Králl Csaba

(Bodhi Project: Chorus Line – SÍN Kulturális Központ, Hodworks: Amber – Trafó)

A Chorus Line ugyanúgy hatszereplős, mint a szeptemberben a Trafóban Hód saját társulatával, a Hodworksszel bemutatott Amber. Koncepciójában mégis ég és föld a kettő. Mi történik akkor, ha Hód megvonja magától alkotói eszköztárának legjavát,  csak befelé figyel, és erre a kifejezetten egy célra összpontosított figyelemre kéri a táncosait is? Mi történik akkor, ha Hód lemegy már-már puritánba? Nincsenek idézőjelek, hivatkozások, utalások, intertextualitás, nincs irónia, (ön)reflexió, v-effekt, közönséggel való interakció – nincs semmi, ami eddig koreográfiai vízióinak erősségét adta.

Tovább

(Badora Társulat: Kingdom – Nemzeti Táncszínház, május 31.)  

Barta, aki a Kecskeméti City Balett vezetője is, és ezt sok év tapasztalata mondatja velem: a budapesti társulatával jár be merészebb utakat. Kecskeméten népnevel, táncmegszerettet, a Badorával inkább kísérletezik. A Kingdom is ezt látszik igazolni. Egyén és tömeg, rész és egész, személyes energiák és a csoportdinamika lüktető kölcsönhatásaira fókuszál Barta – és társkoreográfusa: Szőllősi Krisztina – koreográfiája, ahol éppúgy követelhet bárki kitüntető figyelmet magának az előadók közül, mint lehet egyszerű láncszem egy nem közösségként funkcionáló csoport elvont társasjátékában.

Tovább

(Magyar Nemzeti Balett: Tűzmadarak; Győri Balett: GisL – online bemutatók) 

Velekei László, a győri GisL, és Venekei Marianna (Magyar Nemzeti Balett), a Tűzmadarak koreográfusa erre egymástól szögesen eltérő válaszokat ad. Velekei eldobja Adolphe Adam muzsikáját, és a hegedűvirtuóz Lajkó Félixszel újat írat, de sűrítéssel és szerepelhagyásokkal hű marad Théophile Gautier bő másfél évszázados librettójához, Venekei Marianna ellenben a szövegkönyvet veti sutba és ragaszkodik Sztravinszkij zenéjéhez, kettejük munkájában és hozzáállásában csupán egyvalami közös: modern színpadképre cserélik az eredeti szüzsé mesevilágkulisszáit.

Tovább

(Rambert: Rooms – online bemutató, április 9.) 

Strømgren nem kispályás alkotó: a koreográfusság mellett drámaíró (25 mű!), opera- és színházrendező, bábművész, filmes, díszlettervező, akinek 150 színpadi munkáját eddig a világ 63 országban mutatták be, de van saját társulata (nem kicsi repertoárral), sőt a futball művészetéről szóló beavató (?) táncelőadása is (A dance tribute to the art of football), amiről, ha nálunk bizonyos felső politikai körökben értesülést szereznének, egy országos turné tuti garantált lenne. A viccet félretéve: Strømgren alkotói sokrétűsége, polihisztori hajlama messziről mutatja magát az előadásból. A darab erőssége ugyanis pont a kevert nyelv, a komplex színházi-filmes-koreografikus rendezői logika, az összművészetiség. 

Tovább

(Sasha Waltz & Guests: In C / online bemutató, megtekinthető a társulat Facebook-oldalán április 4-ig.)

Waltz mintha visszarepülne az időben, és az amerikai Judson-csoport vagy még inkább a szintén amerikai Lucinda Childs és társai (kései) követőjévé szegődne ezzel a darabbal, és persze nemcsak azért, mert minimalista zeneműre komponál (bár 1964-ben, amikor a legendás címadó Terry Riley-szerzemény született, még nem volt használatban ez a zenei fogalom), hanem mert stílusában, struktúrájában, hangulatában is sokban kapcsolódik azokhoz az akkor forradalminak számító eszmékhez, amelyek a „táncot önmagában mint testi-fizikai, tér-idő valóságot szemlélték és értelmezték” (Fuchs).

Tovább

(Nagy József–Miquel Barceló: Paso doble – #e-néző, Trafó, január 29.)

Van valami egészen heroikus, a fizikalitást a maga nyers valóságában is felmutatni igyekvő erődemonstráció abban az önként vállalt küzdelemben, amit Nagy és Barceló celebrál. A lét anyagszerűségével való szembenézés és a szembenézés kiváltotta roppant energiák. Hogy egyszer birokra kell kelni ezzel a földdel, máskor meg simul, barátkozik, majd végleg befogad.

Tovább

A színpad felől nézve hátrány, hogy nincs jelen idejűség, és nincs nézőkkel való interakció, amit sem a helyszínválasztás, sem a kameramozgás, sem a vágástechnika, sem semmilyen más speciális műfaji vagy rendezői bravúr nem pótol. A jó táncfilm mégsem a hiányról, hanem az új mediális közeg által hozzáadott értékről szól, ami viszont a színpad számára utolérhetetlen.

Tovább

(Akkor és most – online sorozat a Magyar Állami Népi Együttes közösségi oldalán)

Hogy beszédtéma volt Európában anno a „magyar iskola” (Tímár, Kricskovics, Novák, Szigeti, Györgyfalvay)? Beszédtéma volt, de hát az is a hetvenes évek, kérem. Ami ma van, puszta vegetáció, az amatőr néptáncmozgalom fénykorában bevezetett újítások újracsomagolásával, vagy, ami még ennél is rosszabb, az ötvenes évekkel a NER köntösében, ha például az id. Zsuráfszky vezette Magyar Nemzeti Táncegyüttes repertoárjára nézek.

Tovább

(Feledi Project: Metamorfózis és Fehér Ferenc: Tofu P. Potter – Nemzeti Táncszínház)

Feledi tíz éve készít koreográfiákat, a Nemzeti Táncszínház legtöbbet foglalkoztatott fiatal koreográfusa, akit sokan a jövő nagy ígéretének tartanak. Vele ellentétben a nemzetközi porondon jelentős karriert befutó Fehér Ferencet nem hordozza tenyerén a magyar táncszakma, talán már el is felejtették, hogy kicsoda. Ki ő és mit tud. Merthogy valamit nagyon tud, az tagadhatatlan, nem (csak) másról, nem (csak) a világról, hanem elsősorban önmagáról. Az önátadás, az önmegmutatás képességéről, arról az ösztönös és vadzseni énről, aki sorozatosan felülkerekedik a civil életben oly szemérmesen visszahúzódó Fehéren, amikor színpadra lép.

Tovább

Nyilván vannak jó praxisok, befogadó közegek, egészséges oktató-növendék viszonyok, nem vitatom. Kár lenne a fentiekből általánosítani. De hogy a rendszer hibát jelez és a balettoktatásban paradigmaváltásra van szükség, nem lehet kérdés egy percig sem. 

Tovább

(Artus Társulat: Láblóbálók – Artus Stúdió, szeptember 5.) 

Intim, finom hangolású darab a Láblóbálók, akár a legtöbb Artus-mű, amelyet a társulat saját játszóhelyén mutattak be. Nem a harsányságé, a fennkölt szavaké, hanem a képpé, jellé, mozgássá sűrített-formált belső érzeteké. Amely körülírható cselekmény híján: a történései által történik.

Tovább

(A Magyar Táncművészeti Egyetem és a #metoo)

Teljesen életszerű, ez a zaklatás pszichológiájából adódik, ha valaki csak felnőtt fejjel döbben rá arra, hogy gyerekkorában abúzus áldozata volt. Ahogy abban sincs semmi rendellenes, hogy évek vagy évtizedek kellenek a traumatizált személynek ahhoz, hogy titkát mások előtt felfedje, esetleg a nagy nyilvánosság elé álljon vele. Az már más kérdés, hogyan lehet húsz-huszonöt éves, büntetőjogilag többségében már elévült, más társadalmi normák között megvalósuló zaklatási ügyekben az igazságot feltárni. Fel lehet-e tárni egyáltalán, ami történt?

Tovább

(Börcsök Boglárka: The art of movement – dokumentumfilm)

Felfogni is nehéz, merre fejlődött volna a modern tánc, és egyáltalán a magyarországi táncművészet, ha a mozdulatművészet nem kerül tiltólistára háború után. És nem is akármilyen megfogalmazások közepette került indexre, hanem mint a „tanácstalan értelmiségi zavarát tükröző” művészeti ág, ami „nem jelenthet értéket”, és amit „egészében el kellett vetni”.

Tovább

(All We Can Do & Parallel Művészeti Alapítvány: Overground, Dancing Cities – Budapest)

A francia szervezésű All We Can Do nemzetközi táncfilmprojekt 2012-ben indult, és Párizs, Brüsszel, London után érkezett Budapestre a Pintér Gábor vezette Parallel Művészeti Alapítvány meghívására. Mint mindenhol, itt is a város adja az utólag sorba fűzött egysnittes spontán szólók élő hátterét, de ezek nem képeslap-romantikát idéző helyszínek, hanem személyes kötődésű terek, amelyek kirakatlátványosságok helyett Budapest alternatív, de húsba vágóan valóságos (ezért nem is mindig vonzó) arcát villantják fel, kezdve a Podmaniczky úti gyalogos aluljárótól a Nagytétényi és Soroksári úti gyártelepeken át a Városmajorig vagy az Orczy térig. Tíz helyszín, tíz szereplő: több generációból, hibátlanul válogatva, csupa olyan előadó-koreográfus, akikről sejthető, nem jelenthet gondot nekik a saját tudásukat, érzékenységüket a kiválasztott helyszín kisugárzásával egyesíteni.

Tovább

(Dimitris Papaioannou: Inside)

Nem kell megijedni, nem vagyok őrült. Azok a nézők sem voltak őrültek, akik élőben látták, igaz, Papaioannou némi könnyítést is tett azzal, hogy a közönség bármikor szabadon érkezhetett-távozhatott az előadás nem szokványos időtartama alatt. Ezt online megtekintésnél a beletekerés helyettesítheti. Érdemes beletekerni? Nyilván nem. Vagyis igen, annak igen, aki nem monotóniatűrő, mert már fél órából is sok minden leszűrhető, főleg a darab civil cselekvések sorozatából kimintázódó koreografikus szerkezetére vonatkozóan. De jobb nem beletekerni, ha valaki arra kíváncsi, hogyan működik a színház: drogként. Ami nem kártékony, de feltölt.

Tovább

(Újvári Milán: Show – Nemzeti Táncszínház)  

Tudtuk, hogy a finanszírozási rendszer rossz. Azt is tudtuk, hogy ez a rendszer csak a táncszakma egy vékony rétegének nyújt megközelítőleg tisztes jövedelmet, és a többiekkel nem törődik. De azt nem tudtuk, még csak nem is sejtettük, hogy eljön az idő, és az most van, amikor ezek a szakmailag semmiképpen sem megindokolható egyenlőtlenségek ennyire feketén-fehéren kiütköznek.

Tovább

(Pataky Klári Társulat: Kis esti vakság – Nemzeti Táncszínház)

Pataky Klári a cselekményes balettektől és a radikalizmustól egyaránt messze távol, következetesen és hangyaszorgalommal építi a saját világát. Hagyományosan táncban, mozdulatokban gondolkodik, nem hagyományosan azonban szakít a mozgás áramlásának és folytonosságának ábrázolásával. Sűrűn egymásra rakódó, megtört, szaggatott mozdulatsorokból szövevényesen kialakított előadásai végig az absztrakció és az érzéki kifejezés határán billegnek.

Tovább

(IZP-estek:  Lukács Levente–Rácz Réka: I don’t have OCD és  Dömötör Judit: CHNGNG / MU Színház)

Lukács és Rácz ugyanis nemcsak saját előéletükről, szakmai hezitálásaikról és bukfenceikről, vágyaik és a realitás összehangolásáról ad számot maximálisan személyesre hangolt duettjében, de fellebbenti a fátylat a professzionális táncoktatás árnyoldalairól is: nem másokra mutogatnak, magukban vájkálnak-mélyfúrnak, a saját érzéseiket, élményeiket boncolgatják, még ha ez olykor esetleg kellemetlen is. De ettől, ezért hitelesek.

Tovább

(Meg Stuart & Jompet Kuswidananto / Damaged Goods: Celestial Sorrow – Tanzquartier Wien)

Meg Stuart Celestial Sorrow-ja az érzékekre hat, olyan, mint egy bomba, ami hol itt, hol ott csapódik be; egyszer jeges vízben fürdünk, máskor heves tűzben égünk, szánkázunk riasztó mélypontok és üdítő magaslatok között, mint a való életben. Már magában a színpadképben is van némi disszonancia, mert a társalkotóként feltüntetett indonéz képzőművész, Jompet Kuswidananto installációja – sok száz, a térbe lógatott, különböző nagyságú és különböző fényerejű villanykörte – több mint szép, egyszerűen varázslatos, noha ezek a fogalmak mára teljesen kikoptak a kortárs művészet szótárából.

Tovább

(Pécsi Balett: Rómeó és Júlia – Nemzeti Táncszínház / Carmina Burana – Müpa)

Vinczének sikerül Markó dagályosságát, az ExperiDance ízlésficamát és a hetvenes-nyolcvanas évek űrhajós tévésorozatainak vizualitását egy előadásba sűrítenie. Szereplői bábok, akiket, mint egy óriási terepasztalon, kénye-kedve szerint tologat ide-oda. Ha szeretnek, ha gyűlölnek, hiteltelenek, mert ez nem szeretet vagy gyűlölet, hanem klisé. Érzelmi klisé: arc, karakter és személyiségjegy nélkül, amelyben nincs árnyalat, nincs motiváció, nincs semmi élet, csak műviség. És megint a táncosok járnak pórul, akik nem tehetnek semmiről.

Tovább
Élet és Irodalom 2021