– Melyik házszámhoz is megyünk? A negyvenes? Az bibliai szám! – locsogott Tibor, a nemeretárkonyi önkormányzat újonc tisztviselője.

– Mi vagy te, próféta? – mordult rá Ferenc, a sportos alkatú, tapasztalt kolléga, miközben leparkolta a Vitarát a Háromnyúl utca negyvennél.

– Én? Próféta? Láttál már kövér prófétát? Van az a három kísértés a pusztában! A kaja, a bungee jumping meg a világkirályság. Én már a kajánál elbuknék.

Ferenc zsebre tette az autókulcsot: – Koncentráljunk a feladatra! Ki küldte a bejelentést? Valamelyik lakó?

– A szakhatóságiak. Négy hete jártak itt. Akkor tizenötöt számoltak.

Annak áll a világ, aki megtalálja a számítását, kiaknázza a lehetőségeket. Mert tény, hogy Ugrália elmaradott ország (amit persze kimondani tilos), ám lakosai emelt fővel járnak, hiszen tagjai az Új Uniónak, amely a Csendes-óceántól a Balti-tengerig és az Adriáig terjed. Szegény, mégis tisztes polgárok, mint emberünk, ez a fiatal fickó, aki ha lánytársaságba tévedt, pár hónapja még kínosan feszengett a nadrágban álló farkával. Érés szempontjából a biológia tette a dolgát, csak hát a jó modor... meg úgy általában a kommunikáció, ami anno a kamaszos morgások és dacos hallgatások közt elküldött szmájlikban rekedt, hogy élőszóban csak ennyit tudjon kinyögni egy filmről, képről vagy focimeccsről: „Húdefaszavót!”

A játszóteret benőtte a gaz, szegélyén a bokrok méregzöld lombozata rég levedlette a kockára nyírt formát, és most burjánzott, ágaskodott minden irányban. A háttérben szürke panellakótelep nőtt ki a dús növényzetből, a lakások ablakain csupa törött üveg.

A nő – fitt hatvanéves, platinaszőke tüskehajjal – valósággal belesétált a tájba. A szakadozó hálójú mászókáknál finnyásan kerülgette a szúrós dudvát, átverekedte magát a mohos csúzdák között.

Nincsen nekem rossz életem! Minden hajnalban fölkapaszkodok a szekérre, az átvisz a hídon Dunaújvárosba. Az erőműben egész nap a nagy pallón járkálunk ide-oda, a falubeliekkel megvitatjuk mi a szitu, a deszkapadló meg le-föl inog, működteti a nagy fújtatót, abból lesz az áram. Az ángyom középső fia, aki a fővárosba tanult, nemrég magyarázta nekem a kocsmában, hogy más országokba napsugarakból nyerik az áramot. Montam neki, hogy engem nem ver át ilyen baromsággal. Erre azt súgta a pimasz, hogy én ezt azé’ nem tudom, mert nem akarják, hogy tudjam, mire én: Kik nem akarják!  Erre ő: Hát ők! Mire én: Kik azok az ők? Erre ő: Hát ők, mire én: Hű bazmeg, téged megfertőztek a nagyvárosba, nem hiszem én egy szavadat se’, gyerek! A bolondja elkezdett okoskodni, hogy így meg úgy! Irkált nekem valami krikszkrakszokat egy lapra, hiába szóltam, hogy nem tudok olvasni, az iskolába néptáncból meg ju’pásztorkodásból vót csak csillagom. Hiába no!

Újvidék egy olyan város, / olyan város, / hogy minden ablaka lekváros!

– énekelte Underground Marci a Novi Sad-i magyar színház művészklubjában, és mellé zongorázott. Ha ilyen vicces-álművészies, balfasz és tömör jellemzést kerestem volna arra, amiben ekkor éltem, azt mondhattam volna: Budapest egy űrállomás!

Nincs aneszteziológus, az orrsövényműtét nem altatásban megy. A lokális érzéstelenítés az, amikor lekötöznek a székbe, bekötik a szemed, aztán jön az injekció. Bele az orrba, sokáig, fájdalmasan, milyen megalázó, úgy nyüszítek, mint egy kutya. Talán mégis terepgyakorlatra kellett volna mennem. Egy vesével még eléldegél az ember, most meg itt pusztulok el a fájdalomtól. Az orvos kalapáccsal és vésővel az orrnyergemen farag, kábultan tűröm, a kötéstől csak lefele látok, a keze véres. Megpihen, hallom, hogy iszik, aztán megbeszéli az esti randit az asszisztensnővel. A végén gurulós hordágyra tesznek, a szobámban a kis kumanovói bokszoló vár: Milyen volt, mesélj! Izgul, mert ő a következő. Rettenetesen fáj az orrom, nem tudok beszélni, annyit nyögök csak: Umrećeš... meg fogsz dögleni