Keresztury Tibor

Sietett, hogy minél kevesebbet kapjon, de nem volt egyszerű, mert egyszerre kellett iszkolnia négykéz­lá­bon, s tartania az orrán a szemüveget. Ráadásul szakaszosan, ütemesen záporozott a tompán csattanó nyak­­­le­ves, amitől mind­un­­ta­lan el­ha­salt, méterenként fel kellett tápászkodnia, ami jelentősen meg­ne­he­zí­tette a ha­­ladást. Olyan von­­­­ta­­tott volt a film, hogy belealhattam a függöny mögött. Meglepődve kons­ta­tál­tam, hogy feltámadt Ba­bu né­ni, ki­kó­válygott az udvarra színes szoknyájában, egy darabig meredten nézte a je­le­netet, aztán égnek csap­ta a kar­­ja­it, rázendített kedvenc nótájára, patak partján sátoroznak az oláh ci­gá­nyok, és táncolni kez­dett hozzá, mint rendesen. Forgott ott a porfelhőben, egyre hevesebben, és kijött utá­­na az ajtón, amin át este majd behúzzák, a va­ká­ció utolsó napjának mind a tizenkét hullája, az egész re­gi­ment. Áll­­tak, néztek fel az ab­lakunkra, te voltál ott tegnap nálunk, ezt lövellte felém vizenyősen tompa, megtört, kö­­­­zönyösen kifejezéstelen tekintetük. Nem én akartam, próbáltam reflexből felelni, de nem jött ki hang a torkomon. Az apám akarta, hogy így érjen véget a gyerek­ko­­rom, foly­­tattam volna a könnyeimmel küzdve, ám mintha nem is Medve sajtot, hanem kak­­­tuszt vacsoráztam volna, más­részt meg szíven ütött, hogy amit csinálok, az szín­tiszta árulás. Csak nem árulkodok, csak nem mószero­lom be apámat vadidegen tetemek plénuma előtt…

Mit te­gyek. Egész testemen folyt a víz.

Tovább

Ekkor hányhatott a bárszék alá, mit csinálsz, ordított Pistára, aki egy felmosófával a lábánál matatott, az nem por, az az édesanyám, te barom! A pultos megértően bólintott a taccs felmosása közben, aha, mondta, ezt nem tudtam, ne haragudj. Ennyi együttérzéstől a hősöm teljesen elérzékenyült. Ne sértsél meg, drága ember, igyál velem egy ampulla Stroh rumot. Neked se hiányzik már. Ne bántsál meg, boríts nekem akkor egy utolsót, tudod, meghalt az édesanyám. Knock out. Filmszakadás. A harmadik menetben kiütéssel nyert a Stroh rum. Lefordult a bárszékről, de szerencsére talpra érkezett. Félig futva átgázolt az önmagában gyönyörködő, meg nem értett bluesénekesen, és a küszöbben megbotolva lendületből kizuhant a Rózsaszín Párduc nyitott ajtaján.

Tovább

Nem, nem úgy indultak idén a napok, mint egykor Lentiben, részeg kiképzőnk nem ordította bele a tényállást a fagyos sötétségbe, mely szerint miközben mi hortyogva, mint az állat, telerejszoltuk a rendszeresített honvédségi paplant, mert ahhoz értünk, a faszveréshez, nem a háborúhoz, sok elbaszott szemüveges, az osztrák hegyivadász ezred megtámadta szeretett hazánkat, a Magyar Népköztársaságot, de mi, hála neki, az éber őrmesternek, résen állunk, visszavágunk. Nem adta üvöltve parancsba senki, hogy irány az égalja, cél az istenfasza, csatárláncba felfejlődve lassú futás, indulj. Nem, nem kezdtünk el szaladni a szélrózsa minden irányába bal kézzel a billegő rohamsisakot tartva a legelső bokor felé, hogy ott várjuk ki meglapulva, amíg elmúlik a vész, elvonul az ellen, nem lestük kuncogva rövidlátó, debil kiképzőnket, ahogyan a hajnal derengő pírjában tehetetlen dühhel forog a tengelye körül, néz északra, sasol délre, leveszi a tányérsapkát, megvakarja a fejét, nem találván magyarázatot rá, hova tűnt a gondjaira bízott század semmi perc alatt a támadás kellős közepén.

Tovább

Mire kitisztult a tekintete, öten ültek ott, kettő a feltáró jellegű, kéretlen vallomás hatására megszökött. Balra tőle egy harminc kilónál nem nehezebb, apró ember patakokban verejtékezik. Mellette egy idősödő férfi rágja véresre a körmeit, odébb egy bomlott tekintetű kolléga mantrázik, mormol valamit szakadatlanul, előre-hátra hajlong­va a padon. Lábánál tócsa – nem vette észre, hogy maga alá hugyozott. Négy leharcolt, a kétségbeesés legmélyebb bugyrában vergődő árnyalak teljes apátiában, meg a nő. A tegnapi felkészítő terápián nagyobb arányú volt a lemorzsolódás, gondolta, hogy gondoljon valamit, az utolsó, megerősítő csoporton is jó pár delikvenssel többen voltak azoknál, akik itt most hét órára falfehér arccal, remegő kezekkel megjelentek. Igaz, a kötelező terápia voltaképpen lebeszélő jellegű volt: azt célozta, hogy kiszűrje azokat, akiknél fennáll a ráivás veszélye; akik noha meghozták a döntést, nem elég stabilak, nincsenek készen mindarra, ami rájuk vár. Az eljárásnak nagy a kockázata, magas a halálozási ráta, magyarázta a pszichiáter sokadszorra még tegnap is, sokan áltatják magukat avval, hogy hozzá tudják szoktatni a szervezetüket így is legalább a mérsékelt mennyiségű szeszhez – másokat az alkoholos aranylövés, a legszebb halál ígérete, a részegen halni meg vágya, a legegyszerűbb öngyilkosság hamis ideája vonz menet közben ellenállhatatlanul.

Tovább

A derengő szürkületben egy összegörnyedt, sötét kupac meg­eleve­ne­dik a leg­utolsó lakás előtt. Bátorságot merít a test, a kis sámliról óvatosan felemelkedik, s láb­ujj­­he­gyen osonni kezd a csukott ablakon át kihajított, gőzölgő lá­­­bos irá­nyá­ba. Meg-megáll, ha roppan egy gally, a térd felhúz­va, mint a vadászkutya, fülel. Bal kézzel a félszárú szemüvegét tartja, a másikkal a rongyos za­kója zse­­bé­ből előhúz egy pléh­­­­ka­na­lat. Két pat­kány eliszkol, a leg­nagyobb ott ma­rad. Jóska a patkány mellé tér­del.

Tovább

Az ÉS könyve májusban – Esterházy Péter: Az olvasó országa. Esszék, cikkek 2003–2016. Szerkesztette Tóth-Czifra Júlia. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 761 oldal, 5999 Ft

Az olvasó országa egyaránt olvasható a közelmúlttal és a jelennel foglalkozó történelemkönyvként és nívós kortárs irodalmi szöveggyűjteményként. „Nehéz ma Magyarországon magyarnak lenni” – állítja és árnyalja számos szöveghelyen a könyv (Csak szavak, angolok, magyarok), és hogy nincs mese, „ezt a mást le kell nyelni. Nekem azt, hogy ők a honfitársaim, és nekik, hogy én az övék. Ezt a feszültségteli képződményt hívjuk hazának”(Ujjgyak. Egy védett személy följegyzéseiből). Azt is mondja, már tíz éve, 2008-ban (!), hogy „a közbeszéd fősodrából kiveszni látszik az emberi szó, a vox humana” (Ellenszegezés, avagy a babra), pedig „a megértés vágya (csöndje és rémülete) nélkül nem látni semmit” (Magyar, avagy Rubin Szilárd külföldi sikere). És azt is mondja, hogy nem lehet megúszni, „semmiből nem spórolhatjuk ki önmagunkat” (Mahler, ünnep), na meg hogy „a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát, csak hát a magyar sánta kutyák (genetikailag) kurva gyorsak” (Ujjgyak. A gesztus).

Tovább

(Petri 75. Szilágyi Lenke fotóművész kiállítása az Óbudai Platán Könyvtárban. Megtekinthető  április 30-ig.)

Tovább

Bari Károly: Csönd. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 32 oldal, 2500 Ft

Három évtizedes csöndet tör meg a maga tizenkét versével most a Csönd.  Letisztult, feszesre komponált, a végsőkig érlelt mestermű mindahány. Minden elemükben távol a „cigánysors vöröslő mámora / tombold ki magadat!” elhivatott, szenvedélyes pátoszától (Hegedűk vijjogásából), a kiválasztottság egykori öntudatától, egyfajta keserű, rezignatív összegzéshez, a számvetés néhol melankolikus, máshol illúziótlanul tárgyilagos tónusához jutva el. A versekbeli történések epikus keretét a lírai hős éjszakai hazaútja teremti meg (Éjszakai utazás), pulzáló fájdalmát pedig a változatlanság tapasztalata, a mélyszegénység, a kirekesztettség, a méltó élet esélyétől elzárt, kifosztott létezés újratermelődő, generációról generációra hagyományozott, örök mivoltával való szembesülés hívja elő.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Az utolsó (tárca)kör, 2011

TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS
A tárcatár rovatba - állandó szerzőnk, Szív Ernő mellé - minden évben három írót kérünk föl, hogy havi rendszerességgel újítsák meg velünk, nálunk a tárcaírás hagyományát. Idén Keresztury Tibor, Kiss László és Szvoren Edina köszöni a figyelmüket. Felkészül: Csabai László, Térey János és Tompa Andrea.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tárcatár
Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2021