Grecsó Krisztián

(Spiró György 75., A születésnapos íróval Szegő János beszélget, a Magvető YouTube csatornája)

Spiró szemérmes, fegyelmezett ember. Egyetlenegyszer látszik csak, milyen viharok dúlnak benne, miközben mesél. Börcsök Enikőnek (az ő karakterére) hat drámát írt, és ebből a művésznő öt nagy szerepet el is játszott. A hatodik drámát már elolvasni sem tudta, nem hagyta meg neki(k) a sors. Amikor ezt Spiró elmondja, egy pillanatra látni azokat a kordában tartott, uralt nagy viharokat a szívében… Háromegyed óra kortalanság, öröklét, egy remek Szegő-interjú, a nagy író mesél, és csak történik csöndben a csoda.

Tovább

(„A szemét útja a Tiszán: Ukrajnától Magyarországig”, Telex, március 24.)

Az ökológiai és szociális katasztrófa szélén egyensúlyozó ország legszegényebb területéről ritkán jön hír, tudósítás, kép. A Telexen ezért különösen nagy volt a felelősség, úgy körbejárni a témát, hogy ne kreáljanak bűnbakokat az ottani lakosságból, de tényleg megértessék, mi történik a Kárpátalján a szeméttel, mi változott meg ilyen radikálisan. Hogy a néző átlássa a helyzetet, értse a történeti változásokat, a közösség és az egyén felelősségét, a politikai erőtér zavarosságát.

Tovább

(„Egy a Természettel”, a Vadászati és Természeti Világkiállítás 2021 reklámfilmje, YouTube)

Ezek után ki gondolna bármit is ott – abban a másfél milliós fotelben ülve, frissen kielégülve, az őrület és az ájulás között félúton – arról a filmről. Illetve bármi mást, mint hogy csodálatos. Nincs az a recepcióesztétikán nevelkedett hermeneuta, aki ezt ki tudná magyarázni. Aki szerint onnan nézve a magyar vadászati világkiállítás filmje ne lenne jó. Dehogynem jó, a betyármindenit, kiváló! És akik készítették, nyilván önérzetüket, szívüket, ízlésüket és tehetségüket a folyosón hagyva, arcukat végig a bankszámla felé fordítva tákolták ezt össze, és tökéletesen tudták, hogy ennyi elég, ez kell. Mert az urak egyfelől nem látnak, másfelől nem hallanak, és elég, ha a film filmnek látszik, minden más rendben van.

Tovább

(Vodafone TV, „élő adás”, 2021. ja­nuár–február.)

Miközben az okoskártyát tisztogattam, képzeletben láttam magam a csongrádi albérletben, és nem is tudtam, mit gondoljak. Hogy ez most jó-e, vagy rossz. Hogy ugyanott vagyok. És lám, jó lett, mert megint megtörtént csoda: a helyzet nem lett rosszabb.

Tovább

(„SZFE” – Facebook videó, „Nézz körül az SZFE induló képzései között!”, február 10.)

 Az „új felvétel” az úgynevezett megújult SZFE-t hirdeti a fiataloknak. Mint régen a papírgyárat reklámozták, éppen úgy. A képsoron a reménybeli osztályfőnök ellök egy billiárdgolyót, megvárja, amíg a csont csattan, leteszi a dákót, elindul a kamera felé, és mond néhány sort Vörösmarty Mihály verséből. Mi zokog mint malom a pokolban. Minden rossz, ami látszik, és minden, ami hallatszik. A verset mondó ember, ezzel kezdtem, és ezzel is fejezném be, levetkőzik, kiadja magát, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől.

Tovább

(Litera.hu, a hét filmje, január 26., a Magyar Könyvhét író- és vezérkarának értekezlete, Nagy Gabriella jegyzeteivel)

Az e heti lehetne igazi kuriózum, izgalom, de ahhoz sajnos túl rövid, a hét filmje nem is olyan jó, mint amilyennek Nagy Gabriella író, a lap főszerkesztője látja. Az 1929-es filmhíradórészletet – melynek az a címe, hogy A Magyar Könyvhét író- és vezérkarának értekezlete – ő találta, és egy finom, okos, élvezetes jegyzettel megmutatta, honnan kell nézni. Valószínűleg így kellene vizuális kultúrát tanítani iskolában, ahogy Nagy Gabriella csinálja.

Tovább

(Csak akkor maradhat talpon egy belvárosi épület, ha nem érdekli a befektetőket, 24.hu, január 18.)

A szépség és a hatás oltárán egy fontos dolog viszont elvérzik. Nem tudjuk meg, miért nem szólal meg az önkormányzat, és miért nem mond a befektetők részéről valaki valamit, legalább az ügyvédjük gyakornokának a kisöccse ráérhetett volna. (…) Pedig szívesen meghallgattam volna, mit gondolnak az egészről, szoktak-e arra sétálni, de legalább a luxusautójuk ablakából látták-e már valaha a Király utcát, esetleg elmondhatták volna, mit kell szedni lelkiismeret ellen, találkoztak-e már egy Szózat című verssel, van-e bármilyen közük ehhez az országhoz, hogy mennyi dollárjel kell a szem elé ahhoz, hogy ne lássák, mit cselekszenek.

Tovább

(Palkovics miniszteri köszöntője; 40 év: fotók Esterházy Péterről; Guarantee of Qua­si, Bujdosó Trió – YouTube)       

Valamiért a Szépírók és a Szegedi Egyetem közös, Esterházy 70 konferenciájának egyik fontos videója sem nyilvános. Pedig a Grand Caféba tervezett EP-fotókiállítást pótlandó montázs minden esetlenségével is remek, az amatőr, házi hangfelvétel még hozzá is tesz. Biztosan azért, mert Bán Zsófia EP-novellája olyan bivalyerős, hogy a nyersen alávágott hang inkább közelebb hozza, mint elvinné. Az ismeretlen, családi fotókat jó arányban keverték a klasszikusnak számító portrékkal, a film végére a nézőnek, akár ismerte a Mestert, akár nem, szinte biztosan Esterházy-„honvágya” támad.

Tovább

Tárcatár 2020 – a búcsú
TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS

1992-ben, 28 éve indult az Élet és Irodalom Tárcatára. Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2020-ban Beck Zoltán, Grecsó Krisztián és Kiss Tibor Noé írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!

Jövőre három új szerzővel folytatja a Tárcatár négyesfogata. Hogy kik ők, maradjon a januári számok meglepetése.

Tovább

(„Évtizedes tabukat döntöget a koronavírus a gazdaságban”, Telexikon, első rész, Telex, december 7.)

A film vizuális világa a nyolcvanas évekre játszik, szellemes, és egy kicsit szemterhelő, nyilván az is alakul még, ahogy az egész sorozat formálódhat. A szándék jó, és van benne potenciál, „vannak tartalékai”, ahogy a multiknál mondják, ha valami rossz. A Telexikon összességében, szerencsére, nem rossz, arról meg igazán nem tehet, ha a tartalékokról, manapság, egészen más jut a munka nélkül maradt értelmiségi eszébe.

Tovább

(ZDF, Heute Show, november 20.)

Hogy a nélkülünk létrehozandó egyesülésnek az legyen a neve, hogy a „Hülye Magyarok és Lengyelek Nélküli Unió”, felháborítóan közönséges, tanult ember ezen nem nevethet. Mi, magyarok jól ismerjük a háborús retorikát, vigyázni kell vele, mert az örökös csatározás megüli a lelket, és egyszer csak vége lesz, mert a nép megunja, hogy akkor is lőnek, amikor nem. De ezt már nem szeretném elmagyarázni azoknak, akik a lengyel elnök nevét ki sem mondják, csak a magyar politikus „gengszter kollégájának” nevezik.

Tovább

...a dédapám sírja mellett, a sírból kinövő kopasz akácfa csontujjait figyelve, a békéscsabai Kinizsi utcán támolygó, ázott önmagamra gondolva határoztam el – és ezek után úgy is éltem három napig –, hogy felveszem a dédapám nevét, és Őze András leszek, semmit sem tudtam Őze Andrásról, és még ez az elhatározás sem tett kíváncsivá, pedig szigorúan megszaggatta a sors a dédapámat, és ez azért jutott eszembe, mert annak, hogy abból a szemből egy másik ember néz vissza rám, mégiscsak hozzám van köze, és ha elhagyom az én áldott nevemet, ha ki merem mondani, hogy édes nevem, okos nevem, menj a tieid közé, és előbb-utóbb, a kötetek hatására, meg mert mindenki úgy szólít, valóságosan is megváltoztatom, vajon Őze Andrásként más napok gyötörtek volna meg?, milyen kunkurokkal nehezítettem volna a saját életem, lehet, mást vettem volna először feleségül, vagy elválok időben, és akkor persze, ezzel a kérdésorsóval azt a könnyen elszakadó mániát tekertem most föl, hogy az a megváltozott szem bennem nem Őze András szeme-e, hiszen aki azzal néz, láthatóan különbözik tőlem: precízebben csomagol egy napra, jobban viseli a sorban állást, érti a hét heveny hullámait, úgymint lottó, áldozás, új epizód, nem huncut a mosolya, ám élveteg, szemérmes és szomorú, és csak a személyi számunk közös;

Tovább

(A vezércsel, Netflix, bemutató: 2020. október 23.)

Régen az ilyesmire azt mondták, a moziplakátokon az szerepelt műfaji meghatározásként, „film”. Ez ma nyilván nem jelent semmit, ráadásul nem lehet hinni abban, hogy az élet lehet érdekes, mindig a halálról kell beszélni, akkor is, ha családi dráma a keret, akkor is, ha a szerelem vagy a megbocsátás van a fókuszban, a szervezőelv mindig a krimi, a fontos karakterek örökké megölnek valakit, egyetlen rendező sem hiszi el, hogy egy félrenézésről tud érvényeset mondani. Pedig sokan tudnak, engem meg, bevallom, már a végletekig idegesítenek a hiperrealista környezetbe hozott, legalizált gyilkosságok, de Scott Frank végre meggyőzte a legnagyobb „filmszolgáltató” nagyhatalmú urait, hogy öldöklés nélkül is megél egy sorozat, mert láthatóan tudta, hogy amiről beszélni akar – egy lány élete –, az lehet érdekes.

Tovább

(Telex Videó: „Olyan személyiségem van, hogy az emberek könnyen befogadnak”, október 18., szerkesztő riporter: Szili Tamás)               

Mert egy valódi szellemi irányadó figurát (elvétve találni ilyeneket) mindjárt tömegek kísérnek mindenfelé… De ezek az elvárások már kinövik a dokukisfilm kereteit, melynek néha kifejezetten szórakoztató vágóképeit a gyulai tévés kollégák is készítették. A nemzetközi tapasztalat meg időtlen, még ma is azt mutatja, ha egy atya betegek szentségét adná fel, jól teszi, ha hangosan kurjongat az udvaron, „dicsértessék!”, különben megharapja a kutya.

Tovább

(...) két szomjas, bódult szerelmes, akik Óbánya kocsmájában, mikor bedobták az első húszforintost a bakelitlemezes zenegépbe, és leültek a pattogó cserépkályha mellé, már tudták, hogy együtt fogják leélni az életüket, erre Pataki Attila fennkölt lágéja volt a garancia, benyomtad a gombot, a férfi a pultnál megszólalt, „negyvenhármas”, mondta, és kortyolt a söréből, „Edda blúz!”, én meg nem akartam elhinni, hogy tényleg Eddát választottál, pedig akkor még nem is gondoltál rá, hogy elhagyod a várost, és nem volt abban az avas slágerben semmi metaforikus, csak mi voltunk ott, meg a törzsvendégek, velünk meg a meztelen, szemtelen boldogság, hogy egy elhagyott falu egyetlen kocsmájában Eddát hallgatunk a zenegépből, és ez olyan jó, hogy ezt már nem lehet fokozni, fulladoztunk a nevetéstől, aztán csend és újra csend, és én arra gondoltam a mosdóban, a piszoár mélyébe nézve, hogy meg kell változnom, nem lehet mindig, minden boldog pillanatban a bekövetkező rosszra várni, nem lehet az baj, hogy túlzottan stimmel a kulcs, vagy, hogy egyszer az életben ilyen könnyen jött ki valami, mondjuk egy egész életen át vágyott eredmény;

Tovább

(Rogán Antal a Telexről: Nem tudom, mi az, a Telex YouTube csatornája, október 8.)

A Telex első videói között Rogán Antal vágtat el egy kérdés elől, a miniszter lezser és dühös egyszerre, előbbivel nyilván azt szeretné nyomatékosítani, hogy tényleg nem hallott róla, mi történt a Index háza táján, a másodikkal a tolakodást akarja erőből elutasítani, de túl gyorsan megy, konkrétan rohan, ezért hiába a képzett és pontosan adagolt hang – ami megtévesztésig hasonlít a főnöke hanghordozására –, mégis olyan, mint egy bábjáték, mintha egy termetes serpenyő elől kellene menekülni, és ezek a burleszkmozdulatok még dermesztőbbek, mint a pletykák, az ilyen-olyan felvételek, mert a fantázia ilyenkor még kegyetlenebbül dolgozik, és nehezen tud másra gondolni a szomorú választópolgár, mint arra, hogy te jóisten, mi mehet ott.

Tovább

(Egy szélsőjobboldali provokátor könyvmegsemmisítéséről)

A döbbenetes zajban nem érdemes tovább kiabálni, de a hallgatás viszont a sértés, aljasság eltűrésének tűnik, nem lehet mindentől csak elfordulni, és arra gondolni, hogy a provokátornak éppen ez a célja, a dühünkre, a figyelmünkre vágyik (és persze a szélsőségesek elismerésére, a tájékozatlanok, felszínesen tájékozódók azonnali helyeslésére).

Tovább

A fiumei körgyűrű hegyekből kihasított szerpentinjén láttam először a tengert, ahogy a távolban sistereg, jobbról salakos sziklák és murok, balról a monarchia fürdővárosára egy csöppet sem emlékeztető agglomeráció meg a kietlen külváros, rozsdás panelszerelvények, vastelepek, benzinkutak és ipari tornyok, csupa olyasmi, amiről úgy gondoltam, idegenek a tengertől, és bár a korlátok, házfalak, fonott hangfogókerítések, egyenesre tört sziklafalak, cseréptetők és más párhuzamosok meg bezárt szögek résein néhol fel-felvillant valami, amit pontosan ilyennek képzeltem, és amitől ugyan szikrázni kezdett a hajszálereimben, az idegek flanelhálójában az elektromosság, de alapvetően dühöt éreztem, meg csalódottságot, és bár ezt csak utólag tudom azonosítani, egészen mély, kikaparhatatlan öngyűlöletet, túlzó és igazságtalan önvádat, miszerint tehetek róla, inkonkrétó, jellemző rám, hogy így látom először, dicstelenül, kapkodva és csupaszon mutatja meg magát az egyetlen végtelenség, melynek varázserőt tulajdonítok, ami számomra, tán blaszfémia, de istenbizonyíték, és akkor, ott mintha csak egy lavórba öntöttem volna egy delikát ebéd kóstolósorát, hozzá illő korty borostul, bár akkor még nem ismertem ezt a szót, pontosabban értettem volna, mit jelent, de nem tudtam róla, hogy létezik, és még olyan sok mindenről nem tudtam, hogy van, csak éreztem, hogy valahol, a kihízott valóságomon túl pulzál egy másik világ

Tovább

(„Néhány gondolat az SZFE-ről”, Csányi Sándor hivatalos Facebook-oldala)

A videó apropója egy nem is olyan új, általában etikátlan sajtós eljárás. Bármit reagál a megkérdezni kívánt interjúalany, ír privátim, a magánbeszélgetést és/vagy a nyilatkozat elutasítását is szokás újabban „nyilatkozatnak” értelmezni, szövegkörnyezetbe helyezni. Ha jól értem, többé-kevésbé ez történt Csányival is, ezért magyarázkodással kezdi, és azt bírja mondani, hogy őt „nem érdekli a politika”. Ennek a szomorú mondatnak nincs semmi értelme, mert elvileg engem sem érdekel, de sajnos a politikát mi, ilyen-olyan polgárok, érdekeljük, így – bár ez minden más esetben abúzus lenne – nem lehet olyat mondani, hogy nincs közöm hozzá, mert az olyan, mintha a diák azt felelné a tanár tananyagot firtató kérdésére órán, hogy „engem nem érdekel az oktatás”.

Tovább

(Elviszlek magammal, tévén: Spektrum Home, YouTube: WMN csatorna)

A szinte kiszolgáltatottan kényelmetlen, idegtépő helyzet könyörtelenül és gyönyörűen mutatta meg Mácsai Pált magát. Az embert, a színészt, a jellemet, az apát. A hajához kapkodó, a gallérját rángató, ingét feszegető Mácsai olyan szellemes, önironikus, őszinte és valódi volt, hogy a néző vágyott ott lenni a közelében, hallgatni őt. Bármilyen rémisztő hely lehetett az az autó, kedvem lett volna beszállni oda, ahol még efféle nyomás alatt is (vagy éppen azért) ilyen elemi, mégis egyedi igazságok kerülnek elő.

Tovább
Élet és Irodalom 2021