Barna Imre

– Na? Mit szól a luxuséttermünkhöz? – mutat körbe. Hellyel kínál, leülünk. – Pincér! – kiáltja el magát.

Valahonnan jön is már kelletlenül a műhelybeli lompos nő, a kezében tálca. A tálcán vizeskorsó, egy zöld palack, négy pohár, fekete kenyér, uborka, paradicsom. Leteszi elénk, és hang nélkül távozik. A főnök telitölt két poharat vízzel, egyet magának, egyet nekem, majd nyakon csípi a zöld palackot.

– Tudja, mi van ebben? Tiszta szesz – közli lelkesen, és a zöld palackból is tölt a másik két pohárba mindkettőnknek. – Ez ám csak a gyógyszer! A halott is feltámad tőle.

A palackot letéve, bal kézzel megmarkolja a vizespoharát, a jobbal pedig a tiszta szeszt.

– Sztálinra! – emeli meg mindkettőt. – A győzelemre!

Tovább

(Olimpia) Egyszer csak futunk a Kranccal. Bukdácsolva csörtetünk, ágak recsegnek, sár fröcsög. Nem. Hangtalanul futunk, lábatlanul repülünk, nem látunk és nem hallunk semmit. Hogy egyáltalán, üldöz-e még az az ember. Arra sem emlékszünk most, hogy felemelte a botját, és megiramodott felénk. Hogy mintha akkor ugrott volna elő üvöltve a semmiből, amikor észrevettük a macskakölyköt – a Kranc vette észre, nem én –, és éppen lehajoltunk volna, hogy nahát, mit keres ez itt az erdőben. És a Kranc ugyan elviccelte volna még, mert olyan a Kranc, mindig viccel, pofákat vág, és hülyeségeket szaval, hogy a kis görény a sziklák tövén; na mi van, pimaszkodott volna a botos emberrel, sak áll, sak áll?, de a botos ember akkor már emelte ránk a botját.

Tovább

(Parafernáliák) Hosszú, szürke fal mellett megyünk utána a sötétben. Villamossínek: A Streetcar Named Desire. Honnan hová? Talán valami előadásról beszél, hülye szavakat használ, hogy parafernáliák, nem lehet érteni. Szedjük a lábunkat, nehogy elkéssünk. Fontos-e, hogy honnan? A fal mögött raktárépületek, mögöttük a nagy folyó. Fullasztó még mindig a hőség, de nemcsak ezért fulladozom, hanem a nátha miatt is, a kétnapos buszozás közben fázhattam meg, az egymást váltó, egyre feketébb sofőrök tökig húzták a légkondit, harmadnap reggel, amikor kinyílt a buszajtó, a forróság súlyos függönyként csapódott a dermedt képembe. Ő rövid gatyában várt minket az állomáson egy pálmafa alatt, szia-szia, mintha nem teltek volna el évek, mintha nem a világ másik végéről repültünk és buszoztunk volna el ide hozzá.

Parafernáliák.

Bosszantani akar? A fal mögött – és valahogy a fejünk fölött is – a nagy folyó, nem látni, de tudjuk, hogy ott van. Meg még annyit, hogy Tipitina lesz a hely neve. Fölöttünk folyik, zúg a folyó, úgy fáj a szívem. Hogy. A torkom fáj, folyik a taknyom, felébredek és elalszom, vokál zeng, fúvósok fújnak, dob dübörög, festett arcok grimaszolnak, nem értem. Vágyvillamos, Tipitina. Where are you from, kérdezi majd unottan másnap vagy harmadnap egy görög. Hungary? Is that the name of a country?

Tovább

(Csengőd) Hogy valaki fölemel, kezek nyúlnak le értem, gyere, mondják. Súlyos, darabos és zörgős rengés egy mesebeli ló csapkodó farka és meleg fara mögött. Vastag küllőjű, óriás kerekeken szálkás, durva, szürke faváz, lemezes, villás és rácsos vasak, és egy öblös, meleg, kosárféle zug, szalmatörekkel és kukoricahéjjal az alján. Szekér. És hogy Csengődön van ez.

Szavak. Hogy szekér, szalmatörek, kukoricahéj, saroglya. Csengőd. Álmában csönget. Összecsendül két pohár. Üveghang, amikor elhal.

Kukoricás, csutkababa. Nagylányok készítették a kukoricásban, igen. Nekem készítették. És bajuszból, a kukorica bajszából van a baba haja, a szoknyája meg héjból. Aztán meg forogni kezd a négy kerék, indulunk a nagylányokkal. Emlékezni fogok erre. Én emlékszem.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2021