Rákai Zsuzsanna

(Iván Tímea, Fejérvári Zoltán, Szabó Péter – Bartók Emlékház,  június 6.)

Nemcsak arról van itt szó, hogy a több mint egy éve tartó és állandóan új erőt gyűjtő járványhelyzet lényegében lenullázta a hangversenyéletet, bár ez is igaz, hanem sokkal inkább arról, hogy amikor majd egyszer újra lehet kezdeni (talán már az ősszel), érdemes volna megpróbálni átformálni az egészet. A nagyzenekari és szólóestek látványos sorozatai természetesen fontos és jelentős élmények, de nagyszerű lenne, ha ezek társasági esemény jellege mellett sokkal több kamarazenét (és bármiféle alternatív klasszikus zenei programot) lehetne hallani sokkal több helyszínen és időpontban, ha általában véve természetesebbé válhatna, hogy az emberek életében zene szól.

Tovább

(Nemzeti Filharmonikusok, Várdai István, Sebastian Lang-Lessing, Művészetek Palotája, május 10.)

Első pillantásra sajátos egyvelegnek tűnt a műsor, zenekari darabok, operarészletek, szólócsellót alkalmazó, rövid kompozíciók és egy csellóverseny nosztalgikus elegyének, amelynek a műsorfüzet tanúsága szerint egy XIX. század eleji szokás adta az alapgondolatát, az a zenehallgatási gyakorlat, amely még nem tekintette a ciklikus kompozíciókat megbonthatatlan dramaturgiai egységnek, és az egyes tételeiket refrén- vagy rondótémaszerűen fűzte bele a sokszor nagyon is tarka, sok előadót, sokféle műfajt felvonultató program laza folyamatába. A Nemzeti Filharmonikusok estje azonban igazság szerint hagyott lehetőséget a továbbgondolásra is, amennyiben az egyes művek egymásutánja mégiscsak felfogható volt egy háromrészes koncert műsoraként is.

Tovább

(Albrecht Mayer, Vital Julian Frey, Deu­tsche Kammerphilharmonie Bremen – Deu­tsche Grammophon.)

Ez az első ránézésre meglehetősen sajátos válogatás, persze, automatikusan felveti a kérdést, vajon mi lehet a borítón Mayer fotójával és Mozart aláírásával csábító lemez valós célja: csakugyan a komponista arcképét rajzolja-e meg inkább, vagy alapvetően Albrecht Mayer Mozartra hivatkozó jutalomjátékához kapja kézhez az érdeklődő? A válasz, szerencsére, pártatlanul megnyugtató, mert a felvétel mindkét várakozásnak nagyszerűen megfelel.

Tovább

(Andrè Schuen, Daniel Heide – Deutsche Grammophon)

Míg az olyan klasszikus felvételeken, amilyenek Dietrich Fischer-Dieskau Schubert-előadásai, a Molnárlány-ciklus pszichés íve a bánat és bizonytalanság kifejezése mellett is emelkedik a húsz darabból álló sorozat közepén elhelyezkedő tizenegyedik dalig (Mein!), addig Schuen interpretációjában ez a sűrűsödés nem érzékelhető igazán. A Morgengruß, a Des Müllers Blumen és a Tränenregen elvarázsolt, álmodozó karaktere ebben a folyamatban inkább egyfajta valóságon kívüli állapotot teremt, amelyben nincsen a személyes érzésektől független viszonyítási pont, nincs külső tér és idő, és a Mein! tetőpontja, a viszonzott szerelem elragadtatása is inkább a büszkeségnek ad hangot, mint a boldogságnak.

Tovább

(Budapesti Fesztiválzenekar, Elisabeth Kulman, Fischer Iván – Művészetek Palotája, február 13.)

Az a zárkózottan koncentrált figyelem, amely olyan jellemző Fischer Iván Mahler-produkcióira, és amely a katartikus végkicsengés ellenére sem a végső drámai tetőpontot avatja feledhetetlenné elsősorban, hanem a groteszk magasztossá nemesedésének élményét.

Tovább

(MÁV Szimfonikus Zenekar, Balogh Ádám, Christoph Campestrini – Zeneakadémia, január 14.)

Ha valaki leválasztja a Mahler-szimfóniák hangszínárnyalatait a motivikus elemekről és a formai logikáról, az, mint ebben az esetben is, egy másik darabot kap eredményül. Okosan felépített, hatásos, drámai alkotást, de olyat, amelyből Mahler művészetének éppen az értelme, a kifejezés legfontosabb célja hiányzik.

Tovább

(Purcell Kórus, Orfeo Zenekar, Vashegyi György – Művészetek Palotája, november 29.)

Noha Vashegyi irányítása mellett minden kifogástalanul szép volt, kidolgozott és érzékenyen formált (Balogh Vera nagyszerű obligát fuvolaszólama éppen úgy, mint a kórus csodálatosan világos és tiszta előadásmódja), némileg mégis ékszerszerűre sikerültek a produkciók. Olyannyira hiányzott belőlük minden érdesség, kontraszt és drámai energia, nyersebb hangsúly vagy kíméletlenül kifeszített disszonancia, hogy Paulik László egyébként finoman frazeált, könnyed és gördülékeny szólójának intonációs megbicsaklásai Tartini D-dúr hegedűversenyében (D. 34) csaknem üdítően hatottak, mintha a valódiság jelei lennének a már-már túl tökéletes produkcióban.

Tovább

(Il Giardino Armonico, Isabelle Faust, Gio­vanni Antonini, Zeneakadémia, október 31.)

Noha az embert egy darabig furdalta azért a kíváncsiság, milyenek lehettek volna ezek a versenyművek valamivel nyersebb előadásmódban, el kell ismerni, hogy Isabelle Faust szárnyaló játékához ez a fegyelmezettebb, lekerekítettebb attitűd illett jobban. A szólista így a tutti szakaszokban tökéletesen eggyé válhatott a zenekari szólamokkal, míg a szólórészekben könnyed és elegáns formálással húzhatta alá szólama szerkezeti jelentőségét.

Tovább

(Julia Lezsnyeva, Graun: Opera Arias – Decca, 2017)

Az Orfeo, A Mithridate, a Coriolano, a Britannico vagy épp az Armida áriáiban az énekesnő fantasztikus magabiztossággal uralkodik a legkegyetlenebb kihívások felett is: előadásában egyetlen frázis sem törik meg egy pillanatra sem, hangja mindig gyönyörű és fényes, és minden futamot, minden ékesítést valósággal meghökkentő könnyedséggel formál. Bár interpretációira általában véve nem jellemző a szenvedélyes, drámai szuggesztivitás, cserébe lenyűgöző az a természetesség, amellyel a tiszta virtuozitást képes makulátlan szépségű és végtelenül egyszerű jelenségként feltüntetni.

Tovább

(Budapesti Fesztiválzenekar, Elisabeth Kulman, Andrew Staples, Fischer Iván – Művészetek Palotája, szeptember 13.)

Ha a Beethoven-szimfónia értelmezése a jelekként használt motívumokkal való ábrázolás nyíltságára, a strukturális játékokra helyezte a hangsúlyt, akkor a Dal a Földről esetében inkább az elemek összefogása került előtérbe. Ez Mahler sajátos kompozíciós eljárása miatt is szükségszerű volt, amiatt a töredékesség miatt, ami – noha nagyon pontos formai tervezés eredménye – azt a benyomást kelti a hallgatóban, hogy csak pillanatokra képes egységgé összeállni a képzelet, az akarat és a vágy fantasztikus szellemi erőfeszítése révén.

Tovább

(Beethoven – Révolution, Symphonies 1 à 5; Le Concert des Nations, Jordi Savall – Alia Vox, 2020)

Az előadás nem egy tanulmány illusztrációja, hanem az elképzelhető legélettelibb, legváltozatosabb, legegyénibb szimfóniák gyűjteménye, amely remekül tükrözi, hogy a Le Concert des Nations harmincöt zenészét és a velük együtt játszó, Európa különböző országaiból válogatott másik húsz kiváló muzsikust irányító Jordi Savall mindig gyakorlatiasan gondolkodik. Most sem kultúrtörténeti kincseket szólaltat meg, hanem használati zenét dirigál, akkor is, ha ez a zene jó eséllyel sokrétűbb, mint maga az univerzum.

Tovább

(Musica Vivax Wien, Milena Arsovska, Hara Fruzsina, Csalog Benedek, Hegyi Barnabás, Bán István – Budavári evangélikus templom, július 7.)

Bár a rövid felkészülési idő minden bizonnyal különösen nehézzé tette a Musica Vivax Wien zenészei számára, hogy alaposan kidolgozott produkcióval lépjenek a hallgatóság elé – a dirigens Bán István elmondása szerint alig másfél héttel a fesztivál kezdete előtt vált biztossá, hogy a koncerteket meg lehet tartani –, a szólistákért mégis mindenképpen megérte a Várban tölteni az estét. Noha a hangszeres együttes sokáig kifejezetten nyersen szólt, fésületlen, széttartó vonósokkal uralkodva az érzékeny és biztos continuo felett, és az egyes tételek is sokszor bizonyultak vontatottnak és merevnek, a koncert négy szólófellépője mindvégig nagyszerű teljesítményt nyújtott.

Tovább

(Beethoven összes szimfóniái, 1. kötet, Jordi Savall, Le Concert des Nations, Alia Vox)

Mindezek után most logikusan az új lemezek ismertetésének kellene következnie, ezek azonban a koronavírus-járvány miatt egyelőre nem elérhetők, megjelenésüket jelenleg július 3-ra tervezik. Létezik azonban egy régi felvétel az Esz-dúr szimfóniából (3. „Eroica”, op. 55), amelyet a Beethoven-életművel eddig csak viszonylag ritkán foglalkozó Savall és a Le Concert des Nations még 1994-ben rögzített, és amely azóta az Alia Voxnál kétszer is napvilágot látott, előbb 2009-ben, majd 2016-ban. A lemez, amelyen a szimfónia mellett a Coriolan-nyitány (op. 62) is helyet kapott, minden, csak nem szokványos. Nélkülözi azt a tágas és fényes hangzást, azokat a szélesen ívelt dallamokat és azt a mindenen uralkodó, méltóságteljes, monumentális hősiességet, ami az ember Beethoven-képének alapját képezi.

Tovább

(Veni, Vidi, Vinci; Franco Fagioli, Il Pomo D’Oro – Deutsche Grammophon, 2020)

Nagyon is illik a lemezre a címében szereplő szójáték: a kiadvány a csábító színházat jeleníti meg, olyan ideális tükörvilágot kínál, amelyben mindent a nemes lélek és a megbocsátás mozgat, és amelyben még a tűrés és a kétségbeesés is öntudatos és önazonos. Magával ragadó ez az áttetsző rend, az embernek már az első percek után nagy kedve volna átlépni a valóságnak ebbe a jó érzékkel megvilágított és arányosan keretezett változatába.

Tovább

(A Berlini Filharmonikusok, Neue Vocalsolisten Stuttgart, Sir Simon Rattle koncertje)

A rendezvény különlegessége egyrészt természetesen a program megválasztásából fakad. A hangverseny eredetileg ugyanis a tavaszi szezon egyik rendes, hétköznapi, a hallgatóság tényleges jelenlétét igénylő estje lett volna, amikor azonban a valóság közbeszólt, és a koncertet a virtuális világba helyezte át, kiderült, hogy a műsorra tűzött kompozíciók kivételesen jól tudnak alkalmazkodni ehhez a bizarr szituációhoz is. Egészen egyszerűen azért, mert ahogyan azt az egyes alkotások megszólaltatása előtt rögzített interjúkban a dirigens, Rattle ki is fejti a felvételen, Berio és Bartók két műve voltaképpen pontosan ugyanazt teszi, amit az online hangverseny furcsa, idegen és zavarba ejtő újdonsága: emlékek, idézetek és kollázsok segítségével fogalmaz meg kérdéseket azzal kapcsolatban, mi mindent jelenthet a művészet, a műalkotás és általában véve a kulturális kommunikáció a modern társadalomban.

Tovább

(Budapesti Fesztiválzenekar, Jordi Savall – Zeneakadémia, március 8.)

Jóllehet a katalán művész bármiféle fellépésének ígérete már önmagában is a közönség elégedettségének biztosítéka, a múlt hét végén rendezett hangversenyek népszerűsége a legkevésbé sem puszta rajongói lelkesedésből fakadt. Mi több, ebben a tekintetben az embernek akár még némi enyhe hiányérzete is lehetett volna, mert a játékának mély érzékenységéért, bölcsességéért és szépségéért méltán ünnepelt Savall, ahogyan a Fesztiválzenekarral való együttműködése során már korábban is előfordult, ezúttal sem gambaművészként, hanem karmesterként érkezett a Zeneakadémiára.

Tovább

(Ránki Fülöp, Érdi Tamás, Concerto Budapest, Heinz Holliger – Zeneakadémia, február 16.)

A koncertet átható energia és transzparencia azonban elsősorban mégis a karmester, a legendás oboista, komponista és dirigens Heinz Holliger érdeme volt. Figyelme minden apró motívumnak pontosan kijelölt irányt és érzékenyen megrajzolt dallamívet kölcsönzött, egyetlen gesztusértékű hangsúlyt sem hagyott elsikkadni, a zenekari hangzásnak pedig erőteljes, tiszta színárnyalatokat és szinte térben érzékelhető, sugárzó rétegzettséget biztosított.

Tovább

(Benjamin Beilman, Marek Janowski, Budapesti Fesztiválzenekar – Művészetek Palotája, 2020. január 20.)

Noha a darab recepciójától jószerével elválaszthatatlanná vált a komponista egy levele, amelyben a zeneszerző az alkotói folyamat alatt átélt pszichés küzdelmeit vetíti rá a szimfóniára, (…) Janowskit a jelek szerint kevéssé foglalkoztatta ennek a biográfiai részletnek az igazolása. Úgy vezényelte végig a művet, mint akinek eszébe sem jut, hogy a sötétségből a fénybe tartó folyamat megformálása érdekében, amelynek jegyében sokszor feszült, nyugtalan, tompa alaphangulatot társítanak a szimfónia első három tételéhez, kétségbe vonja azok lendületének és líraiságának valódiságát. Helyette sugárzóan fényes és eleven interpretációval lepte meg a Fesztiválzenekar közönségét, olyan előadással, amely ékesszólóan tanúskodott arról, hogy egy mű kétségbevonhatatlan életvidámsága és energiája ezerszer többet ér a kanonizált prekoncepcióknál.

Tovább

(Borbély László – FUGA Budapesti Építészeti Központ, január 5.)

Persze nehéz a kottahasználat mellett érvelni egy koncertprodukció esetében, mert nagyon is személyfüggő, hogy valaki biztonságosan a kezében érzi-e a műveket, amíg nem tudja azokat emlékezetből végigjátszani, nem beszélve arról, hogy emellett is akadhat számtalan indoka a kotta nélküli előadásnak. De akárhogy is, ebben az esetben csakugyan megzavarta a befogadás élményét az egyre gyakrabban jelentkező memóriazavar. Ha csak néhány rövid, pillanatnyi figyelemkihagyásról lett volna szó, akkor az ilyesmit említeni sem volna érdemes, a probléma azonban határozottan befolyásolta a tételek logikáját és hatását.

Tovább

(Orfeo Zenekar, Purcell Kórus, Vashegyi György – Zeneakadémia, november 28.)

A lendületes, de sokszor már túlságosan is fürge, hajszoltnak ható tempók alig engedtek megállást, az érzelmekre és helyzetfelismerésekre néhány másodperc sem jutott. Egyszerűen nem volt meg a saját ideje a történet kibontakozásának: zenei tételek fékezhetetlen sorává vált, olyan jelenetek egymásutánjává, amelyek nem reflektáltak egymásra, mert a hatásuk, lecsengési idejük nem volt belekomponálva a produkció egészébe.

Tovább
Élet és Irodalom 2021