(Franz Radziwill, Landesmuseum Oldenburg – Schloss, augusztus 23-ig; Wundersam wirklich, Kunstsammlung Gera – Orangerie, augusztus 30-ig)

„Számomra a legnagyobb csoda a valóság” – vallotta a mágikus realizmus legjelentősebb német képviselője, Franz Radziwill (1895–1983), akinél naturális részletek állnak össze olyan természethűnek tűnő egésszé, amely akár valósággá válhatna. Ám előbb végigjárta a korabeli izmusokat: szürrealista Chagall-utánérzés egy falusi kocsmabelsője, a személyes baráti köréhez tartozó Brücke csoporttól az expresszionizmus tiszta színhasználatát vette át, kacérkodott Chirico metafizikus piktúrájával, ám legnagyobb szerepet a fény játszott nála. Ebben távoli példaképe Caravaggio és Rembrandt volt, de belejátszott a korabeli némafilm vagy Moholy-Nagy 1936-os Fényjáték-tanulmánya és a metropoliszok reklámvillogása egyaránt.

(Wieland Förster – Skulpturen und Zeichnungen, Angermuseum Erfurt, meghosszabbítva augusztus 9-ig.)

(Impressionismus in Leipzig 1900–1914 – Max Liebermann, Max Slevogt, Lovis Corinth, Museum der Bildenden Künste Leipzig)

Impresszionizmus Lipcsében – Liebermann, Slevogt, Corinth 1900–1914 összefoglaló címmel az eredeti helyszínen, a híres mestertrió akkori, itteni, egyéni bemutatkozásait rendezték meg újra három-három hónapos, előre tervezetten némileg egymást is átfedő tárlatokkal. A német császárság területén „anno” a kimondottan eladásos kiállítások helyszínei kizárólag csak az erre szakosodott olyan rangos privát galériák lehettek, mint amilyet Berlinben Paul Cassirer vagy a közeli Drezdában Ernst Arnold tartott fenn – amelyekkel lipcsei partnereik is permanens, bilaterális cserekapcsolatot ápoltak –, ezzel párhuzamosan viszont a lipcsei műegylet (Leipziger Kunstverein) 1904 és 1911 között egyenesen a múzeum „felszentelt hajlékába” juttatta be tagjait, értékesítés nyíltan bevallott céljából. Így ez a szokatlan kiállítási ciklus akarva-akaratlan a vendéglátó intézmény történetét is felidézi, annak jól kihasznált vagy sajnálatosan elszalasztott kortársi beszerzéseivel, továbbá az akkori, sikeres galeristákat, illetve a méltatlanul feledésbe merült magángyűjtőket meg a kisebb-nagyobb helyi művészkompániákat egyaránt számba veszi.

(Pablo Picasso – Kriegsjahre 1939 bis 1945, Kunstsammlung Nordrhein‑Westfalen, Düsseldorf. Újra nyitva május 5. és június 14. között.)

A katalán Pablo Picasso (1881–1973) spanyol útlevéllel élt francia földön, ahol állampolgársági kérelmét visszautasították, de ez a státusz amúgy is megszűnt, amikor a németek az országot lerohanták. Európai rangja miatt azonban sajátos védettséget élvezett a hispán követség, a francia rendőri prefektúra vagy a német megszállók részéről egyaránt, amit ő önkéntes visszavonultsággal honorált. A második világégés első évét a délnyugati Royan fürdővároskájában töltötte az Atlanti‑óceán partján, de aztán élettársával, Dora Maarral végleg beköltözött az elfoglalt francia fővárosban a Rue des Grands‑Augustins tágas műtermébe, és e korszak hűséges fotókrónikása Brassaï volt. Habár őt is „elfajzott művésznek” deklarálták, így eltiltották művei kiállításától és eladásától, de a Drouot vagy a Charpentier privát galéria, sőt a Vichy‑rezsim hivatalos intézménye, az Orangerie csoportos tárlatokon továbbra is bemutatta és forgalmazta munkáit.

(Into the Night – Die Avantgarde im Nachtcafé, Unteres Belvedere und Orangerie, Bécs. Újranyitva május 15–3 1. között. Lapunk képeit a tárlat anyagából válogattuk.)

(Verrückt nach Angelika Kauffmann – Kunstpalast, Düsseldorf. A járványzárlat után újranyitva május 5-től május 24-ig.)    

„Pittrice delle Grazie” – mondották Angelika Kauffmannról (1741–1807) talján rajongói, míg korabeli olasz biográfusa, Giovanni G. de Rossi egyenesen „női Raffaellónak” titulálta. J. G. Herder szerint „lehet, hogy Európa legműveltebb asszonya” volt a maga korában, J. W. von Goethe pedig így lelkendezett: „Hihetetlen és mint nő valóban hallatlan tehetsége van.” (...) Aki sikeres, annak sok irigye támad. Róla azt terjesztették el, hogy nem tud férfiakat festeni. De ennek cáfolata volt már pályafutása elején a népszerű ókorkutató, Johann Joachim Winckelmann szikár és markáns ülő mellképe 1764-ből, jobbjában lúdtollal, a portré nagyban hozzájárult korai el­is­mert­ségéhez. Másik eklatáns ellenpélda a Vénusz rábírja Helénát Párisz szerelmére (1790), amelyen az ókori férfi- és a női szerepek karakteresen kontrasztosak a semleges természeti környezetben. Más eset, amint Ganümédész Jupiter sasmadarát itatja (1793), mert itt a főisten lányos ifjú szerelmét androgyn külseje mellett az aktjából sugárzó homoerotika is rózsaszínbe burkolja.

(Wolfgang Gurlitt Zauberprinz, Museum Kulturspeicher Würzburg, a járványzár alatt digitális videón látható, újranyitás az eredetileg tervezett záráskor, május 3-án, meghosszabbítva július 19-ig.) 

A tárlat címét Oskar Kokoschka 1923-as litográfiája adta, amelyen Wolfgang Gurlitt (1888–1965) egy jelmezbálon turbános keleti öltözetben pózolt, a festő ajánlásával: „Ich war als Kind / ein Zauberprinz / ich werde nie sterben / Grüssen Oskar” (Gyerekként varázsherceg voltam / sosem fogok meghalni / üdvözlet Oskar). A sokoldalú (kereskedő és gyűjtő, galériás és kiadó, hálózatépítő és intézményalapító), sokat vitatott, mert sokarcú ember életművét most 120 művész 550 műve dokumentálja.

(David Hockney – Die Tate zu Gast, Bucerius Kunst Forum, Hamburg, a járvány miatt átmenetileg zárva március 14. és 29. között, egyébként megtekinthető május 10‑ig.)

(Edward Hopper – Ein neuer Blick auf Landschaft, Fondation Beyeler, Riehen/Basel, a Whitney Museum of American Art, New York közreműködésével. Megtekinthető május 17-ig.)

Ezt az egyéni stílusát negyvenesztendős korára sikerült kialakítania, ekkor rendezte meg első egyéni tárlatát, és indultak sikeres eladásai egyaránt. Autót is ekkor vett szintén festő nejével, ami lehetővé tette sorozatos kirándulásaikat távolabbi vagy félreeső helyekre is, ahol a helyszínen akvarelleztek, a gyors skicceket pedig a műteremben olajképpé tömörítette Hopper több hónapos „türelemjátékkal”.

(Hans Baldung Grien – „Heilig / unhei­lig”, Staatliche Kunsthalle Karlsruhe, megtekinthető március 8-ig.)

A maga korában botrányt kavart Grien fametszete a glóriás Lutherről a Szentlélek galambjával, amit istenkáromlásnak tartottak és sok helyen tiltottak, a bemutatott lapon arcát meg is rongálták. Itt a legkisebb képe Krisztus siratásának rézmetszete (5,6 cm), legnagyobb a Keresztre feszítés Berlinben őrzött vászna (163×106 cm), és még hosszasan folytathatnánk a tallózást.

 (Kunsthistorisches Museum Wien, Caravaggio & Bernini – Die Entdeckung der Gefühle, megtekinthető január 19-ig.)  

(A. R. Penck: „Ich aber komme aus Dresden”, Albertinum Dresden, megtekinthető január 12-ig.)

Penck páros, hármas vagy négyes alkotócsoportokban két évtizeden át készített húsz keskenyfilmjéből 2008. március végén került a magyar érdeklődők elé válogatás a Műcsarnok lipcsei undergroundról rendezett előadás- és vetítéssorozatában, a Balázs Béla Stúdió szervezésében. Ő jobbára az ötletet adta vagy hangját kölcsönözte narrátorként, és csak ritkán lépett fel kisebb-nagyobb szerepekben.

(Das stille Vergnügen – Meisterzeichnungen aus der Sammlung Justus Schmidt, NORDICO Stadtmuseum Linz, megtekinthető január 5-ig.)

A kurátor Brigitte Reutner címadása (Das Stille Vergnügen) arra utal, hogy a papírmunkák szakszerű tárolása – sokaságuk, fényérzékenységük és sérülékenységük miatt – kihúzható fiókos grafikai szekrényekben történik, magán- vagy közgyűjteményekben egyaránt. Így időről időre egyenként vesznek elő lapokat, majd hosszabb-rövidebb szemlélődés után – ami egy halk élvezet és intim gyönyörforrás – visszakerülnek ismét zárt helyükre. Ezért a tárlatrendezés is üresen hagyott bizonyos falmezőket, helyette a termek közepén elhelyezett eme speciális bútorok használatára biztat, a nézőre hagyva a felfedezés örömét.

 (Amerika! Disney, Rockwell, Pollock, Warhol – Bucerius Kunst Forum, Hamburg. Megtekinthető január 12-ig.) 

(Pierre Bonnard: Die Farbe der Erinnerung, Kunstforum Wien. Megtekinthető január 12-ig.)

Noha egész életében népszerű volt a szakma és a közönség körében egyaránt, az absztrakció világméretű előretörése miatt, közvetlenül halála után átmenetileg elterjedt az a vélemény, hogy csak a nagypolgárság hétköznapi életének szokványos mozzanatait örökítette meg, egy felszínes harmónia jegyében. Az vitathatatlan tény, hogy Bonnard számára a kolorit volt a legfőbb kifejezési forma, de a figyelmes szemlélő egyhamar rájön, hogy a vásznon a szimultán fejlesztéssel nemcsak futó hangulatokat kapott el, hanem akár teljes kompozíciókat épített összecsengő színakkordokra vagy disszonáns kontrasztokra, a hideg és meleg árnyalatok komplex összjátékára.