Várady Tibor: Mi történt Écskán? Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2019, 185 oldal, 3500 Ft

Oly módon Trianon-könyv ez elejétől végéig, hogy alig beszél Trianonról, viszont annál többet azokról, akik nemhogy egy országra, de még szeretteikre sem viselnek igazán gondot. Túlzásnak tűnik? Periratok, levelek, számlák bizonyítják. A múlt az egymás mellé illesztett dokumentumokban egészen másnak mutatkozik, mint ahogy a történelemkönyvek írják. De azért szeretet is van ebben a dokumentum- (és esszé-)regényben, a szerző szeretete a soknemzetiségű Bánát iránt, ahol talán mégis úgy lehet túlélni sok mindent, hogy nem szabad tudomásul venni a történelmet. A nemcsak jogászként, hanem íróként is kiváló Várady Tibor tűhegyes iróniával mutat rá, mi a megoldás...

Wass Albertet szíve joga olvasni bárkinek, végül is olvastattak errefelé annyi mindent velünk az elmúlt száz évben szélsőjobb vagy szélsőbal ideológiával beoltott kultúrpolitikusok, gyerekkoromban elfogyasztottam én is töméntelen szovjet irodalmat és magyar vagy román proletkultos regényeket garmadával. De úgy látszik, a jó pap tényleg holtig tanul, ugyanis egy hosszú-hosszú pillanatig elhittem, hogy ezen már túl vagyunk, és most gyógyíthatatlan naivságomban meg kellene kérdeznem újsütetű irodalompolitikusainktól, köztük néhány Magyarországra elszármazott földimtől is: mégis mi lenne, ha Wass, netán Nyírő szobrai helyett Bánffy Miklóst, Kós Károlyt, Dsida Jenőt, Áprily Lajost, Tamási Áront, Kuncz Aladárt, Karácsony Benőt, Berde Máriát örökítenénk meg minél többször a Kárpát-medencében – legalább a tankönyvekben –, ha már annyira édes nekünk az Édes Erdély? Mert hát, ismétlem, mindennél jobban szerettünk volna hajdan egy összmagyar értékközösséget irodalomban, művészetben. Most pedig azon töprengek: lehet, hogy még várnunk kellene egy kicsit?

A közös Európa természetesen közös olvasmányokat is jelent. Idézeteket, amelyeket Párizstól Budapestig ismernek legalább egy generáció tagjai, és ezek az idézetek akadálymentesen közlekednek Keletről Nyugatra vagy fordítva. Mondjuk a Švejk.

Arany-év volt a tavalyelőtt, és végső soron megnyugtató volt látni, hogy van egy zseniális költőnk, akit már-már egyformán becsülünk mindannyian, költők, írók, irodalomtörténészek szívesen beszélnek róla. Már-már idilli kép rajzolódott ki az egyébként tartalmas emlékversekben, esszékben vagy tanulmányokban, a folyóiratok különszámaiban. Legfeljebb azon kellett elgondolkoznom, hogy ennyire problémátlan nagyság talán nincs is a valóságban. Szeretem én is Arany Jánost, másokhoz hasonlóan, dilemmák és problémák nélkül tulajdonképpen, írtam is róla, ha kértek, több helyre.

Viszont Ady Endrét is szeretem. Zaklatottabb, ki-kihűlő, fel-felforrósodó szeretet ez, de talán mélyebb is, ha szabad ilyent mondani. Évfordulója volt, van neki is az idén, bár úgy tűnik, jóval szürkébbre sikeredett, mint az Arany-év.