Gyökereztetés
► Radical Relax. Rendezte: Tarnóczi Jakab. Katona József Színház, október 13.
Pár éve még nem gondoltam volna (ha csak a katonás rendezéseit veszem, mondjuk a Bánk bánnál, de még az Isten, haza, családnál sem), hogy pont Tarnóczi Jakab lesz az, aki valamelyest megosztja majd a közönséget – elsősorban generációsan. Nem színpadi megoldásaival (azokban Székely Kriszta néha elrugaszkodottabb, sőt szélsőségesebb), sokkal inkább előadásai tematikájával, alaphangulatával és – ami szintén nem utolsó szempont – zenéjével. Pedig adott időt és lehetőséget ráhangolódni, fokozatosan engedte el a klasszikus drámaszövegeket, és helyezett egyre nagyobb és nagyobb hangsúlyt az ún. kortárs életérzésre, annak megmutatására, ami itt is most (és ez most nem a színház itt és mostja, hanem a világé) velünk zajlik, körülöttünk és bennünk. Már ahogy ő ezt (valószínűleg) megfigyeli és megéli.
Két esküvő, egy szülés
► Idegen Test, PBEST, Átrium, október 16.
Az Idegen Test színlapján a szerző huszonegyedik századi történetet ígér. De hát mi mást is adhatna Pintér Béla, csak mi lényege, lényegünk – amivel távolról sem azt kívánom sugallni, hogy amit rendre megmutat, az ördögtől való lenne (bár mi tagadás, pokoli tehetséggel teszi), csupán azt, hogy velünk együtt ő is ebben a kénköves groteszkben él.
Trompe l’œil
► Liliomfi, Vígszínház, szeptember 21.
Márpedig manapság már korántsem vehetjük biztosra, hogy a Szigligeti Ede színművéből 1849 óta készült számtalan színházi bemutató (és Makk Károly 1954-es, kihagyhatatlan filmje) ellenére a néző tisztában van a viszonyokkal. De könnyen lehet, hogy ehhez az előadáshoz el kell engedni minden előképet, és egyszerűen rajongva át kell adni magunkat a vizuális és akusztikus élménynek, a nyelvi sziporkáknak, hozzáadott értékeknek. Ami viszont már igencsak ízlés dolga. És talán korosztályé, de ezt csak félve mondom.
Emberhal
► Hal és háló, Trafó, szeptember 8.
Bár Zsótér drámában viszonylag mindenevő, ez valahogy most egy kicsit mégis más, mint amilyen szövegekhez az utóbbi években nyúlt. Kevés szereplőre bontott konkrétabb, életszagúbb, ideológiamentes, mégis társadalmi érvényű, ugyanakkor személyes anyag. Talán ezért is választott hozzá absztraktabb, kevésbé tarka, egyszerűen mondva talán letisztultabb formát, amelyből szépen előtűnnek az árnyalatok. Szerencsére, mondom, mivel a szöveg rengeteg, még ha nagyszerűen követhető is.
Komédiások
► Mais quelle Comédie!, Comédie-Française, Párizs, június 18.; Történt egyszer Újvidéken, Újvidéki Színház, Városmajori Szabadtéri Színpad, augusztus 26.
Panaszkodásra persze mindig és a világ minden táján lehet ürügyet találni – ebben mi, magyarok, különösen jók vagyunk, de ha egy franciát kérdeznénk, ő is hasonlóképpen nyilatkozna magukról –, a munkavállalóknak, legyenek a ranglétra bármely fokán, folyton van valami bajuk, de távolról sem állítanám, hogy a két társulatnak ugyanazok lennének a gondjaik. A Comédie-Française színészei logikusan nem a fizetés miatt ágálnak, ők meg vannak fizetve, szemben az újvidékiekkel – ha francia kollégáik meghallanák az összeget, amely a színpadon leplezetlenül elhangzik, bizony a szájuk elé kapnák a kezüket, szóval valljuk be, a búsongás jogos.
Stille Nacht
És ez ám igazi kortárs és realista színház. A szituáció olyan ismerős az itt és mostban, hogy szinte teljes mondatok visszhangoznak a fejünkben, igen, ez megvolt (vagy simán meglehetett volna, esetleg más akcentussal). Úgy képzelem, Csehov csenghetett ennyire közelien a korabeli nézőknek, vagy akár Ibsen a mélyen gyökerező, ám a hétköznapokban évtizedek múltán is igencsak ható traumákkal.
Mozgó képek
A probléma természetesen nem az elvvel van, mert ki ne látott volna már például kortársiasított Shakespeare-t, lehet ezt izgalmasan csinálni, csak ilyen szélsőségesen a látvány javára és a dráma kárára nem biztos, hogy érdemes. Úgy tűnik, a Nemzeti mellett immár a Vígszínházban is tárt karokkal visszavárt grúz művész, ha tág színpadteret és hozzá mindenféle technikai lehetőségeket kap, szabad utat enged nagyszabású látomásainak, és szemérmetlenül alárendeli a cselekményt a folyton lüktető vizuális ingereknek.
Konferenciaturizmus
A fordító, Závada Péter rendesen elengedte magát – jó választás volt ő erre a feladatra, hiszen beszéli mind a kocsmai, mind az akadémiai regisztert, és a kettő együttélését frappánsan ki is használja. Másrészt viszont neki is köszönhető, hogy az ember a színházból kijövet nem nagyon tudja, pontosan mit látott, és hol járt (például az olyan, hamisítatlanul helyi értékű rímpárok miatt, mint: „a szíve olyan puha, mint Stahl Judit lassan sült marhahúsa”.
Élet? Leszarom!
(Bűn és bűnhődés, Örkény Színház, március 10.)
De félreértés ne essék, a könnyített olvasmányokkal csupán akkor van baj, ha azok egyben butítottak is, márpedig Gáspár Ildikó rendezése nem az – és soha jobb kedvcsinálót egy nagyregényhez, mint Raszkolnyikov a címben idézett kifakadása és ez a németesen letisztult, nagyszerűen lejátszott négy óra.
Babaház másként
(A vágy villamosa, Budaörsi Latinovits Színház, február 24.)
Ördög Tamás azzal, hogy lekeverte a melodrámai hangszínt a darabról (és a szerzői utasításokban sugallt lágy, búbánatos, korai dzsesszt technóval és távoli zongoraórák képzetével helyettesítette), egyrészt hígított az amerikai sziruposságon, másrészt a színpadot nem a lélektan kanapéjának, sokkal inkább egy szociológiai esettanulmány pányvájának használta.
Feel good
(Hölgyválasz, Játékszín, február 14.)
Hangsúlyos információ, hogy a színpadi adaptáció nem az amerikai (2004), hanem az annak is alapjául szolgáló japán film (1996), Masayuki Suo eredeti forgatókönyve alapján született. Ám ha az ember rendesen készül, és mindkét filmet megnézi, könnyen arra jut, hogy bármennyire univerzális is a romantikus kanavász, jóval erősebb itt az amerikai hatás. Ez nyilván abból is adódik, hogy Richard Gere és Jennifer Lopez jóval ismertebb errefelé, mint bármelyik japán színész, csalogató inkább az ő képükre formálni a szerepeket. Szente Vajk szövegkönyve és rendezése pedig rá is játszik erre, implicite és explicite egyaránt.
Egyveleg
(Az Orfeum mágusa, Budapesti Operettszínház, január)
Szóval aki kíváncsi arra, mit tud ma a pesti Broadwayn a nemzeti kultúrstratégia egyik államilag dotált zászlóshajója, hogy mulat művésziesen a magyar, most menjen. Hírlik – nem titok –, hogy a premiert még a tárca minisztere is olyannyira megtisztelte jelenlétével, hogy a lába elé gördített vörös szőnyeg nemcsak a Nagymező utcában, de még az Andrássy úton is forgalmi fennakadást okozott, és a bemutató sikerét korhű orfeumi hangulatban ünnepelték (elképzelem, ahogy Csák János megpödri kackiás bajszát, belehörpöl a pezsgőbe, majd továbbadja valamelyik másik politikai nobilitásnak a primadonna alig használt topánját).
Szerelemprojekt
(Pekingi ősz, Katona József Színház, Kamra, január 10.)
Még ha az események sora és a motivációk pszichológiai készlete nagyjából felgöngyölíthető is, nem a cselekmény itt a lényeg. Mert úgy tűnik, Fehér Balázs Benőt, akinek ez már a harmadik Vianja, nem maguk a regények vonzzák, sokkal inkább a bennük fanyar szeretettel felfestett abszurd-burleszk világ, és minden alkalommal talál is maga mellé megfelelő társakat, akik ezt az ő szája íze szerint vele együtt farigcsálják.
Az élet álom
(Liliom, Budaörsi Latinovits Színház, december 16.)
A budaörsi Liliom talán az évad egyik legjobban várt bemutatója volt. Mert megelőzte a hírverés, hogy Kovalik Balázs rendezi – aki bevallása szerint nem gondolta volna, hogy ezzel a darabbal valaha dolga lehet, de mint valamirevaló rendező fényesen rácáfolt saját prekoncepciójára, nem mellesleg mostanság ritkán dolgozik itthon –, a címszerepet pedig Alföldi Róbert alakítja – aki meg jócskán túl van a játékhagyományban bevett színészi korcsoporton, noha ifjan, akkor még csibészesebben is eljátszhatta volna. Kettejük munkásságának és aktivitásának akár csak részleges ismeretében klasszikus színrevitelre nyilván nem számított senki – és ez jól is van így, hiszen ha például Shakespeare-t lehet kortárs hangon újraértelmezni, átkeretezni, Molnár Ferencet miért ne lehetne?
Ága-boga
(Presser–Sztevanovity–Benedek–Keresztes–Kovács: Pinokkió, Vígszínház, december 9.)
De igazság szerint kár fennakadni azon a vádon, hogy Carlo Collodi 1883-as regényét csak kevesen olvasták (ezt lassan minden komolyabb klasszikusról elmondhatni, de azért ne zárjuk ki annak lehetőségét, hogy vannak még olvasó gyerekek és felnőttek), mert a produkció minden szempontból, de főleg vizuálisan kimondottan igényes és tetszetős. Keresztes Tamás az utóbbi évek összes rendezői tapasztalatát beépítette első igazán nagyszínpadi munkájába: a „buheraszaki” Dzsepettó műhelye az Egy őrült naplójának (2016, rendezte Bodó Viktor) saját tervezésű díszletét variálja, az eszköztár pedig alapvetően bábszínházi, ahol – mármint a Budapest Bábszínházban – tavaly Keresztes a Frankensteint vitte színre.
Aranykalitka
(Peter Schaffer: Amadeus, Pesti Színház, november 26.; Alexander Vantournhout / not standing: Through the Grapevine, Trafó, december 1.)
Shaffer darabja őszintén szólva nem túl bonyolult, megkockáztatom, kissé felszínes, ám ez nem szokta megakadályozni a rendezőket abban, hogy némi mélységet csempésszenek a karakterekbe. De kinek az árnyalás áll jobban kézre – mint például Szikszai Rémusznak (Orlai Produkció, 2014), aki az izgő-mozgó, a kisujjából is muzsikát csiholó, folyton vibráló Keresztes Tamás mellé Kulka Jánost kérte fel tépelődni és tragikusan önmarcangolni –, kinek az ecsetelgetés. A Pesti Színház novemberi bemutatóján inkább ez utóbbi módszer érződik: Hegedűs D. Gézának láthatóan fontos, hogy felfesse a teljes tablót, érzékeltesse az udvari viszonyokat, a kétpólusú szembenállásokat (olasz vs. német nyelvű opera, befutott vs. feltörekvő, nyalánkságokon élő vs. koplaló művész, tehetség vs. morál).
Who?
(John, Budaörsi Latinovits Színház, október 29.)
Csakhogy a John (drámai) vonzereje a Budaörsi Latinovits Színház és a rendező, Máté Gábor felfogásában rejtve marad. Őszintén szólva az izgalmas plakát és a horrorsztorit ígérő beharangozó szöveg után az előadást látva az ember könnyen becsapottnak érezheti magát. Nem mintha azt várnánk, hogy a színpadon majd patakokban folyik a vér, és a kisvárosi panzióban kísértetek ijesztgetik a vendégeket, de tulajdonképpen a nagy szembenézés és magunkra ismerés is elmarad. Pedig az aha-élmény meglehetne, hogy bizony mi is pont ilyen – fiatalosan, megcsalósan, lelkiismeret-furdalósan, próbálkozósan, szakítani nem akarósan – vagy olyan – öregecskén, a vélt vagy valós emlékeinkkel körülbástyázottan, a halottainkat vagy a betegeinket rejtegetőn-ápolón – magányosak vagyunk
Életünk romjai
(Lidércek, Shaxpeare, Delírium; Örkény Színház, október 10.)
A részletekbe kár lenne belemenni, mivel a színpad majd minden négyzetcentiméterén és az előadás majd minden másodpercében a Bodótól megszokott felfokozott ritmusban pörögnek a képek, valamint a hozzájuk tartozó fricskák és poénok, amelyek szintén felfokozott trágárságát megint csak nem érheti kritika, hiszen Závada Péter szövege abszolút az utcáról ismerős nyelven szól. Mindemellett a színlapon már hígítva tálalt cím (rövidítve: LSD) is sokat elárul arról, miféle eszköztárra számíthatunk (két terápiás ülés között egy kollektív hallucinációra).
Tiszta lap
(Molière: Tartuffe, Comédie-Française, MITEM, Nemzeti Színház, október 7.)
Ha valami igazán feltűnő ebben az előadásban, egyrészt az, hogy az egyetlen, asztal alá bújós, leleplezős jeleneten kívül gyakorlatilag nincs benne helyzetkomikum – cserébe viszont vannak ténylegesen felbomló vagy elmélyülő emberi viszonyok családon kívül és belül. És ebből következik a másik: Ivo van Hove a Tartuffe-öt nem vérbő komédiának, hanem elég súlyos drámának játszatja. És a nézőtéren mintha senki sem bánná, hogy nem kacagja könnyesre magát.