Ott szoktam sírni, ahol senki se lát, persze nem állandóan, hanem csak olyankor, amikor a honfiúi önfeláldozás megindító példáira bukkanok. Például amikor azt olvasom a Vadhajtások című webes orgánum nyitóoldalán, hogy Balásy Gyula valamennyi cégében birtokolt tulajdonrészét átadja az államnak, ilyen hírrel találkozván nem csoda, hogy a magamfajta zord aggastyán könnyei is megerednek, persze ő ezt ügyesen leplezi.

Nyájas olvasóm nyilván tudja, hogy a Vadhajtások nemcsak a gombamód szaporodó webes orgánumok egyike, hanem a legbecsesebbek közül való, lévén olyan termék, amelyet levitézlett kormányzó urunk is kitüntet a figyelmével, sőt a nagy nyilvánosság előtt dicsérni sem átall.

Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva, ezt tanultuk az iskolában, de hogy miért fut, és miért pont Bécs felé, azt már rég elfelejtettük, ahogy azt is, hogy valójában ki a rosseb volt ez a Jellasics. Személye ma már senkit se érdekel, ahhoz ugyanis, hogy önmaga iránt valamifajta érdeklődést generáljon, előzőleg százmilliárdokat kellett volna lenyúlnia, annyi pénzt pedig szegény Jellasics – teljes nevén Josip Jelačić Bužimski – egyben sohase látott. Hiába volt horvát bán, császári-királyi táborszernagy, a Katonai Mária Terézia-rend parancsnoki fokozatának birtokosa meg minden egyéb, az állami vagyon rapid szétlopkodásának mára végsőkig tökéletesített módszertana akkoriban még nem volt elérhető.

Az ukránok szekerét toljátok, és nem a magyarok mellett álltok! Ukránbarát kormányt akartok, és el akarjátok vinni a magyarok pénzét Ukrajnába, ez az igazság! – imigyen dorgálta miniszterelnökünk az ő rajongóit március 27-én, Hajnalka napján, holott a rajongók ennél szeretetteljesebb reakciót érdemeltek volna még akkor is, ha rajongásuk az adott napon a tőlük elvárhatónál valamelyest alacsonyabb hőfokúnak bizonyult. Időben fölkeltek, az alkalomhoz illő öltözéket húzták magukra, összeszedték a megfelelő kellékeket, sípok, kereplők, döglött macska, záptojás meg az effélék, megközelítették a helyszínt, amely az ő lakóhelyüktől a kelleténél jóval messzebbre is eshetett akár, egy helyben ácsorogva várták a célszemélyt, aki nyilván ekkor is késett, mint általában.

Ha nem utasítják ki az orosz hírszerzőket, azt kell vélelmeznünk, hogy a kormány az oroszok behívásával kíván hatalmon maradni, olvassuk valahol a neten, evvel kapcsolatban pedig egyetlen kérdés merül föl bennünk, ám az nagyon. Honnan veszi a föntebb jelzett szöveg írója, hogy érző szívű kormányzatunk orosz/szovjet barátainkat csak úgy pikk-pakk-pukk kiutasítja? Szokása a mi mindenkori kormányzatunknak orosz/szovjet elvtársakat kiutasítani? Nem inkább az orosz/szovjet elvtársak beinvitálása a mi szokásunk? Dehogyisnem. Kormányunk legfőbb feladata, hogy kiálljon a kapuba, és ha arrafelé kószáló szovjet elvtársakat pillantana meg, kapja elő a laposüveget íziben, dugja az elvtársak orra alá, és avval csalogassa őket befelé.

Nyájas olvasónk putyinozni vajon szokott-e, ez most a legfőbb kérdés, ha ugyanis szokott, akkor sajnálkozva bár, de le kell szögeznünk, hogy nyájas olvasónk nem komoly személy. Kormányzó urunk az ő huszonhatodik évértékelőjében egyértelműen és világosan leszögezte, hogy „a putyinozás komolytalan és primitív, a szabadságot szeretőknek Brüsszeltől kell tartaniuk”. Ha tehát nyájas olvasónk felelősen gondolkodó hazafi, akkor semmiképp se putyinozik, vagy ha mégis, nem úgy, ahogy az ember normális esetben putyinozni szokott, hanem orcáján valamiféle réveteg, álmodó, lebegő kifejezéssel, felidézvén Putyin újévi beszédét, amely a mai napig ott remeg, melegszik, piheg mint apró, pehelyszárnyú madárka az ő kebelén, hogy tudniillik az újév a szeretet, a barátság, a könyörületesség, az érzékenység és a nagylelkűség ünnepe, amikor azok mellett kell állnunk, akiknek támogatásra van szükségük. Az ember tekintete ilyenkor bepárásodik, szívét melegség árasztja el, ez a putyinozás egyetlen értelmes, elfogadott, előremutató módja, minden más típusú putyinozás elkoptatott remake, már eleve a kifejezés is idejétmúlt, ásatag és anakronisztikus, amely a beszélő reménytelenül avíttas világképét tükrözi, és mint ilyen, óhatatlanul tévútra visz.

Trumpból a világnak mostanra végképp elege lett, viszont nem tudja, ily esetben mi a teendő, és egyáltalán, hogy merre tovább. Oroszországgal a helyzet hasonló, csak jóval borzalmasabb.

Olvasom a hírekben, hogy az Egyesült Államok, Oroszország és Ukrajna megkezdte a legelső háromoldalú tárgyalást a háború lezárásáról. Oroszország eközben támadást indított Ukrajna két legnagyobb városa, Kijiv és Harkiv ellen, a csapásokban egy ember meghalt, és legalább tizenöten megsebesültek.

Nem vagyok járatos a nemzetközi diplomácia műhelytitkaiban, ezért aztán eddig úgy hittem, hogy az igazán finom ember azt, akivel éppen tárgyal, nem bombázza, még akkor se, ha szeretné. Megtartóztatja magát egy darabig. Most viszont be kell látnom, hogy a világpolitika legfelsőbb köreiben más szabályok érvényesek, mint az egyszerű pórnép között.

„Brüsszelben döntöttek arról, hogy háborúba fognak menni”, ezt kormányzó urunk deklarálta a minap, nem tudni, miért. Kijelentése egyértelmű és nyilvánvaló blődli, más szóval hülyeség, az ember néha mond efféléket, bár valójában ő se tudja, miért. Értelmezhető célja nincs, csak azért szólal meg, hogy mondjon valamit. Áll a kocsmában a cimboráival, örömmel bejelentené, hogy hoz még egy kört, de hát ezt már mondta, sőt hozott is. Jobb híján tehát újra elmondja, hogy Magyarországnak azért kell napi egymillió eurós büntetést fizetnie, mert nem engedi be az illegális bevándorlókat, de hát mindenki tudja, hogy a büntetést nem ezért szabták ki, hanem mert Magyarországnak nincs az uniós és nemzetközi szabályokkal összhangban lévő menekültügyi szabályozása. Ha volna, akkor egyrészt nem lenne büntetés, másrészt az ország a jogalapról, tehát a menekültkérelmek tisztességes eljárásban végbemenő, jogszerű visszautasításáról is gondoskodna. Más kérdés, hogy jogvégzett miniszterelnökünknek a „jog” vagy a „törvényesség” szót hallva a hátán a szőr feláll. Ez pedig olyan körülmény, amelyet a magyar közélet tudomásul vesz ugyan, de kezdeni semmit nem tud vele. Adottság, amit úgy is nevezhetnénk, hogy a turáni átok aktuális létezési módja. Ez van, de nem kell szeretnünk. Most még legalábbis, a jövővel pedig foglalkozzon az, akinek két anyja volt.

Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón, hogy miért, az nem kérdés, a turáni átok miatt. Utóbbi elsődlegesen abban áll, hogy kormányzó urunknak mostanában valahogy semmi se akar összejönni, pedig ő láthatólag iparkodik. Ez utóbbi abból is kiderül, hogy egyre nagyobb blődségekkel hozakodik elő, a minap például avval próbálta lenyűgözni a publikumot, hogy ez egy olyan ország, melyben mindig két párt volt és két párt lesz: vannak a baloldaliak és vannak a jobboldaliak, vannak a nemzeti érzelműek és vannak az internacionalisták. Megnéztem a huszonnégy kötetes Magyarország történetében, nem ez áll benne, megnéztem Hóman–Szekfű Magyar történeté­ben, az se tesz említést ilyesmiről, vagyis kormányzó urunk badarságokat beszélt, persze nem először, és nyilván nem is utoljára.

Hatvanöt százalékkal volnának magasabbak a nyugdíjak, ha a 2010-ben hatalomra került Fidesz nem vezette volna ki azt a korábbi módszert, amely felerészt a bérek növekedésének, felerészt pedig az infláció mértékének megfelelően emelte az ellátásokat. Azóta az ellátottak járandósága csakis az infláció mértékének megfelelően növekszik, vagyis a populáció elaggott hányada a gazdaság növekedésének pozitív hatásából nem részesül. Mellesleg mért is részesülne, ha kormányzó urunk azt látja, hogy szenilis rajongói minél szegényebbek, annál lelkesebben csápolnak neki, amikor csak tehetik.

Lopja ő a pénzt?