Hegedűs Judit Krisztina

Próbáljatok meg írni egy „esszét” – mondta fontoskodva az irodalomtanárom a gimiben, vagy csak én akartam ezt rögzíteni magamnak, azért, hogy az emlékeim még egy kicsit velem maradjanak, bár úgyis mindegy, vagy ha a pszichiáterem, akit én magamban csak Marilynnek hívok, mert nagyon szeretne rá hasonlítani, smink, haj oké is, kivéve a plusz harminc évet és harminc kilót, a műmosolya és a műfigyelme mögül, amit próbál rám fordítani, de közben érzem, hogy halálosan un engem, csak az a rohadt pénz ne kéne annyira, nem lesz így miből megvenni a férjének a svájci aranyórát, ezért próbál rám fókuszálni, de az ülés közben néha elkalandozik, saját maga sokkal jobban érdekli, és ezt már nehezen leplezi, időnként felvillanyozva belém fojtja a szót, elkezd mesélni arról, hogy ő fiatal korában mennyire szép volt és szexis, de még tíz évvel ezelőtt is, elég volt, ha reggel kilépett az utcára a házból, indult a munkába, pedig akkor már negyven is elmúlt, ami köztudottan a nőknél az az időszak, amikor mintha elkezdene beburkolni minket egy láthatatlanná tévő köpeny, mondjuk ami volt a Harry Potter már nem tudom hanyadik részében, szóval ő, a pszichiáter még akkor is bomba nő volt azért, derékig érő, szőke, hullámos hajjal (...)

Tovább
Élet és Irodalom 2021