Szánthó Erika Emma

„Láttak már rákos beteget?” Pannival egymás kezét fogjuk, csurog a könnyünk, Panni szája erősen remeg. Elmondja, hogy nézte, ahogy ül és mérhetetlenül szenved, hogy halmozódik, sűrűsödik a fájdalom. És nézte a dudort a koponyáján, amely, ahogy a húgunk soványodott, csak egyre nagyobb lett. Akkor arra gondolt, Istenem, ne gyötörd tovább, ha menni akar, ne miattunk szenvedjen.

Szomorú dallamot játszanak. Újra a karácsonyi videófelvétel. Mi vagyunk az angyalok, a fát mi díszítjük, Anna boldog kiáltással fogadja, ahogy a délutáni alvás után belép. Rögtön odaszalad hozzá, minden egyes szaloncukrot és díszt megfog. Majd körbetáncolja, úgy göndörödik a haja, mint egy báránykának, sebesen jár a lába, pörög a szoknyája, nevetünk.

Tovább

De amiért végül felmondtam: egyszer az egyik fedélzeti kabinban szarszag van, bennreked, levegőtlen a szoba. Lehajtható ágy, kisasztal, ásványvíz, két pohár, kanapéágy, pipacsos kép, két karosszék kék huzattal, mintha minden rendben lenne. Helyükön vannak a díszpárnák, a fogmosó pohár, a fürdőt nem használták. Aztán a szemetesben megtalálom a sztómazsákjait. Édesanyának is voltak, egyszerre nem bántó, jó a szag. Az utolsó két évében édesanya vastagbelét kivezették a hasfalára. A vendégem így tud üríteni. Aztán ez is milyen: valami élénk gyerekkori emlék villan fel, egyedül vagyok, tehetetlenül, egyszerre nehéz minden tagom, mintha ólomból volna, ülj csak le. Dehogy ülök. Elgyengülök, elvágódom. Meg akarok halni, itt ebben a szagban, fáj, gondolom. A hullámok mossák, ringatják a hajót. Úgy látom édesanyát, mintha valóságos volna. Egy ágyat szeretnék lúdtollal, dunyhával. Nem tudom, meddig fekszem így, suttogást, kiabálást hallok, valamelyik igaz. Kinyitom a szemem, Ewa, a recepciós térdepel mellettem, szőke és csúnyácska, meglegyint, erővel, tudom, hogy nem kedvel. Hagyd már abba a rohadt hisztit.

Tovább

Nagyanyám mondja, édesanya tizenkét éves volt, mikor a kisszobában a mennyezetet tartó egyik gerendára megpróbálta felakasztani magát, és édesanya egyre csak azt ismételgette: örök harag, csutadarab, míg a kutya meg nem harap. A halála előtt sokszor kérdezte, hogy sírok-e majd a temetésen. Nemrég megkaptam édesanya régi fényképeit, a kedvencemen, egy fekete-fehér igazolványképen édesanya felveti az állát, duzzadt szép ajkait összeszorítja, tizennyolc éves, látszanak a szeplői, hegyes az orra, kócos a haja. A szemei minden fényképen szomorúak. Édesanya tizenöt éves korától idősebb férfiakkal szökik el. Ilyenkor úgy képzelem, mint a képen: elszántnak, szomorúnak, orrtövében néhány szeplő, fülcimpájában csillogó ékszer.

Tovább

Sokáig aludtam abban az ágyban, ahol fogantam. Régi, nehéz darab volt, a huzatot húsz éve cserélték ki, bézs színű, hatalmas ágyneműtartóval, édesanya, mikor nagyon fájt neki a betegség, ezen az ágyon hintáztatta magát, előre-hátra, rózsaszín plédbe csavarva, mintha a rák így nem dolgozhatna. A fotelban ülök, nézem édesanyát, félórája hintázik. Nemrég egy médiumnál jártam. Édesanya harminckét éves, szeplős, édesapa pedig délutánonként Népszavát olvas.

Leültem a fehér kanapéra, lehunytam a szemem. Édesanya szeret varrni, édesapa fát esztergál.

– Mit látsz? – kérdezte. Édesapát kirúgják a Ganzból, mindennap részeg, ilyenkor más a tekintete. Édesanya újra sír, kicsukjuk édesapát, ő alsónadrágban, csendes részeg, halkan, szelíden kopog, nem engedjük be, árulásszagunk van – suttogom, eltelik fél óra. A szomszéd Éva néni megkérdezi, segítsen-e neki, az ajtó mögül halljuk. Ránk esteledik, nem kapcsolunk villanyt, édesanya remeg, kitapogatom az arcát.

Tovább

Tovább

Tízéves vagyok, ma halt meg anyám, utána még egy évig kócosan megyek iskolába, a ruháim koszosak lesznek, és még évekig szégyellni fogom magam. Igazából már hajnalban tudtam, hallottam a telefont. Édesapa előző este mondta el, hogy édesanya haldoklik, rengeteget imádkoztam. 

– Doktor úr! Mennyi van még hátra az életemből? – kérdezem én is.

– Tíz... kilenc... nyolc... hét...

Aznap bementem az iskolába, nem szóltam semmit, édesapa sem merte elmondani otthon, pedig hallottam, amikor hajnalban megjött a bátyja, és azt mondja, tartson minket itthon. Nyugodt voltam.

– De mi? Év, hónap, nap?

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2021