– Anyátok hol van? – kérdi, mert őt sehol nem látja, pedig amúgy mindenki itt, az egész család, és amikor a család látogatóba jön, akkor a felesége állandóan a vendégek körül sertepertél: kínál, etet és tukmál, de ő maga nem eszik, egészen addig, míg az utolsó unoka be nem fejezte az evést (és még akkor is az asztal sarkára húzódva, szerényen ölébe vett tányérból kanalazza a levest). Némi hallgatás után egy férfi rokon szólal meg:

– Ott van melletted a füzet az asztalon, olvasd el.

Asif Mirzát három nappal az eltűnése után, egy körözési plakáton láttam először mosolyogni. Születési helye: LAHOR. Születési dátum: 199?-1?-2?

Alacsony, barna bőrű fiatalember volt, olyan fémkeretes szemüvegben, ami mindig fölösleges szigort kölcsönöz az arcnak. Évszaktól, időjárástól és napszaktól függetlenül, a fejét kissé hátravetve, közönyös arccal rótta az egyetemi folyosókat – az őt ismerőknek is legföljebb biccentett. Ritkán beszélt, ahogy a világtól megundorodott emberek általában. A hangjára nem is emlékszem, igaz, az emlékekből a hangok vesznek ki a leghamarabb, ahogy minden a saját, kotnyeleskedő belső beszédünkre cserélődik. Valójában fogalmam sincs, hogy Asif valaha is megszólított-e engem. Az biztos, hogy egy alkalommal kommentárt küldött a szociális idegtudományi előadásomra – a kérdések és kommentárok a curriculumban jegyzett tanulmányokról mindig három nappal az előadás előtt érkeztek, hogy az előadónak legyen ideje felkészülni –, és nekem ez volt az egyetlen, jóllehet indirekt beszélgetésem Asif Mirzával. A témakör a kiközösítésre adott agyi válaszreakció volt.