Olykor azt játszották, hogy nincsen kezük, se lábuk. Azokban a napokban sokat esett az eső, a világ megtelt a nedves csigaszag és párolgó beton illatával. A záporok után, a nagyra nőtt fűbe feküdtek, hogy idétlen, kígyózó mozdulatokkal versenyezzenek az évek óta egyre rozsdásabb vaskapuig. Amíg lökték magukat előre, teljesen átáztak, elmozdultak a ruhadarabok, hasukon lehorzsolódott a bőr, aztán a póló már teljesen a nyakukba csúszott, sálként tekeredett János ádámcsutkája köré, elrejtve a fiú tűzvörös nyakát. Elizának hétről hétre nőtt a melle, de a fiú úgy tett, mint aki ezt nem veszi észre. Valahogy nem bírta elviselni a test változásait, rendszerint sírva vitte ki foltos alsónadrágját a mosnivalóba, hogy aztán anyja melltartójába göngyölítse, remélve a legjobbakat, hogy nem kell megint végighallgatnia este az asztalnál az anyja felvilágosító előadását a gyermeknemzésről, miközben a szokásos műbőrös virsliről húzzák le a húsra tapadt belet.

Szerette a kertet. Tökéletesen egyforma hosszúságúra nyírt fűszálak, mértanilag megszerkesztett szegélyek, a kerítés mellett formára nyírt apró bokrok, soha nem magasabbak, mint ami egy felnőtt számára még átléphető. Se kutya, se vakond, nincsen madáretető, nincsenek virágok, amik a kertbe vonzhatnák azokat az undok, döngve repkedő méheket. Boldog mosollyal lépett bele az udvari cipőjébe, óvatosan húzta el a jobb oldali ajtót, nesz nélkül suhant a kifinomult szerkezet a sínben, hangtalanul zárult össze mögötte. A Hold, mint egy rendőrségi reflektor, azonnal fénybe vonta kövérkés alakját. Letapogatta az évek alatt arcára mart, keserű ráncokat, az elhízott testhez képest vékonyka lábait, amikre soha nem talált megfelelő öltönynadrágot, a pohárra feszülő, dagadt ujjakat. A férfi megborzongott ettől a hideg, erős fénytől, az apja hangjával telt meg a füle, ahogyan tizenhat éves korában leülteti maga mellé, vastag, láthatatlan köpenyként viseli magán a házipálinka rettenetes, orrfacsaró bűzét, és nehezen forgó nyelvével mesélni kezdi a történetet egy kihallgatószobáról, kápókról, verésről, árulásról, a magának soha meg nem bocsátott, öreg írógépen legépelt jelentésekről. Az írógép még ma is megvan, a vidéki, valaha volt családi ház padlására száműzve. Fázni kezd, vacog a foga, de nem akar bemenni. Leül a legközelebbi kerti székre, grimaszba ránduló arcán elégedett, de zavart mosoly szalad át. A felesége gyakran kéri, ültessenek fákat, almafát, meggyet, ropogós cseresznyét, bármit, rábízza, válasszon ő, de legyen fa, aminek az árnyékába leülhetnek, ami enyhet ad az egyre forróbb nyári napokon.

Mindennap, amikor Zsuzsika nem tette be a fülébe az apró műszert, üvöltve visszhangzott a körfolyosón minden információ. Innen tudták meg pár éve, hogy meghalt a sánta Józsi bácsi a földszinten, hogy a legfelsőn lakó, nemrégiben beköltözött fiú bizonyosan homokos, mert rózsaszín inget vett fel a szürke zakóhoz, és hogy Zsuzsika férje, az örökké pókerfejjel mászkáló doktor úr nem igazán kedveli a feleségét. Ildikó fájdalma is Zsuzsika károgó varjúhangján verődött vissza a sárga, málló vakolatú falakról, s Ildikó, miközben a nagyothalló asszony résnyire szűkült szemébe nézett, azon gondolkodott, vajon hányan bújnak meg a függönyök mögött, vagy fagynak le az ajtóban, indulásra készen, kilincsre tett kézzel, hogy bele ne lépjenek a kellemetlen, kínos szituációba. Mindenki tudta, hogy tavaly ősszel, egy esős délutánon a férje szinte átpréselte magát a résnyire nyitott bejárati ajtón, hogy fürge léptekkel leszaladjon a lépcsőn, átvágjon a kukáktól bűzös, félhomályos előtéren, majd beszálljon az utcán várakozó rózsaszín, Barbi‑2 rendszámú autóba.

Az anyja hatalmas erővel vágta bele a kapát a gazdag, porhanyós anyagba, ideje sem volt megcsillanni a fémnek, pedig náluk mindig, minden szerszám, a kapa, az ásó, a kasza, hideg holdfénnyel ragyogott, bent a fáskamrában az apja puha szarvasbőrrel fejezte be tisztításukat, és lágyan beszélt hozzájuk. Erős keze volt az anyjának, életet adó keze. A szomszédok hozzájuk hordták a dögrováson lévő szobanövényeket, néha be sem csengettek, csak letették a kapu elé, s mikor ő hazaért az iskolából, ott várta a sárga, fonnyadt levelű vízipálma, asparagus vagy tigrislevél, amit a faluban mindenki csak anyósnyelvnek hívott. Mikor megkérdezte az anyját, miért ez a neve, akkor az anyja megfogta a kezét, s végighúzta az egyik levél szélén. A sárga csíkos, hideg levél, vékony borotvapenge, felmetszette a bőrét, a vére megfestette a növény húsát. Fájt. 

Sanyi. Sanyi. Sanyi! A kurva anyádat, Sanyi, figyeljé már ide, ha szólok, bazdmeg. Hűvös van az aluljáróban, már egy jó fél órája várok, a kopott, vörösre festett oszlopok egyikének támaszkodom. Már ketten léptek közelebb, a nő csak tüzet akart kérni, angolul beszéltünk egymással, nem, itt nem szabad dohányozni, mutatom a táblát, nem is dohányzom, abbahagytam, el sem kezdtem, nevet, zavartan nyúl a hajához, a fürtök meglebbennek, virágillat csapja meg az orromat, kellemes. A másik társalgó egy férfi. Nem társalog. Bámul az arcomba, kezében egy koszos Bibliával, a szakálla már túlnőtt önmagán, várom, hogy madarak csiviteljenek elő belőle, mint a filmekben, vagy vérben forgó szemekkel kezdjen kiabálni, itt a világvége, eljön az apokalipszis, mind meghalunk, van is benne valami, mert tényleg, mind meghalunk, de nem szól, nem forognak a szemek, se vér, se semmi, csak áll, vékony, nikotintól elsárgult ujjai remegve szorítják a könyvet.

Ragadós volt. Ha jókedvűen érkezett, minden gyomor megtelt gurgulázós, lepkés kacagással, jobb volt, mint egy arclif­ting, egy botox kezelés, elsimultak a ráncok az arcokon, jókedvűen ment a munka, még a szemüvegkeretek letörölgetése, a hófehér pultok portalanítása is játszi könnyedséggel haladt a lányok keze alatt. Azokon a napokon hiába érkezett a legharapósabb, legmorcosabb vevő reklamálni. Anna még a legdurvább, legkiabálósabb reklamációt is kedvesen kezelte, ilyenkor csak egy halovány, alig észrevehető mosoly játszott az arcán, mintha bújócskázott volna, mindig a megfelelő helyen jelent meg, a szemzugban, az orca kerekségében, a kiejtett szó öbleiben.

Fehér volt a ruhája, az arcára pírt festett az izgalom, az ő fején pedig átfutott a gondolat a hazugságról, hogy most itt ők hazudnak az Istennek, aki mindent tud és mindent lát, a lány hite szerint, akkor meg minek ez a színjáték, minek a virág, az öltöny, a tüllbe csomagolt, merev harangszoknya, az ujjukra húzott karika, miért nem lehet csak úgy együtt lenni, élni, a közös lakásban, Rumbával, ahogyan eddig. Csókold meg a menyasszonyt. Csillogott a szája a papnak, talán szájfény, jutott eszébe, miközben könnyű puszit nyomott Klári vörös ajkaira, lehet meg is nyalta, mert vágyakozik, titokban, elfojtva.