(„Odajönnek hozzám azzal, hogy jaj, te szegény, téged még senki sem dugott meg”, Telex, április 16.)   

Mégis, ahogy néztem az etűdöt, azon gondolkodtam, milyen rémisztő ez: a lövészárkon túlra nem jut szó, érzés, fájdalom, se innen oda, se onnan ide, mindenkinek magában fáj, és nincs hír, jel, ami segítené az empátiát. A magukat normálisnak gondolók, sőt, konzervatívak rendre sértve érzik magukat, mert egyre több felől azt hallják, ők nem képesek elfogadni a másságot, hogy vigyázzanak a szájukra, mert kirekesztők. Ahogy a kisebbségi szerepbe kényszerülők is hiába szajkózzák, mondjuk, hogy a szexualitás nem magánügy, nem lehet a négy fal közé száműzni. Nem lehet, mert a társas kapcsolatainkra alapul az életünk, a párunkkal vásárlunk, jelenünk meg, élünk társadalmi életet, és hogy milyen párunk van, hogyan öltözik, szólal meg, mit sugall a mi együttlétünk, az már nem a hálószoba ügye.

(„Tarra vágták az erdőt az uniós támogatásból épült lombkoronasétány építése közben”, átlátszó.hu, YouTube)

Amíg a római erődítményre emlékeztető, csodálatos fatákolmányt élő fák veszik körbe, egyfelől eltakarják, másfelől látni se lehet tőlük. A lombkorona magasában ugyanis levelek vannak, azok meg vékonyak és laposak, mint valami csempe, és tökéletesen elfednek mindent. Nem beszélve a bogarakról, amik lubickolnak a gazban, meg a madarakról, amik odafészkelnek az ágakra. Ki szereti, ha a csinos lombkoronasétánya örökké csupa szar?

(Kylie Minogue: Sydney WorldPride Opening Concert 2023, YouTube)   

Nem nyugtatott meg, hogy arrafelé is meg vannak bolondulva az emberek, engem nem vigasztal a távoli szomszéd betegeskedő tehene. Annál többet árultak el a profi koncertvideó közönségképei. Legalább három kamera kóborolt a táncoló tömegben, és kettő figyelte fentről a rajongókat. Boldog, kedves, önfeledt emberek táncoltak a nézőtéren, hatvan, hetven pluszosak is, sokan, nem számítottak bolondnak, kuriózumnak, amire persze lehet azt mondani, egy régi előadóval együtt öregszik a közönsége, de ez is általánosítás lenne, az ausztrál főváros koncertjén temérdek fiatal táncolt, kihívó ruhákban vagy szelíden.

(Henflix, YouTube)   

Ennél valódibb, igazságosabb, kegyetlenebb műsort nem tudok elképzelni. Többször is belenéztem, pazar. Nem is véltlen, kétszáz néző alatt szinte soha nem volt az éppen ott szórakozók létszáma. És ezen nincs is mit csodálkozni, és nem azért, mert nyugalmat sugároz (ad notam: a tévétársasgoknál létezik kandallótévé is, melyben online ég a tűz, és ha a magamfajta lakásban sínylődő ódivatú tűzre vágyik, akkor monitoron kábíthatja magát, ha van rá elég kábultsága)… Az élőben közvetített baromfiudvar ennél sokkal valódibb, akkor is, ha ez  csak illúzió, és nincs szarszag, tetű, nem kell etetni, itatni, bezárni, kinyitni, zöldet kaszálni, tojást szedni, semmit sem tenni a világon, csak bámulni. Akkor is „hitelesebb” az online kandallónál.

(Debreceni összefoglalók az akkumulátorgyár meghallgatásairól)

Ülnek az elvtársak a pulpituson, és csak egy dolog fontos, nem szabad kijönni a formából, nem lehet kiabálni, izgulni, idegesnek lenni. Aki felszólal, ha Gödről jött, ha helyi, ha tanár, ha kisnyugdíjas, mind ingerült lesz, remeg a hangja, felszorul. Az ilyen embernek nincs igaza, nyilván azért olyan vehemens, mert gyötri a lelkiismeret. Hol higgadtság, ott elegancia, hol elegancia, ott igazság, hol igazság, ott pénz.

(Reptéri történetek, Friderikusz podcast, 2022. december 30.)

A reptéri ankét azt hozta, amit vártak tőle, úgynevezett átlagemberek, ha szabad még ilyet mondani, gyönyörűen mesélnek magukról, a lányukról, a karrierjükről, hogy miért nincs családjuk, hogy kit várnak. Pedagógus lesi a tanítványát, feleség a békefenntartó férjét, apa az anyai örökséget továbbvivő lányát, harmincas munkás férfi jön haza a svéd kohó mellől az édesanyjához. Elmesélik, hogyan kerültek oda, ahová, mit csinálnak a messzeségben, miért jó és miért nem. Felemelő, megható, megrázó a műsor, és ez jórészt Friderikusz érdeme, kiváló ütemben kérdezi mindig a lényeget. Mivel nem profi alanyok igyekeznek elmondani valami előre bekészített okosságot, hanem fáradt, csellengő ember beszélnek a saját világukból kifelé, ez hihetetlenül fontos.

Nem tudom, mi volt az eredendő bűn.

Mi bántotta alapból, mi volt az örök sértettség vastag korma alatt, mitől volt súlyosan sérült ember, és ez bánt. Hogy ennyire már sajnos nem ismertem, pedig az elsőszülött fia vagyok. És az is elkeserít, hogy Antal doktor, a pályaelhagyó pszichiáter volt évtizedek után az első radikális jel, félreérthetetlen üzenet. Mármint ha konokul ragaszkodom a hitemhez, hogy apám beszélni akar velem, és a túlvilági üzenetekre valahogy választ is tudok juttatni. 

(A legendás szendvics és a hihetetlen burger; december 6., Magyarósi Csaba csatornája, YouTube)

A „mi minden történik velem és körülöttem” szabadpályán éppen Magyarósi Csaba videóit találtam meg legutóbb. Magyarosi anyagai képileg jóval az átlag fölött vannak, akkurátusan fotózik, tudja, hová kell tenni a kamerát, szép, amit látunk, van ritmusa, jól is vág, tud adagolni, szerkeszteni, ha sok a duma, feloldja, mer hangulatot, aurát teremteni.

(„Miért van az ökrök orrában karika?”, „Szántás”, videók Sahin Gábor csatornáján, YouTube, 2022. okt. 27.)  

Azok a fiatalok, akiknek van ökrük, lovuk, birkájuk, kecskéjük és így tovább, felveszik magukat, mert tudják, hogy egzotikus tevékenységet végeznek, hogy különcök, mások, és erre büszkék. A paraszti élet a végletekig kemény fizikai munka, a kert meg a jószág felelősség, és nem vár, sohasem vár, szóval van is mire büszkéknek lenniük, de az öntudat narrálása szerintem nem csak a lehetőség hozzáférhetőségével magyarázható. Igaz, hogy a mobiltelefon a tehenet is felveszi, de biztos vagyok benne, nem azért rögzítik az emberek, hogyan élnek mellettük az állatok, miként lehet ökörrel vontatni vagy szántani, mert olyan mozgókép még nincs.

(A 18. Média Építészeti Díja hivatalos videója a nyertes, derekegyházi Szentháromság templomról, YouTube)

A falunak 777 éve nem volt temploma, azóta a Károlyiak egykori nagykonyhájában vallották meg bűneiket a katolikus hívők. Ezerszer megrabolt, magára hagyott, elfeledett vidék ez, mióta Krasznahorkai László Berlinben él, még lassabb lett arrafelé az élet. Felcsúton egy lámpaoszlopra többet költenek alkalomadtán, mint amennyi Szentes járásnak az évben jut. Nincs folyóvize, hegye, tava, ásványkincse, turizmusa, bora, nem fedezték föl filmrendezők, más értelmiségiek, nem költöztek oda vidékinek lenni milliárdos fővárosiak, nincsenek patakparti mislencsillagos éttermek, puszta van, tág puszta, semmi, nyomor. 

(Híradó, időjárás-jelentés, M1, október 28.)

Hát a meteorológusnak is van szíve. De a magyar állami tévében embereket tesznek tönkre, aláznak meg, lehetetlenítenek el, művészeket, zenészeket, írókat is, vagy egyszerűen csak elhallgatják őket, tizenéve nem tudnak róluk. Azon a csatornán nincs ártatlan gesztus, ami ártatlan, az sem az, és azért nem, mert ők azt akarják, hogy ne legyen. És ezt akkor sem lehet elfelejteni – ha mindentől függetlenül – én inkább hallgatnék Beatlest, mint időjárás-jelentést.

(Babarczy László beszél, magánfelvétel, Facebook)       

Micsoda kincsek lapulhatnak még így, magánkézben, kallódó videófelvételek, interjúk, kordokumentumok, melyek őrzik a soha fel nem dolgozott kaposvári csodát, a magyar színháztörténet egyik legfontosabb alkotóközösségének létét, okait, miértjeit. Mindezek kallódnak, kopnak, elvesznek, kidobódnak, ahelyett, hogy egy dokumentumfilmben egyesülnének, de ez a dokumentumfilm csak a mi szívünkben, fejünkben forog.

Nádas 80, Darvasi 60 – Tematikus próza-összeállítás

Imponálóan kerek számok ürügyén továbbírt, újragondolt, átrajzolt írói motívumok, születésnapi köszöntések helyett prózatételek. Nádas Pétert és Darvasi Lászlót, és velük a magyar prózát ünnepeljük. Bán Zsófia, Forgách András, Grecsó Krisztián és Kácsor Zsolt állt bele a hatástörténetekbe.

Amennyiben tehát van felfelé a pokol irányából, apám a legjobb esetben is a purgatóriumban várakozik, ami otthonos lehet a számára, rövid földi pályafutásának jó részét elvonókon, kórházakban, kezeléseken, belgyógyászatokon és elfekvőkön töltötte, és tudom, hogy szegényes a fantáziám, de a lélek angyali kezelését sem vagyok képes radikálisan másképpen elképzelni, mint a szentesi elvonót. Ami annak idején, amikor mi voltunk ott törzsvendégek – ő mint kezelt, mi, a családja meg látogatói, ápolói –, az ideg-elme pincéjével volt azonos, az ajtón belül nem volt kilincs, és kívülről sem nyílt.

Ezeken a kezeléseken, illetve ezekről szabadulva lett gyógyszerfüggő, és mivel rövid idő után az alkohol is újra megkapta az életében az őt illető helyet, drogos. Erre utaltam az imént, amikor azt mondtam, függött a pszichiáterektől, orvosoktól. A múlt század második felében a falusi, középkorú drogosok egy Andaxin nevű gyógyszert használtak a leggyakrabban. Mezei nyugtató volt, a mai Xanax elődje, állítólag egyszerűbb és brutálisabb szer volt, mint a Frontin és a már emlegetett barátja, melyet az én ismerőseim szednek, szinte mindenki, aki demonstratívan büszke rá, hogy soha nem iszik alkoholt.

(Csorba Dániel bemutatja: „A 16 négyzetméteres apró otthonom”, YouTube, szeptember 18.)

Csorba Dániel pazarul időzített. A honlapja szerint ingatlanosként dolgozó szakember látta, hogy változnak a trendek. Már a magyar felső polgári réteg is büszke rá, hogyan él, már lehet arról beszélni, milyen visszahúzódni tanyára, a tervezők, tulajdonosok – nyilván üzleti okokból –, szívesen mutogatják a kiadásra szánt, kivételes házaikat, és a miniházdivathoz is megjöttek a megfelelő energiaárak. Csorba egyéni akcióba kezdett, egy jól felépített YouTube csatornával egyedül megcsinálta azt, amire a régi rutinnal dolgozó nagy tévék minden bizonnyal most is nemet mondtak volna. Egy designer műsort. A szerkesztő-műsorvezető jó ingatlanos lehet, mert pontosan találja meg a témákhoz az embert, a tulajdonost, a tervezőt. Ismeri a trendeket, az irányokat, városról falura, tanyára, környezetvédelem, energiaminimum, kilátás, természetközeliség, hagyomány versus modernitás és így tovább.

(Mácsai Pál-nagyinterjú, „Iszonyatosan sok bennünk a gyilkolási kedv”, Telex, szeptember 18.)

Fábián Tamás beszélgetése is túl sokat vakargatja a közéleti ügyeket, meg a művészek számára állítólag „kötelező” közéleti szerepvállalást, az SZFE témakörét, néha már az unalomig kérdezve ugyanazt. De hála az égnek, a beszélgetésnek maradt levegője, érezzük Mácsai tempóit, ahogy élvezi a saját szókincsét, modorát, látjuk, hogy tiszta szívvel őszinte akar lenni, és ez Fábián figyelmének és érdeklődésének is köszönhető, nem menne neki egyedül. A legjobb pillanatok azok, amikor a kérdező tényleg figyel az alanyra, amikor el meri engedni a „csak a közélet az érdekes”, „akkor is erről kérdezd, ha kitér”, „ne engedd el a tökét” előzetes, mindent vivő szerkesztői utasításait. Amikor tényleg érdekli, mit mond napjaink egyik legnagyobb színésze, színházigazgatója, értelmiségije.

(„Az ember, aki kivonult a társadalomból”, Herr Martin filmje. Partizán közszolgálati csatorna, You-Tube, augusztus 29.)

Szívfacsaró, nehéz film az Ember, aki kivonult a társadalomból, nem állítja, hogy a borsodi dzsungel, a tiszta levegő, a kemence melege cselédek, milliárdok nélkül kényelmes élet lenne. És hogy nincsenek benne emberi áldozatok. Még csak azt sem sugallja, hogy ez lenne a mindent vivő megoldás, egyszerűen megmutat egy különc életet, a maga tisztaságában, meg hazugságaival, elhagyásaival, és ettől a decens, rigorózus őszinteségtől a nézőnek kedve támad számot vetni – hogy az ő „kivonulása” mit jelenthetne. Mit tehetne meg, és milyen áron.

(„Ha meghalok, engem viseletben temessetek el, mert apátok nem ismer meg, ha szűk szoknyában megyek a másvilágra”, 444.hu, augusztus 21.)

A riport eredendően Mohos Zsófia fotográfusról szól, aki járja a nógrádi falvakat, a rimóci híres lankákat, és fotózza az öregeket, meg beszélget velük. A film lassúsága, megható ritmustalansága, az arcközelik, a saját tablók aztán túlnőnek a témán, illetve felnőnek hozzá, nem kellenek a Görbeország szerzőinek fotói. Illetve, ha igen, csak funkciójuk szerint, vagyis, hogy bizonyítsák, amiről beszél a fotós, de a film olyan dús, mély és őszinte, olyan erős atmoszférája van, hogy nem kell segítségül hívni, illusztrációnak használni Mohos – máskülönben remek – munkáit.

(Csalog Zsolt-interjú, Balaton tévé, 1997)

Ezért meglepett, amikor a számomra, bevallom, tökéletesen ismeretlen Balaton tévé régi és komótos, okos interjúit elkezdték a hűséges nézők, szerkesztők és még ki tudja, kicsodák megosztogatni a YouTube-on. Ezeken a nyári napokon különösen jólesik írók, zenészeket, színészeket látni a saját nyaralójuk verandáján, a buja és gondozatlan szőlő belóg a képbe, a Saratov kishűtő berreg, és még a levegő íze, színe is más. A legjobban nekem a Csalog Zsolt-diskurzus esett, én nem tudtam, hogy ilyen finom ember volt, halála előtt két héttel, a gyilkos kórral küzdve, nyilván pokoli fájdalmak mellett olyan szelíd és elegáns, művelt és pontos, hogy a nosztalgiára, révedezésre, „régi szép időzésre” kevésbé hajlamos néző térdében is megremeg a kalács.