(Gábor Áron munkái a Faur Zsófi Galériában szeptember 28-ig láthatóak.)

(Waliczky Tamás munkái a Molnár Anni Galériában október 6-ig láthatóak; július–augusztusban nyári szünet)

Ezek a gépek, optikai eszközök látszólag kamerák, fotóapparátok, optikák, ám valójában a fény leképezésének újfajta eszközei lehetnek. Waliczky nem optikus, nem technikus, nem amatőr fényképezőgép-restaurátor, Waliczky művész, akinek a fényről, az optikailag leképezhető és az általa kitalált gépeken keresztül rögzített látványról vannak víziói.

(Performatív portrék, Rugógyár Galéria, 2018. szept. 7-ig)

A szerkezet, a konstrukció a rációt és nem az érzelmeket hivatott szolgálni. Egy konstruktivista kép aligha vált ki meghatottságot vagy dühöt. Ám Matzon Ákos – aki mérnökből vált képzőművésszé – alkotói életműve során épp e tételt cáfolja. Munkái, különböző szerkesztett világok, elmozdulások, tükröződések (valós és mesterséges tükrök), síkplasztikái és reliefjei bizony emocionálisan is megérintik a nézőt.

Visszafogott színvilág, a struktúrák finom elmozdulásai, a szabályostól a szabálytalanig való kikacsintások adják munkáinak „több mint józan” gondolatiságát.

Az Ómega felé elnevezésű új sorozata a nagy vallásfilozófus, Teilhard de Chardin gondolatainak képbe, térbe fogalmazása.

Matzon az elbillenő sugárnyalábokat – ha megfordítjuk az értelmezést, az égből aláhulló fénypászmákat – az emelkedés, a törekvés szimbólumaiként használja. A fegyelmezett vonalak már nemcsak a szabályos képformátumban, hanem formázott vásznon – faalapon – jelennek meg.

De Matzon játékosságát korábbi műveiben is tetten érhetjük. Építőkockák, gyerekjátékok épültek be a képtérbe, színesítve, vidámítva a műegységet.

Matzon alkotói filozófiája a rend és a renden felüli humánum összesimítása. Ezt bizonyítja életműve minden darabjával.

(Szurcsik József munkái a Godot Galériában június 3-ig tekinthetők meg.)

(Berki Viola életműkiállítása a Vigadó Galériában  május 20-ig látható.)

„Indulati absztrakt” – így nevezi Kemény György a 90-es évek végén indított grafikai nyelvét, mely a fotót ötvözi a Matisse szabad színes formáira emlékeztető absztrakt (organikus) formákkal. Körberajzolja a fotót a számítógépen, majd egyenként színezi a formákat.

Növényi puzzle, dzsungel tetris, ami körbefolyja az adott képet, legyen az művészettörténeti hommage (David, Guido Reni) vagy játékkutya, talált tárgy, gyógyszerespasztilla.

Körbefolyja s gyakran elnyeli, mert az örvény ugyanolyan izgalmas lehet, mint a kimaradó konkrét utalás. Kemény játékos elme, szigorú dokumentátor, 82 évesen is minden fontos és nem fontos művészeti eseményen jelen lévő, fiatal és idős kor- és kartársat érdeklődéssel figyelő gyermeki lélek. No meg vérprofi. Sosem tévesztett utat, sőt ő mutatott utat a magyar grafikában, az installációs vagy neodada törekvésekben. Jelenléte nemcsak fizikai, de szakmai is. Digitális grafikákkal korosztályából szinte csak ő jelentkezik, vállalva a hitetlenkedést.

Munkáiban az irónián túlmutató szellem, az intellektus Janus-arca (miszerint oktat és szórakoztat) ott leledzik.

Megmutatta, s mutatja ma is, érdemes olvasni, nézni, tájékozódni. Bármikor összefuthatunk egy jó soft- vagy hardverrel (haverrel) és Matisse-szal.

Mostan színes tintákról álmodom – nem színes tájakról, alakokról és főleg formákról álmodik Gergely Nóra. Új képein, kollázsain korábbi rajzainak motívumai a 30-as, 60-as évek oldott neokubizmusát idézik. Geo­metria és organikus forma egymásba ér, s válik tájjá, csoportképpé, csendéletté. Nagyon színes és nagyon derűs ez az új-régi világ. Minden elem rímel minden másik elemre, dallamok és variációk (fúgák) csendülnek. Nosztalgikus az, ahogy újra látjuk Juan Gris, Delaunay, majd Hockney és Lewis világát. Vörös Géza találkozik Gadányi Jenővel, kéz a kézben mennek Martyn Ferenchez, és de jó látni a sok fontos festőt megidézve, hogy egykoron s ma is milyen fontos még a kép, a szín, a forma. Gergely azonban – félre ne értsük – se nem nosztalgiázik (de felidéz), se nem hommage-okat fest, ragaszt, épít. Saját világából emeli ki „hőseit”, saját képére és hasonlatosságára formálja őket. Megmutatja, volt és van még képépítő mesterség, kicsiben, nagyban él a kép fogalma abban a hagyományos modern és abban az újklasszikus modern világban, amiből táplálkoztunk, és amit még szeretni tudunk.

A metróaluljárókban, utcasarkokon beleütközünk a „nagy sikerű” Body kiállítás plakátjába. a preparált holttest idegszálai ki-kilógnak az izmok alól, el-elválnak a csontoktól. A rodini pózban üldögélő kínai munkás holtteste esztétizálóvá teszi az elmúlást, tanulmányozhatóvá – talán – a lét csúcsragadozóját, az embert.

Kovács Péter rajzain az idegszálak szervezik össze, tartják egyben a romlandó testet, vibráló drótként, szívós ág-bogként hálózzák körül a nem látható szöveteket, a felsejlő csontokat. Homunculusok, de nem haldoklók. Bár az elmúlás állapota is ott lebeg Kovács rajzai felett, mégsem a megsemmisülés, hanem inkább a „struggel for life” – a harc az életért – hangulata uralja a virtuóz rajzokat. Vonaglik, szenved, küzd. Ez jellemzi Kovács alakjait. S így nem is sajnálkozás vagy rémület, inkább erőt adó tisztelet az, ami elönti a nézőt. Mintha magunkat, a magunk küzdelmét érzékelnénk a pókháló-finomságú vonalgubancokban megjelenő alakokban.

Lüktető rajzok, szenvedélyes vonalvezetés, elhalkuló, felerősödő sűrűségű vonalhálók. Ezekben jelenik meg Kovács Péter fanyar életszemlélete: ecce homo.