Akkor én már jó ideje sehol sem voltam.

Akkor én már kint voltam. Vagy inkább: bent. Parkolóhelyet kerestem a belvárosban, dudáltak rám, anyáztak is, amitől én még bénábban bajlódtam a tolatással. Mentem pékségbe, munkába, csekkel a postára és a bankba, mindkettőt kiválthattam volna online ügyintézéssel, de valahogy szerettem sorban állni, ezekben a rövid sorokban, ilyen félórásakban, nem egész naposokban.

Már alig kellett visszajárnom, be, a falak közé, a fertőtlenítő- és leégettkávé-szagú folyosóra, ahol mindig ég a villany, és ablak egy sincsen. Akkor egyszer úgy mentem, hogy nem kellett, hanem én döntöttem, hogy megyek. Összegyűjtöttünk a srácokkal pénzt, amiből képkereteket vásároltunk, mert fejünkbe vettük egy barátommal, hogy képeket viszünk be, hogy ezeket a fehér falakat feldíszítsük, szereztünk lejárt naptárakat, csupa szép festménnyel. A srácok apróban hozták a pénzt, én mondtam, hogy ha mindenki hoz kétszázat, abból összejön pár ezer, ami elég lesz erre, ők meg szó szerint vették, ötvenesekből, százasokból dobták össze, nejlonzacskóban adták oda, abból nyúltam le a parkolódíjat is, de ennyi azért belefér.

A morfiumtapasz volt az oka, meg az, hogy engem soha nem készítettek föl erre, mindig csak azt mondják, hogy erre nem lehet, ehhez szakember kell, még most is, amikor mindenki mindent maga készít magának, most, amikor mindenki mesterszakács, bútorasztalos, burkoló, self made coach, elég beírni a keresőbe a tevékenységet, amelyet el kell végezni, és leutánozzuk azt, amit látunk, komplett iparágakat teszünk így tönkre; csak ehhez kell a szakember, csakhogy szakember akkor nem volt jelen, és ez meg nem igaz, hogy nem lehet felkészülni, nem lehet, kell, csak erre kell felkészülni, hiszen ez az egyetlen, ami biztosan be fog következni.

(diagnózis) Falak vesznek körül, kép nélküli és szürke kórházi falak. Hozzáláncolva egy vasgubancon csüngő gyógyszeres üveghez. Ez a bilincs a vénámra van kötve, s ha leválasztanak róla, az is csupán átmenet. Nem rám figyelnek, hanem megfigyelnek engem. Ki a testem, ki a lelkem. Akivel a lelkemről beszélek, az kérdez, akivel a testemről, attól én kérdezek. Ha tőlem kérdezik: „Hogy vagy?”, a lelkemről kérdeznek. Ha én kérdezem: „Hogy vagyok?”, a testem állapota érdekel. Meg kell kérdeznem a magam lelkétől, hogy „Hogy vagy?”, de tartok tőle, hogy csak olyan dadogva tudok felelni, mint mikor a lelkemről kérdezőknek a testem állapotáról beszélek. Hangulatváltozásaimat magamnak ugyanolyan idegen és ködös szavakkal tudom csak leírni, mint ahogyan a testemet leíró zárójelentések és diagnózisok latin szavait is csak nagy vonalakban értem.