(Rabóczky Judit Rita és Verebics Ágnes A vágy titokzatos tárgya című közös kiállítása március 20-ig látogatható a Fészek Galériában.)

(Szurcsik József: Romantikus táj égő házzal című kiállítása február 14‑ig megtekinthető a B32 Galéria és Kultúrtérben.)

Mintha nem is lenne nagy baj: a Föld forog, az ég gyönyörű lilás‑rózsaszínes alkonyati fényekben játszik, és mindez mégis ég. A nyugalomban, elhagyatottságban zajló világvége nem egyezik az eddigi apokalipsziselméletekkel. A Tájkép lángoló UFOval című művön feltűnő repülő csészealj fogódzkodó lehetne, egy ismerős elem a megsemmisülés históriáiból, de még ennek az elemnek is a pusztulását látjuk: épp lefelé zuhan egy bukolikus tájba.

(A Nedves hálózatok című csoportos kiállítás december 30-ig látogatható a Trafó Galériában.)

A Nedves hálózatok másként közelít a környezettudatossághoz. A kiállított művek nem egyértelműen tagozódnak be e téma körébe, mégis, ha a látogató elmélyül a kiállítás világában, megérezheti annak szemléletformáló erejét. Az itt látható művek a vizet mint sokrétű, csodálatos jelenséget mutatják be, amely titokzatos, gazdag életet hordoz magában, szemben a mindennapivá vált, háziasított „haszonvíz” képpel.

(Kazi Roland ...folyamatos jelen... című kiállítása november 30-ig látogatható a Várfok Project Roomban.)

A kinetikus szobrászat furcsa utóélete tapasztalható a mérnöki technikát alkalmazó képzőművészeti alkotásokon. A mozgó szobrok fénykorában még elsődleges volt az esztétikai szempont, a kortárs technicista művészek alkotásai azonban már csak ritkán mutatnak túl az érdekesség kategóriáján, miközben gyakran túlgondolt filozófiai tartalmakkal nehezítik el a műveket, hogy szellemi igazolást nyerjenek azoknak.

(Cseke Szilárd Deeper In című kiállítása október 6-ig látogatható a Rugógyár Galériában.)

(Az „Így látjuk mi...” Az Öntárgyiasítás, női pozíciók című kiállítás augusztus 7-ig megtekinthető az Ybl Budai Kreatív Házban.)

Amikor a nők a nőkről vagy magukról (mint nőkről?) beszélnek, akkor a metafeminin műalkotásokon túl valami sokkal tágabb vagy másik végletként, valami sokkal személyesebb kontextus keletkezik, amelyet a kiállított művek is sugallnak. Benyomásokat közvetítenek, egyéni, emberi tapasztalatokat dolgoznak fel, vagy olyan archetipikus és örök motívumokhoz nyúlnak, mint az anyaság. Azokban az esetekben, amikor a női testet használják koncepciójukban, az csak ritkán válik átszexualizálttá, inkább jelzésszerű, emberi alakként jelenik meg.

(Mátyási Péter Green box című kiállítása június 22-ig megtekinthető a Molnár Ani Galériában.)

(Szinyova Gergő No Abracadabra című kiállítása a Trafó Galériában március 14‑ig tekinthető meg.)

(Rényi Katalin 21 gramm című kiállítása február 17-ig látogatható a szentendrei MűvészetMalomban.)

Simon Márton: Rókák esküvője. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 102 oldal, 1699Ft

A természeti képek eddig is szép számban sorakoztak Simon költészetében, de most mintha tömegesen törnének be, abszurd szituációkat teremtve, ellensúlyozva a nyelv mesterséges világát. Megjelennek madarak, növények, fák, komplett erdők, sőt óceánok, sok-sok tengeridézés is található, és amilyen csöndben bekerültek ezek a természeti képek a vers szövetében, olyan némán hallgatnak is. A határok nyitottak valóság és vízió, realitás és tudatalatti, jelen és emlékek között. Habár a költő nem köti az olvasó orrára ezeket a váltásokat, mégis szembeötlőek. Az átmenet ‒ ha nem is éles ‒ egy olyan költői világról tanúskodik, ahol a kettő nem tud teljesen összefolyni, így hozva létre a kitartott feszültséget. A költői én tudatában a valóság bevehetetlen, rideg és kemény, ezért inkább az emlékek és a fantázia világában keresi a választ. Sokszor azonban ezek a tudatalatti képek, asszociációk nyomasztóan kísértik, feladatok elé állítják.

(Várhelyi Tímea kiállítása november 17‑ig megtekinthető a Godot Galériában.)

Várhelyi Tímea visszatérő tárgymodelljei apróságukban is meghatározzák műveit. Valóságos kőből, száraz levélből, virágfejből, csontból puszta formává válnak. Nem szimbolizálnak, sokszor nem is felismerhetőek, hiszen felületüket a művész tekintete már átalakította. Funkciójuk egy közös atmoszféra kialakítása lett, ezért több képen is az absztrakt alakzatok benyomását keltik.  Egymástól szigorú távolságban jelennek egy mesterséges térben, amivel a művész aláássa a csendéletek bevett „mindennapi jelenet” ábrázolását. Várhelyi képein a tárgyak és a köztes tér, a matéria és az anyagtalanság, a színek közötti kontrasztok, a valódi és a személyesen megélt látvány nem ellentmondásosan, hanem letisztultan, egymást erősítve tárul fel.

(Gosztola Kitti Ruminatio című kiállítása október 14-ig látogatható a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban.)

A kohók és erőművek kéményei, a bányakráterek egyszer talán emlékművekké válnak. Gosztola makettszerű szobrai legalábbis ezt sugallják. Ha valaminek emléket állítanak, feltehetően nem az emberi nagyságnak. Talán inkább a pusztulás kezdetének vagy egyszerűen egy letűnt kornak, de monumentalitásuk okán mindenképp alkalmasak látványosságként fennmaradni, akár a jövő Parthenónjaként.

(Campari – a BB5000 művészcsoport kiállítása a Horizont Galériában. Megtekinthető szeptember 12-ig.)

Mostani kiállításukon a XX. század itáliai design felfogását és a futurista álmait szövik újjá. A forma szépsége és szeretete átüt a műveken, amelyek harmonikus dinamikájukkal a szép tárgy eszményét hordozzák magukban. A szobrok egyszerre idézik az ipari termelés óriás tartályait, a labormunkálatokhoz szükséges kémcsöveket, az edények kecsességét és a futurista design funkcionalitást messze meghaladó esztétikáját.

Mathias Énard: Mesélj neki csatákról, királyokról és elefántokról. Fordította Takács M. József. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 158 oldal, 2999 Ft

Énard most is a történetmesélés nagymestereként mutatkozik be. Habár előző regényeihez képest sokkal kevesebb köztes anekdotát iktat a cselekmény menetébe, maga a történetvezetés tele van érzéki élvezetekkel, titkokkal, aggodalommal és Michelangelo személyiségének varázsával. A reneszánsz korabeli Isztambult Énard regényében egy európai ember csodálkozó tekintetén át láthatjuk, ahogy magunk is csodálkoznánk, és ahogy csodálkozott maga az író is, amikor szemtől szembe ismerkedett az arab kultúrával. A regény címét stílusosan attól az írótól vette, aki szintén a kelet varázsát közvetítette nyugati olvasótáborának: Rudyard Kipling Life’s handicap című kötetének előszavában beszél arról, hogy miről érdemes mesélni a gyerekeknek: csatákról, királyokról, lovakról, ördögökről, elefántokról, angyalokról és szerelemről.

(Ionel Mihai: Stabil, Barcsay Múzeum udvara, Szentendre, szeptember 2-ig)

(Szabó Beáta Invazív című kiállítása a Budapest Art Weekhez kapcsolódóan került megrendezésre a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban, megtekinthető július 31-ig.)

Az ember, mint hústömeg és belső szervek hordozója. Ugye ritkán gondolunk így magunkra? Szabó Beáta Invazív című kiállításán „benső énünkkel” találkozhatunk. Hétköznapi szinten ritkán tudatosul bennünk, hogy nem csak külső, esztétikai váz és lélek vagyunk, hanem vesék, máj, velő, hugyhólyag, feszülő erek, tüdő, belek és miegymás teszik ki fizikai mivoltunk nagy részét. Anatómiai boncolás zajlik Szabó Beáta művészetében, de nem a hiperrealizmus jegyében. Az újkorban beinduló, nagy közkíváncsiságot gerjesztő nyilvános boncolások óta a bőrünk alatt rejtőző világ már nem titok. A művészek érdeklődése az emberi test külső hitelességétől hamar a belső szervezőelvek felé fordult, ahogy annak talán egyik leghíresebb példája is mutatja Rembrandt Dr. Tulp anatómiája című festményen. A 20. század végétől a morbiditás jegyében is gyakran szerepeltek a test bensőségei a művészetben, ami az emberi lét szerves szintjére hívja fel a figyelmet.

Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 474 oldal, 3499 Ft

A közeli történelem életképei Papp új könyvében sokkal inkább valóságszagúak, mint előző és egyben első regényében a Semmi kis életekben (2011), amelyben nagyobb vállalkozásra adta a fejét, egy lakóközösség történeteit akarta bemutatni a kommunista Erdélyben. A novelláira jellemző feszességet még nem tudta átvinni a korábbi regénybe, az szétszórtnak hatott, tele kidolgozatlan részletekkel és töltelékmondatokkal. Hét év elteltével azonban megfontoltságról és újult erőről tanúságot tevő írást tarthatunk kezünkben, ahol mind a fejezetek megszerkesztettsége, mind a történet adagolásának ritmusa és a szöveg feszessége jó benyomást kelt. A karakterek kidolgozása szintén sokkal elevenebb. Az előző regény megformálatlan szereplőihez képest most pszichológiailag jól kigondolt és megvalósított egyéneket sorakoztat fel a szerző, felépített személyiséggel, ami szorosan kapcsolódik múltukhoz, körülményeikhez.

(A Tárgyeset című kiállítás április 6-ig látogatható az A. P. A. Galériában.)

A színek eszeveszett kavalkádja vibrál a hatalmas vásznakon. A nagy méretű festményeken ezt a kavalkádot moderálja kissé a holmik kivehető formája, másokon azonban a tárgyak még inkább egybeolvadnak, a részletek kidolgozása egészen vázlatos marad, és a mostoha fekete kontúrok sem tudják már magukba zárni a kitörő színfolyamokat, tehetetlenül mozdulnak el helyükről. A materiális minőségek átható érzékeltetése szintén elmarad, így a tárgyak anyaguktól függetlenül terebélyesednek homogén egésszé.

(A Pigment. Láthatósági zónák csoportos kiállítás a Glassyard Galériában március 10-ig látható.)

A kultúra és a civilizáció születésének pillanatától fogva számtalan dolgot szimbolizáltak már madarakkal. Voltak legendák, mesék és mítoszok szereplői, voltak istenek és istenek állatai. Számtalan eszme és tulajdonság öltött bennük testet. Szárnyalásuk és az éghez, így az istenekhez való közelségük miatt hamar a lélek jelképei is lettek. Nagy Kriszta új festménysorozata is a madarak gazdag világát idézi meg. Ismét meglepte közönségét x-T, amikor ezekkel a dekoratív, kedves témájú festményekkel állt elő Blek Frájdéj című kiállításán decemberben a Godot Galériában. A madarak, akárcsak egy madárhatározó szakkönyv illusztrációiban, természetes közegükből kiemelve jelennek meg. Ezzel azonban csak ennyire hozhatóak párhuzamba, hiszen  kidolgozásuk a fajták azonosíthatóságának ellenére is a festő szabad alkotási folyamata maradt. Ez a szabadság abban is megmutatkozik, mennyire nem egységes az ecsetmunka a különböző festményeken. Vannak lendületesebb és vannak aprólékosabb, vannak naturalistább és vannak egészen a naiv modorban ábrázolt madarak. Ezt az egyéniségkutatást a festmények címe is jól mutatja. A legtöbb madár emberi nevet kapott: vagy egy hétköznapi, becézett nevet, vagy egy festő nevét. Mert minden tollas jószág egyéniséggel rendelkezik, és minden emberhez lehetne rendelni egy madarat, amelyik kinézetében és szokásaiban leginkább mintázza őt. Régi játék ez, gyerekkorunkban szerettünk efféléken gondolkodni, de szokás mondani, hogy a művészet a felnőttek játéka. Szóval te melyik madár lennél?