(Melina León: Cím nélküli dal. Perui nagyjátékfilm. Forgalmazó: HBO Go)

A tavalyi Cannes-i programban szerepelt, az HBO-n most bemutatott perui nagyjátékfilm megtörtént esetet mesél el – híradás az 1980-as évekből, ahogyan az akkori gyerek, ma a rendezőnő, Melina León emlékeiben a tévéképek alapján él. S mégis másról van itt szó, mint a korabeli mozgóképes dokumentumok imitációjáról – a filmezés eredendő naivitása, az emberek, események, dolgok és tájak ráérős megfigyelésének és megörökítésének türelmes gesztusa idéződik fel, ami nélkülözi a néző lenyűgözésének vágyát, vagy a minél teljesebb valóságimitációt.

(Spaces – 22 kisfilm a Thessaloniki Filmfesztivál szervezésében. Stories in Place – 8 kisfilm a Vimeo videomegosztón.)

Enyedi Ildikó szellemes bábfilmje azért is vált az egész válogatás legjobbjává, mert a világ nagy részén szerencsére évtizedek óta ismeretlen válsághelyzetben elszaporodott vulgárfilozófiát formálta újjá kedvesen humoros mozgóképes meseként. A szamár és a nyúl beszélgetése Nr. 27.-ben a két mesebeli állat Platón nyomán az ideákról elmélkedik. A plüssnyúl Enyedi budai lakásából tekint ki az ablakon az utcán futó villamosra, a műanyag szamár Rév Marcell operatőr Los Angeles-i kertjéből szemléli a világot. A közelről megfigyelt otthoni tárgyak és jelenségek nyomán jutnak el eredeti és képmás, valóság és idea kapcsolatának problémájától a teremtés kérdéséig.

(Kis Anna: Csak családról ne. Magyar dokumentumfilm. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál/Indavideó)

Kis Anna rendező és a Campfilm bátor filmje betekintést nyújt a kilátástalanság újratermelődésének könyörtelen folyamatába a társadalom perifériáin, ám egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy a magányosan élő, elhanyagolt, lelkileg, fizikailag abuzált gyerekek hasonlóan labilis kortársaikon kívül mégis csak az iskola közösségére és a tanárok közvetlen jelenlétére, odafigyelésére és szeretetére támaszkodhatnak.

(Alexander Nanau: Colectiv. Román dokumentumfilm. Verzió Filmfesztivál, HBO GO)

De már a Colectiv című film megszületése miatt is irigykedhetünk, a kortárs magyar dokumentumfilm-művészetben elképzelhetetlen egy ilyen politikai természetű kormánykritikus alkotás. Ha akadna is rá pénz és bátorság, képzeljünk el ma Magyarországon egy minisztert, akivel független, kritikus hangvételű dokumentumfilmes forgathat! Képzeljünk el egy magyar minisztert, aki az állami szintű korrupcióval kapcsolatban egyetlen őszinte mondatot ki tud mondani!

(Marco Bellocchio: Az első áruló)

Innen akár a bevett gengszterfilmes sémák szerint is folytatódhatna Az első áruló, láthatnánk, hogyan szerzi meg egyik vagy másik macbethi figura a teljhatalmat, hogyan ível fel, majd hullik alá egy-egy fiatal, ambiciózus bandatag pályája, ám Marco Bellocchio író-rendezőt a népszerű témák és akciódús cselekményszálak helyett – igazi európai művészhez méltóan – a család hanyatlása és pusztulása izgatja, lett légyen ez a képzeletbeli család, a Cosa Nostra.

(Alejandro Landes: Monos)

Az újragondolt A Legyek Ura-történet önmagában nem okoz sok meglepetést. A film, noha élhet és él is a testi-lelki brutalitás érzékeltetésével, kevésbé felkavaró, mint Golding regénye. A karakterek nincsenek kimunkálva, jellegzetes típusokat látunk, akik a csoportmozgás hatására ide-oda sodródnak. A kamaszok közti hatalomátvétel és a csoporttagok egymás ellen fordulása, az elszabaduló erőszak is megjósolható, de mivel nincs kivel azonosulni, még a szabadulni próbáló amerikai fogolynővel sem, a szörnyűségében is ismerős csoportkoreográfiára csak józanul rábólinthatunk. Szuggesztív rendezői víziója és a helyenként az álom és valóság határát elmosó képi-hangi világa mégis felkavaró.

(Elia Suleiman: A mennyországnak kell lennie)

Buñuelt idéző csípős tréfa a palesztin rendező filmjének nyitójelenete, s később is a spanyol szürrealista mester szelleme kísérti A mennyországnak kell lennie képsorait. Álom és valóság határán járunk, sohasem lehetünk biztosak benne, hogy nem ébredünk az elvarázsoltnak tűnő értelmiségi főhőssel együtt egy realisztikusabb hétköznapi valóságra. Suleiman erősen stilizált képsorai szürreális tereket és helyzeteket festenek, mintha egy idegen világba csöppent volna a főhős, ahol mindenki kissé bolondosan viselkedik.

(Ken Loach: Sajnáljuk, nem találtuk otthon)

Légy saját magad ura! Legyél egyéni vállalkozó! – szól a hangzatos szlogen. Ám mi áll a szabad, önmagáért felelős individuum korunkban népszerű elképzelése mögött? Burkolt munkaviszonyban végletekig kizsigerelt, a munkavégzés összes kockázatát hordozó munkavállalók szomorú milliói. Ken Loach erre a társadalmi problémára hívja fel a figyelmet Sajnáljuk, nem találtuk otthon című filmjében.

(Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál, BIDF, 2020. január 27–február 2. A díjazott filmek vetítése: BIDF Extra. 2020. február 14–16.)

A személyes közelségen alapuló, részben a főszereplők által forgatott filmek voltak az idei BIDF legerősebb alkotásai. A kamera segítséget nyújt a szereplőknek, hogy elviseljék az elviselhetetlent, túléljék a megpróbáltatásokat és a nyilvánosság erejével védjék magukat. A dokumentumfilm így lehet egyszerre önvédelmi fegyver és terápiás eszköz a szereplő-filmkészítő kezében.

(Martin Scorsese: Az ír)

Al Pacino és Stephen Graham összetűzése csak egy Az ír című film számos nagyszerű részlete közül, melyek Martin Scorsese írói-rendezői tehetségét dicsérik. A jelenet magán viseli Új-Hollywood egyik meghatározó alakjának összetéveszthetetlen kézjegyét, az eltérő hangulatok közti éles vágást (egy letartóztatással végződő vidám, napfényes partijelenet után máris egy hűvös belsőben zajló drámai kettősben vagyunk), az állandó visszakérdezéssel és értetlenkedéssel a belső feszültséget kibeszélő dialógustechnikát, a suttogásból kirobbanó macsó agresszió fortissimóját. Scorsesét sokan próbálták utánozni, hogy mást ne említsek, Quentin Tarantino, akinek Volt egyszer egy… Hollywoodjával verseng Az ír a legjobb film és rendezés díjáért az idei Oscar-díjátadón.

(Bagota Béla: Valan – Az angyalok völgye)

A Valan nem is a történetszövésével emelkedik ki a magyar bűnügyi filmek sorából, inkább a rendezés színvonala és a műfaji filmben szokatlanul kimunkált társadalomképe avatja élvezetes mozidarabbá. Bagota Béla életszerű karaktereket, szituációkat és helyszíneket teremtett thrilleréhez. A film főszerepét a szuggesztív tekintetű Krisztik Csaba alakítja izzó szenvedéllyel, némi humor, oldottság viszont jócskán árnyalná a főhős erősen tipizált karakterét.

(Bong Joon-ho: Élősködők)

A helyenként bohózati helyzetekkel dolgozó, fekete humorú Élősködők nem is volna igazi dél-koreai film, ha egy ponton nem mészárolnák le egymást a szereplők különféle szúró-vágófegyverekkel – érzésem szerint a nézői elvárásokkal történő ironikus játszadozás gyanánt. Ám nem az átszúrt testek az igazán felkavaróak a befejezésben, hanem a fiú apjához intézett egyszerre megható és humoros szavai, amelyek egy lehetetlen álomról szólnak, a társadalmi felemelkedés álmáról.

(Bodzsár Márk: Drakulics elvtárs)

Az amerikai popkultúra megélt közelsége és a Kádár-rendszertől őrzött távolság kellett Bodzsár hajmeresztő ötletéhez, hogy vámpírtörténetet meséljen el a filmvásznon életre keltett kádári Magyarországon. Ami persze politikai allegóriának sem utolsó: míg a főgonosznak kikiáltott vámpír csak módjával iszogat az éltető nedűből, addig az autoriter rezsim szisztematikusan szívja az emberek vérét és élősködik az egész társadalmon.

(16. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, november 12–17.)

A felnövekvés filmjeiben, mint részben az egész, benne rejlik a hatalmas anyagot bemutató, színvonalas fesztivál erőssége. A Föld legkülönfélébb pontjain készült alkotásokból stiláris sokszínűségük ellenére markánsan kirajzolódott készítőik dokumentumfilmes érzékenységének közössége, a társadalmi-kulturális kontextus pontos rögzítése mellett az egyéni élethelyzetekben és személyes drámákban az egyetemes emberi felmutatása. A témába vágó filmeket végignézve változatos formában csodálkozhatunk rá, hogy az élet értelmének kutatása, a saját személyiség megerősítése, a tekintélyekkel való szembeszegülés és a kalandvágy a fiatalság örök mozgatórugója akár egy álmos faluban, egy pezsgő multikulturális nagyvárosban, egy szigorú bentlakásos kollégiumban vagy egy mindentől elzárt menekülttáborban nőjön is fel egy gyerek.

(5. Taiwan Dox, Tajvani Dokumentumfilm Napok, Budapest, október 31.–november 2.)

A sportteljesítmény azonban elcsábította a filmkészítőket a sportoló emberi esendőségétől, személyes drámáitól – a Taiwan Dox legjobb alkotásaiban nem az elemekkel, széllel, faggyal, hullámokkal, hanem a szülőkkel, a családi örökséggel birkóztak a főhősök. A 18 lettem a földrajzi és társadalmi távolság dacára Magyarországról nézve is ismerős történetet mesél el két etnikai kisebbségbe tartozó, szociokulturálisan elmaradott közegbe, hátrányos helyzetű családba született lányról, akik megpróbálnak kitörni a fojtogató családi kötelékből.

(Hegedüs Péter: Lili)

Hegedüs a szerkesztési-dramaturgiai trükkök mellett az érzelemteremtés érdekében a kortárs dokumentumfilmezés divatos eszközéhez, az újrajátszatáshoz nyúlt. Szabó Gábor operatőr profi álarchívokat varázsolt a vászonra, a kissé életlen, részlethiányos, kopott-karcolt fekete-fehér anyag alaposan becsapja a néző szemét, amíg el nem kezd kételkedni abban, hogyan kerülhetett a kamera ilyen közel egy család drámájához. A trendekhez igazodáson túl érthetetlen, mi szükség a múltbéli dráma érzelmesre hangolt megrendezésére, miért nem elég a néző képzeletére hagyatkozni.

(Tóth Barnabás: Akik maradtak)

Tóth Barnabás rendező klasszikusan szépelgő kamaradrámát rendezett a szentimentális meséből. A szereplőgárdából kiemelkedik a kezdő tizenéves színésznő, Szőke Abigél, aki sokarcú, széles érzelmi regisztert jár be a többnyire bájosan csacsogó kamasz lány szerepében. A másik főszereplő, Hajduk Károly elkötelezett nőgyógyászként olyan mélabúsan mozog és gesztikulál az egész filmben, hogy a nézőtérre is átragad végtelen enerváltsága. Nagy Mari butácska, jókedélyű, a gyeplőt lazán tartó nevelőanya, Lukács Andor a hatalommal megalkuvó régi barát szerepében profi alakítást nyújtanak.

(Nora Fingscheidt: Kontroll nélkül. Szemrevaló – német nyelvű filmek fesztiválja)

Nora Fingscheidt, a film írója-rendezője egy jól körvonalazható társadalmi-pszichológiai problémáról beszél, de közben, akár a mozgókép igazi jelentős művészei, a Dardenne fivérek vagy Mike Leigh, szellemében tágas, hatásában örökérvényű alkotást írt és rendezett – történetesen a szeretetről.  

(Szabó Réka: A létezés eufóriája)

A létezés eufóriája azonban nem táncfilm, bár számos jelenetében táncolnak, hanem dokumentumfilm – méghozzá a legnemesebbek közül való. Szabó Réka a táncelőadás közben-után még első dokumentumfilmjét is megrendezte, amivel azonnal elnyerte a rangos Locarnói Filmfesztiválon a Kritikusok Hetének nagydíját és a Szarajevói Filmfesztivál emberi jogi díját. Tartok tőle, egyszeri küldetés volt az elismert táncos-koreográfustól a dokumentumfilm-rendezés, mert ez még járt Fahidi Évának, hogy a színpadon túl a mozival együtt járó szélesebb nyilvánosság is megismerje és csodálja őt.

(Frédéric Tellier: A tűzön át)

A nemzetközi piacon a vígjáték és a középfajú dráma maradt eladható, ezek szépen duzzasztják a magyar művészmozik kínálatát, bár a művészethez vajmi kevés a közük. A traumatörténetet elszépelgő A tűzön át is művészfilmként aposztrofálódik, noha végeredményben nem tesz mást, mint kiárusítja a testi-lelki szenvedést. Érzelmekkel fűszerezve minden eladó.