk. De az nem normális világ, ahol a szigorúan vett, magát értékteremtőnek jelölő intézményi struktúrából csak a Nemzeti Színháznak vannak (például) utcai hirdetőoszlopai, és ahol az egyik oldalra ömlik a pénz elszámolási kötelezettség nélkül (mármint konkrétan biztosan el kell számolni vele, de ha nem lett annyi bevétel, hát na bumm, úgysem abból kell fenntartaniuk magukat), a másikon, a kicsi függetlenekén pedig lassan kő kövön nem marad, mert megindult a láthatóan tudatos leépítés.