Végel László

Tovább

A Jugoszláviának nevezett holttest kiterítve fekszik előttem. A Nagy Háborúban keletkezett, amikor a franciák abban reménykedtek, hogy az erős Jugoszlávia majd megvédi őket a német veszedelemtől. A versailles-i homokvár azonban a II. világháborúban odaveszett, és létrehozták az antifasiszta Jugoszláviát. Miután végérvényesen ledőlt a berlini fal, és a két Németország egyesült, s magasba lendítették Európa fáklyáját, darabokra hullott Európa egykori ígéretes experimentuma. A láng ugyan már nem lobog olyan hévvel, mint anno, mivel a nemzetállamok vezérei megfosztják az oxigéntől. Új, magasabb, erősebb, láthatatlan falak épülnek.

Tovább

De jó lenne emlékezni a lázadó magyar polgárra a barbár Balkánon! De jó lenne ábrázolni azt a harcot, amellyel ma olyan sokan kérkednek a pesti politikai zsöllyék előtt, ahol eljátsszák a szenvedő és üldözött magyart. Ez a cifra emlékezet nem vesz tudomást arról, hogy a nép nem emlékezik semmire, csupán túlélő akar lenni, és buzgóan tanulja a tűrést. Nem gúnyolódom, hiszen mélységesen tisztelem ezt a plebejusi szívósságot, és boldogan emlékszem anyám elégedett arcára, aki nem siránkozott, ahogy a pesti zsöllyék előtt szokás, hanem minden vasárnap délben boldogan feltálalta a tyúkhúslevest, a főtt húst, paradicsomszósszal, nyaranta meggyszósszal, amit különösen kedveltem, utána kirántott mellehúsát és combot tett az asztalra. Az enyém volt mindig a mellehúsa, és természetesen örömmel faltam a franciakrémest is.   Boldogok voltunk. Sóvárogva gondolok azokra, akik a szüleik örökölt ezüst ételkészletére emlékeznek, erre a kitalált polgári világra, amelyről Márai Sándornál olvastam hiteles mondatokat, de aminek az én Bácskámban híre-hamva sem volt.  Nem, se apám, se anyám nem örökölt ezüst étkészletet, mégis róluk írok, mert ki más írna, azokról az apákról és anyákról, akik nem tudtak, vagy nem akartak ünnepelni. Akiknek nincs helye a nemzeti történelemben és emlékezetben. Apám azok közé tartozott, akik néha kimulatták magukat a kocsmában, részegen vagy kapatosan tántorogtak haza, ez volt a legnagyobb kaland, aztán borgőzös fejjel szidták a sorsukat, s másnap, mintha mi sem történt volna, csendben meghúzódtak. Úgy is mondhatnám, hogy apám a többi utcabélivel szófogadó, lojális poszttrianoni magyar volt, azok közé tartozott, akik nem öltözködtek ünneplőbe, nem öltöttek magukra Bocskai-öltönyt, nem ebédeltek ezüst étkészlettel. 

Tovább

Tovább

A kisebbségi író mindig számkivetésben él, és ha igazán író, akkor tud ezzel élni. Nem látok ebben valamiféle sorscsapást. Vállaltam, tehát végigmegyek az úton. Ez az életformám, ez határozza meg a stílusom.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Turistaregény, első folytatás

Tovább

Epilógus

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

- outsiderek és üvegházak -

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2021