Wagner István

 (Das Wiener Aquarell, Albertina, Bécs. Megtekinthető május 13-ig.)

Tovább

Név szerint: Klimt – Moser – Gerstl – Kokoschka. A két-két világhírű szecessziós és expresszionista mestert Bécs 1900 körül címmel a Leopold Múzeum hozta össze, javarészt saját tulajdonából. Habár a válogatás jellegéből adódóan nem számíthatunk szenzációs felfedezésekre, a közismert és méltán népszerű remekművek időnkénti megtekintése mindig ünnep a szemnek.

Gustav Klimttől ritkán látható például a privátkollekcióban rejtőző, korai férfiakttanulmány 1883-ból, egy ültében jobbra forduló, fia­tal műtermi modellről, realisztikus modorban vagy a reprezentatív privát megrendelés a neoreneszánsz karosszékben pózoló kamasz lányról, dúsan redőzött, csipkés ünneplő ruhában, 1894 tájáról. A sokszor felkeresett Attersee atmoszféráját a tavi ciklus jól érzékelteti, az impresszionisztikus könnyedségű erdős part reggeli párájától (1899) a déli napsütésben ragyogó víztükör opálos hullámfodrozásán át (1900) az őszi viharban égre tornyosuló jegenyesor koronáinak tompa, óarany patinájáig (1903), amely szecessziósan tömör és dekoratív. Végül a meztelenül vonagló testeket inkább keretező, semmint eltakaró palástok organikusan absztrakt mustráival szimbolisztikussá stilizált a sokat reprodukált főmű, a Halál és élet (1910 /11) nemzedékeket szervesen összefonó embercsoportja, amelyet később (1915/16) ismét átdolgozott...

Az „ezermester” Koloman Mosert kézműves dísz- és használati tárgyak, bútorok, alkalmazott grafikák meg festmények egyaránt képviselik. Kobaltkék bőrrel bevont támlásszék ébenfából (1901 k.), fehérre lakkozott rácsozatú bükk karosszék sakktáblaszerűen fekete-fehér vesszőfonatú ülőkével (1903), ezzel egyidős juhar ruhaszekrény, figurális intarziával, elefántcsont- és gyöngyházberakással, valamint azonos korú litó-plakátja a Wiener Secession XIII. tárlatához hasonló kolorit- és formarendszerű. Olajképei közül a Körömvirágok (1909) kerti ágyása a sárga tónusok kavalkádja, „obligát” tavi tájai neki is vannak 1913-ból, de ő a Wolfgangsee havasok koszorúzta látványát örökítette meg, magas vagy alacsony látóhatárral, netán a Semmering monumentális viaduktját, ősfenyők markáns kontúrjai mögött a lebukó nap vérvörös korongjával. Monumentális allegóriái közt 1914 hozta a kiteljesedést: a Tavasz szokatlan, mert felhőben lebegő lányos ifjú, ám A vándor már férfiasan rusztikus profilfigura, a Vénusz a grottában érett női aktját drapéria öleli körbe, akár az állva ölelkező Szerelmespárt, de A szerelmi bájital jelképes pallossal elválasztott Trisztán és Izoldája sportos ruhában vált kortársává.

Máig háttérbe szorult Richard Gerstl, bár radikális modernségét már 1904-ben jelezte frontális, önarckép félaktja, majd autója mellett álló, teljesen meztelen alakja (1908) meg a városi kiránduló pár az erdőben, továbbá a nagypolgári szalonok divatos öltözékben pózoló, öntudatos dámáinak „prototípus”-sora, míg tájai közül a gmundeni tóparti út (1917) kékeszölden „monokróm”, már-már absztrakt vízió, vastagon pasztózus duktussal. Sok vihart kavart a „fenegyerek” Oskar Kokoschka, akitől a Tre Croci – Dolomit-panorámája (1913) még holdfényesen sejtelmes látomás, de a Fortuna (1915) glóbuszon álló pucér istenasszonya békét ígérő szivárványt vetít az égre, míg lábánál Mars korbácsolja harci szekere lovát. Privát sorskérdéseken töpreng szája elé tett kézzel 1918-as önarcképe vagy festőállványos önportréja női akttal (1922), de míg a statikus Csipkeverőnő (1933) a vihar előtti csend jelképe, addig az Anschluss – Alice Csodaországban (1942) szőke copfos női aktja szögesdrót mögött áll, kívül vaskalapos férfiak a közmondásos három majmot idézik: a mentőtáskás, gázmaszkos katasztrófaturista eltakarja szemét, a géppuskás, horogkeresztes náci tiszt kezével befogja száját, a főpap hasán feszület, de ujjaival bedugja fülét, a távolban a civilizáció szimbóluma, az Akropolisz lángol...

(Wien um 1900, Klimt – Moser – Gerstl – Kokoschka, Leopold Museum, Bécs, június 10-ig látható. Lapszámunk képeit a tárlat anyagából válogattuk.)

Tovább

 (L’avant-garde hongroise à la galerie Der Sturm, 1913–1932, Galerie Le Minotaure és Galerie Alain le Gaillard, Párizs. Megtekinthető május 12-ig)

A hazai közönség régi ismerőse a fővárosi művészeti vásárokról a Benoit Sapiro által 2002-ben alapított párizsi Le Minotaure galéria, amely a Galerie Alain le Gaillard együttműködésével épp március idusán nyitotta meg tavaszi szezonjuk legkiemelkedőbbnek tartott kiállítását. Markáns profilját ezúttal is jól képviseli A magyar avantgárd a Der Sturm Galériában, 1913–1932 című tárlat, amelyen – berlini első fellépéseik kronológiai sorrendjét betartva – Réth Alfréd, Mattis Teutsch János, Kádár Béla, Scheiber Hugó, Bortnyik Sándor, Ébneth Lajos, Kassák Lajos, Péri László és Moholy-Nagy László közel száz grafikája és festménye szerepel, korabeli dokumentumok kíséretében. A híres mesterek lajstroma mellett a nívót Passuth Krisztina asszisztenciája garantálta, akit a modern magyar művészet rangidős történészeként és az avantgárd szakértőjeként aposztrofálnak.

Tovább

(Karl Schmidt-Rottluff. Das Rauschen der Farben, Kunstmuseum Ravensburg, április 8-ig. Karl Schmidt-Rottluff: expressiv, magisch, fremd, Bucerius Kunst Forum, Hamburg, május 21-ig.)

A berlini Brücke-Museum lankadatlan műkölcsönzési hajlamának köszönhetően gyakoriak A híd csoport néhai tagjainak egyéni vagy csoportos tárlatai országszerte. A germán expresszionisták táborából mostanában Karl Schmidt-Rottluff vendégszerepel egyszerre két helyen, a déli és az északi végeken, de egymástól merőben eltérő felfogással. A Bodeni-tó térségében Ravensburg művészeti múzeuma kereken hetven képpel hódol emlékének, minden festészeti témájából ízelítőt adva, a tájaktól a figurális munkákon és portrékon át a csendéletekig. A kolorit bódulata címmel, valamennyi alkotói periódusából válogatva juthatunk el Van Gogh iránt érzett ifjúkori rajongásától a húszas-harmincas esztendőkben az új tárgyiasság avagy a mágikus realizmus érintéséig, de minden változás közepette megmaradt választott stílusirányzata és egyéni formanyelve mellett, kései periódusáig, egészen az ötvenes-hatvanas évtizedekig.

Tovább

(James Rosenquist – Eintauchen ins Bild, Museum Ludwig, Köln. Megtekinthető március 4-ig.)

Tovább

(Herausforderung Moderne – Wien und Zagreb um 1900, Orangerie im Unteren Belvedere, Wien. Kooperation mit der Galerija Klovićevi dvori, Zagreb. Megtekinthető február 18-ig.)

Tovább

 (Cézanne – Metamorphosen, Staatliche Kunsthalle Karlsruhe, megtekinthető február 11-ig.)

Tovább

(Heiter bis wolkig – Naturschauspiele in der Niederländischen Malerei, Wallraf Richartz Museum & Fondation Corboud, Köln. Nyitva február 4-ig.)

 

Tovább

(Rubens – Kraft der Verwandlung, Kunsthistorisches Museum Wien. Megtekinthető január 21-ig.)

Tovább

(Anton Kolig, január 8-ig, Ferdinand Hodler – Wahlverwandschaften von Klimt bis Schiele, január 22-ig, Leopold Museum, Bécs. Lapunk képeit a tárlatok anyagából válogattuk.)

Tovább

 (Die Geburt des Kunstmarktes – Rembrandt, Ruisdael, van Goyen und die Künstler des Goldenen Zeitalters. Bucerius Kunst Forum, Hamburg – megtekinthető január 7-ig.)

Tovább

(A Bruegel – A világ ábrázolása című kiállítás december 3-ig, a Raffael című kiállítás január 7-ig tekinthető meg a bécsi Albertinában.)

A bécsi Albertinában az ősz szenzációja a 16. század két világhírű mesterének párhuzamos bemutatása egy fedél alatt. Raffaello Santi az olasz reneszánsz kiteljesítőjeként a természetes szépség, a kortársak remekművei és az antik példaképek kvintesszenciáját fejlesztette eszményi harmóniává, míg az ő korai halála után pár évvel később született flamand id. Pieter Bruegel a paraszti lét nyers valóságát tükrözte részlet-gazdagon, humorosan ironizáló moralitásával.

A császárvárosban ez az első monografikus Raffaello-tárlat, - együtt működve az oxfordi Ashmolean múzeummal -, 130 rajzzal és 18 festménnyel, mindegyik alkotói korszakából, umbriai, firenzei és római periódusából egyaránt. A saját tulajdonukból való munkák mellett világhírű múzeumokból kölcsönöztek rangos főműveket, így a mi Szépművészetink büszkesége, az olajjal falapra pingált Esterházy Madonna (1508) is ott díszeleg (…)

Profiljához illően, kizárólag a grafikára koncentrált az Albertina Bruegel esetében, kereken száz lappal, amelyből húsz a saját kezű rajz és nyolcvan a nyomat. Azt hihetnénk, hogy egy ennyire ismert mesternél már nem számíthatunk meglepetésekre, ám a rendezők négy éves előkészítő munkája nyomán számos, eddig azonosítatlan rézkarc vagy rézmetszet bukkant elő a mappákból, amelyek frissen restaurálva most kerülnek először a nyilvánosság elé.

Tovább

 (Die Palast-Galerie, Museum Barberini Potsdam, megtekinthető február 4-ig.)

Tovább

 (Matisse – Bonnard. „Es lebe die Malerei!” Städel Museum, Frankfurt am Main, megtekinthető 2018. január 14-ig.)

Tovább

(William Kentridge: Thick Time. Installationen und Inszenierungen, Museum der Moderne Salzburg – Rupertinum & Mönchsberg, megtekinthető november 5-ig.)

Tovább

(Romanze mit der Revolution, ACC Galerie Weimar, megtekinthető november 12‑ig.)

Tovább

(Uwe Pfeifer – Wahlverwandte & Idole, Kunsthalle Talstrasse, október 15-ig és Uwe Pfeifer: Beton und Träume, Kunstmuseum  Moritzburg, Halle, november 11-ig)

Tovább

(Von Hopper bis Rothko. Amerikas Weg in die Moderne – Museum Barberini, Potsdam. Megtekinthető október 3-ig)

 

Tovább

(Max Pechstein – Künstler der Moderne, Bucerius Kunst Forum, Hamburg. Megtekinthető szeptember 3-ig.)

Tovább

Ez a címe „az év kiállításának” – egy egész esztendőn át – a Schwäbisch Hall műcsarnokában, az itteni Würth-gyűjtemény saját anyagából – némi kölcsönzéssel  – öt évszázadból 150 művész 250 művével. A nemzetközi monstre-seregszemle egyik legrégebbi darabja 1460 tá­já­­ról, id. Hans Murer műhelyének mindkét oldalán festett fenyőfa oltárképe, tizenkét szent alakjával, mögöttük változatos tájjal, a Bodeni-tótól a Dunáig. Az egyik legújabb 2014-ből Christopher Lehmpfuhl helgolandi vihart ábrázoló vászna, a tajtékzó tengert zabolázó vasbeton hullámtörők „erődítményfalával”.

Noha a rendezők a természeti elemeket, valamint az időjárási jelenségeket meg az év- és napszakokat megjelenítő alkotásokat fogalmi csoportokba sorolták, azért még „szabad a gazda” a felfedező kedvű látogatóknak is a kötetlen csapongásra. Így például csokorba szedhetjük a francia impresszionisták színe-virágát, Eugène Boudin vagy Camille Pissarro kikötői képeivel Le Havre-ból, Alfred Sisley vízparti naplementéjének jegenyesorával, Pierre Bonnard háztetők felett gomolygó felhőivel vagy a német expresszionisták közül Ernst Ludwig Kirchner Drezda-környéki téglapiros fürdőházát szintén olajban, Emil Nolde hol vakító fehéren izzó, hol skarlátvörösbe, hol kobaltkékbe vagy bakacsinfeketébe borult, vízen tükröződő fríz égboltjait oldott akvarellben vagy Erich Heckel holland tengeri látomását, már-már monokróm szürke árnyalatokban, vegyes technikával. Netán összevethetjük Max Liebermann fürdőző fiúkról készült variációit Hermann Max Pechstein hasonló témájú változataival. A harmincas évekből az op-art korai előfutára Max Ernst hullámvonalakkal telerajzolt rézkarcsorozata, Hans Arp papírkollázsainak ciklusa és Josef Albers víz alatti világot sejtető, raszteres alumíniumlapja fekete-fehér kontrasztokban, metafizikussá stilizált Max Beckmann vagy Alberto Magnelli egy-egy tengerparti vászna, illetve Lyonel Feininger mértani szigorú vitorlásainak sok-sok háromszöge vegyes technikával, miközben szürreális látomás André Masson bikaviador rovarainak raja az arénában meg Fernand Léger mennyei sorompókat átszelő repülőgépei az égbolton és nem utolsósorban René Magritte elvarázsolt birtokának sejtelmes kastélya a pozsgás levelekből óriási madarakká átvedlő címerállatokkal. Az ötvenes évek kísérletező kedvét idézik Alexander Calder színezett fém mobilplasztikái, a hetvenes esztendőkben az amerikai absztrakció világhódító hatását illusztrálja Roy Lichtenstein monumentális vászna, és öles léptekkel haladva az ezredfordulóig, még a címe is azonos – Szélmenyasszony – Hans Trier mozgalmas tojástempera kompozíciójának, Dieter Hacker bronzból öntött, lobogó „sörényű” női büsztjének, valamint Anselm Kiefer fotóátfestésének, valódi hajból készült applikációval. A legutóbbi évtizedben atombombák gombafelhőit vizionálta drámaian Roberto Longo szénrajz Nagaszaki-sorozata, Alfred Hrdlicka akvarell-filctoll ciklusa az iraki háborúban a foszforbombák okozta lángtenger elleni protestálás, Marc Quinn pedig meghökkentő módon fehér márványból faragta ki ezt az apokaliptikus látomást, közel kétméteres méretben, és ezzel csak válogatási ötleteket ad a nézőknek az alkalmi tallózás.

Rangidős mesterek esetében akár sok évtizedes életművük markáns periódusaival is megismerkedhetünk, netán párhuzamos kirándulásaikkal más műfajokban és kivitelezési technikákban meg alapanyagokban, mint ahogy az Gerhard Richter, Günther Uecker, Markus Lüpertz, Arnulf Rainer, Anselm Kiefer vagy épp Christo projektjei esetében történt a világ távoli tájain. Az egyetlen magyar ezúttal a hatvanas, újvidéki Penovác Endre, a tengert és az eget finoman összemosó madártávlati panorámájával, aki a rendszerváltás óta Bácska-Topolya és Budapest között „ingázik”.

(Wasser, Wolken, Wind – Kunsthalle Würth, Schwäbisch Hall. Meghosszabbítva szeptember 3-ig. Lapunk képeit a tárlat anyagából válogattuk.)

Tovább
Élet és Irodalom 2021