José Bonifácio de Andrada e Silva (1763, Santos – 1838, Niterói) brazil nemzeti hős, akit hazájában „a függetlenség atyjá”-nak neveznek. Tanulmányait Portugáliában végezte, ahol döntő hatást gyakoroltak rá a felvilágosodás eszméi. Alapvetően liberális nézeteket vallott, és mint ilyen hazatérése után Brazília Portugáliától való függetlenségéért harcolt. Az ország 1822-ben létrejött önállóságát követően két brazil császárnak (I. Péter/Dom Pedro és II. Péter/Pedro) is tanácsadója volt, ám összetűzésbe került az udvarral, ezért, bár II. Pétert, annak gyámjaként a felvilágosult abszolutizmus hívévé tette, 1833-ban letartóztatták. Ezt követően visszavonult a politikától, tevékenységét kizárólag a költészetnek és az ásványtannak szentelte, amely korábban is foglalkoztatta. Nevét az andradit nevű ásvány őrzi. 1838-ban tüdőbetegségben hunyt el. Nem érte meg II. Péter lemondását és a köztársaság kikiáltását (1888).1

Valamikor régen, mikor még létezett Jugoszlávia nevű ország, november 29-e volt A Köztársaság Napja, azaz többnapos nemzeti ünnep. A többnapos azt jelentette, hogy ha szombatra vagy vasárnapra esett, két hétköznapot szabadnappá nyilvánítottak. Az ünnep kettős volt: a Jugoszláv Népfelszabadító Tanács 1943-as megalakulását és a Jugoszláv Föderatív Népköztársaság 1946-os kikiáltását, tehát a királyság megszűntét jelentette.

1987-ben egy amerikai hadihajó tett látogatást Koppenhágában. A Lan­gelinie sétány mentén horgonyzott, nem túl messze a Kis hableány világhírű szobrától. Bárki fölmehetett a fedélzetre, amolyan nyílt nap volt, a fegyverzet persze ponyvával letakarva. A koppenhágai szovjet nagykövetség munkatársai családi fotókat készítettek, némelyikük többször is meglátogatta a hajót, feltehetően többféle családdal fényképezkedtek, nyilván szuvenírként. Egyébként nem először és nem is utoljára állomásozott amerikai hadihajó dán kikötőben. 1956-ban például a USS Iowa vezetésével nem kevesebb mint nyolc amerikai romboló és két ellátóhajó érkezett Koppenhágába, hadgyakorlat keretében.1

„Csináljatok egy-két, sok Vietnámot”, mondta Ernesto „Che” Guevara, és ez a maga szempontjából tökéletes cél: minél több helyre kell figyelnie az USA-nak, annál kisebb az egy egységre jutó figyelem, és valószínűleg az eszköz is. Az Ukrajna elleni orosz agresszió, a Hamász a középkori kegyetlenséget is felülmúló támadása Izrael ellen és az erre adott izraeli válasz így is némileg megosztja a figyelmet és az eszközöket. Új, a Nyugat-Balkánon kiteljesedő fegyveres konfliktus végképp megnehezítené a civilizált világ most sem könnyű helyzetét. Mindhárom forró pont a világpolitikai-világgazdasági mellékszereplővé válás lehetőségétől megrémült Oroszország kétségbeesett visszatérési kísérlete, ezért vitathatatlanul orosz érdek.

Én azt tanultam, és azt is tanítom, hogy a kereskedelem nem becsapás, hanem afféle win-win játszma, ahol mindkét fél nyer. Ez persze nem zárja ki a jogos haszonszerzést, de a csalást sem. Ez utóbbi esetben is lehet kölcsönös a nyereség, csak épp a törvényesség és a becsület van igazolhatóan távol. A tisztességben megőszült csalók között is ritka azonban az olyan, emberi érzelmek nélküli gazfickó, aki a haldokló embertársai sorsát pusztán üzletnek tekinti. Olyan ország is van, ahol ezt megbüntetik. Ha ez az ország balkáni, akkor jogos a kérdés: vajon hová tartozik Magyarország?

Furcsa, rövid cigarettákat szívnak. Egy vidám, nyurga fiatalember előttünk görkorcsolyázik, és énekel nekünk. Egy emberpár koszlott katonai sátor előtt ül, pucéran, ügyet se vetnek ránk. Egy tábla, rajta áthúzott injekciós fecskendő. A kemény drog tilos. Egy épület belseje. Lám, minden laktanya egyforma. Fekete-fehér kockás, szűk folyosó a sorakozónak, a belső körletek üresek, nyár van, mindenki kint lakik. Ja, és a Pusher Street. A drogpiac. Egy utca az egész. Standok. Az áru származási országa kiírva. Olyan, mint bármelyik piac a világon. Csak az áru más, és fényképezni tilos.

A hazai politikusok és a média azt hangoztatja, hogy az Ukrajna elleni orosz agresszió „a szomszédunkban van”, holott a harctértől való távolság csaknem kétezer kilométer, de még Kijivtől is úgy nyolcszáz. Szeged és a bosznia-hercegovinai Banja Luka (a bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság, Republika Srpska, RS  „fővárosa”) között légvonalban 283, autóval 416 kilométer a táv. Ezzel persze csöppet sem akarom lebecsülni az ukrán honvédő háború jelentette biztonsági fenyegetést, csupán arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy ennél közelebb is van komoly, akár háborús veszélyt jelentő tűzfészek, amelyben az Orbán-kormány, hagyományaihoz híven, ismét a rossz oldalon áll. Persze az euro-atlanti szövetség ellenében.

Az ÉS egy korábbi számában (2023/28.) a dániai inflációról és kezeléséről írtam. Azért tartottam érdekesnek, mert egy kis, saját valutával bíró uniós tagország helyzetéről szól. Most olyan, ugyancsak kis méretű uniós tagállamról lesz szó, amely 2007 óta tagja az euróövezetnek, és bizony hatott rá az „összeurópai” áremelkedés. De nem illetik hamis jelzőkkel, és nem rejtélyes „injekcióval” küzdenek ellene. Viszont hatékonyan.

Én azért megnyugtatnám a kormány és a Magyar Nemzeti Bank vezetőinek riadt kis lelkét: nem Nyugat- és Észak-Európához kell hasonlítani a 24 százalék körüli hazai inflációt, hanem mondjuk Angoláéhoz (25,8 százalék – nem is fogadták a magyar miniszterelnököt, pedig már a levegőben volt), vagy Haitiéhez (34 százalék), de a baráti Törökországé se rossz (73 százalék)1. Igaz, hogy az élelmiszerárak nálunk úgy 30-40 százalékkal nőttek, de a falánkság a hét főbűn egyike, úgyhogy ez nem is baj. A jelenlegi áremelkedés sem baj, mert mértéke egy-két tized százalékponttal csökken, tehát az árak megindultak lefelé, ami ugyan így nem igaz, de jól hangzik. A csőd szélén tántorgó kapitalistáknál persze más a helyzet. Nézzük például a szörnyű jóléti állam fogságában vergődő Dániát.

Ki ne ismerné a szocializmus korából a rendszert jellemző tréfát: „Mi volt az öreg ausztrál tragédiája? Vett egy új bumerángot, és eldobta a régit.” Nagyjából ez történt évtizedeken át az eleinte Adria, majd Jugoszláv, később (az üzemeltető révén) JANAF (Jadranski naftovod – Adriai kőolajvezeték) néven ismert és egy időre már-már feledésbe merült létesítménnyel. Pedig múltja és kevéssé ismert jelene egyaránt érdekes és bizonyos tekintetben groteszk történet.

Nagy figyelemmel és szomorú empátiával olvastam Odze György barátom és volt kollégám kétrészes cikkét (Bem rakparti évek, ÉS, 2023/12., március 24., 2023/16., április 21.), amely lényegében annak a leírása, hogyan lehet egy negyven évig kényszerpályán mozgó, de a lehetőségeit kihasználó, majd önállóságát elnyerve professzionális külpolitikából rémületesen amatőr, partnerromboló, a magyar érdek ellen ható, eleve bukásra ítélt „politikát” csinálni. Hogyan lehet nagyjából egy évtized alatt lerombolni mindazt a hírnevet, nemzetközi megbecsülést és eredményt, amelyet a magyar külpolitika akár a szocializmusban, akár annak haldoklása során, és azt követően, különböző összetételű kormányok alatt kivívott magának.

Ugyanez történt a külgazdaságban is. Igyekeztem nem adatokkal telezsúfolt tanulmányt írni: ebből van elég, bizonyítva a magyar külgazdaság-politika borzalmas károkat okozó teljes csődjét. Bemutatom azonban azokat a folyamatokat, amelyek e csődöt megelőzték, és amelyek ahhoz vezettek. „Ilyen volt, és ilyen lett.”