Menőpauza, először ezt írja röhögős szmájlival előző este a barátnője, amikor Mária megemlíti neki, hogy öt napja késik, pedig ilyen már évek óta nem fordult elő. Pontosan érzi a félidőket, és ha azt a naptárinap-számot megszorozza kettővel, mindig, de higgye el, tényleg mindig aznap szokott megjönni. Kicsit várja is már, hogy legyen vége ennek. Önsajnálata konkretizálhatóbb lenne, és végre egy teljes órát arra tudna szánni azon a bizonyos második heti pénteki napon, ami éppen ma van, hogy érzékeny búcsút vegyen termékenynek mondott éveitől, és hagyja, hogy valami új vegye kezdetét. Vérzékenység kontra érzékenység, mondaná nevetve a pszichológusának, aki persze átlátna ezen a nevetésén is, mint mindegyiken az elmúlt négy és fél évben. A hasi hájgyűrűről, a hőhullámokról, az éjszakai, valamint hajnali magányrohamokról és a napközbeni hirtelen hangulatváltozásokról most nem esne szó, ezt az egy órát egyikük sem erre tartogatja.

Kedden szülővárosába villámlátogat a kutyával. Maga is megdöbben, mennyire átveszi ismeretlen utastársa rezgéseit, akkor is, ha az utastárs már külső jegyei alapján is nyilvánvalóan teljesen más világ, mint ő, és mennyire átadja magát az utastárs metakommunikációjának. Ha az utastárs nem kedves, ha halkan vagy egyáltalán nem köszön, ha nem mosolyog, és érkezésükre arrébb húzza a lábát, amikor a kutya felé dől vagy közelebb fekszik hozzá, akkor ő is marconább és türelmetlenebb lesz. Nem az utastárssal, hanem a kutyával. Így akarja jelezni a kedvetlen utastársnak, hogy ő mindent megtesz az utastárs kényelme érdekében. Arrébb húzza a kutyát, és ha ilyenkor sem kap egy „hagyja csak, nem zavar”-t, akkor csalódott lesz, és magát is megvetve nem az utason, hanem a kutyán vezeti le a csalódottságát. Miért mindig az utasok marconaságában oldódik fel, miért nem a saját kutyája ellenállhatatlan csodálatosságában?

A tizenkét kilós dobozt besegíti a hónom alá, kis kínlódással ugyan, ám viszonylag simán el tudom vinni a következő négyszáz méteren. Évek óta most először van olyan, hogy nem hozza fel az ajtómig a csomagot, mert egyszerűen nincs rá ideje. Nem akarok neki kellemetlen érzéseket okozni, igyekszem sokkal könnyedebben elvinni a csomagot, mint ahogyan szívem szerint tenném. Hadd legyen neki is karácsony. Nem morgok félhangosan, hogy házhozszállítás, na persze, de azért a gyógypedagógiai iskola kollégiumának bejárata előtt már felszisszenek. Vágja a tenyerem közepét a műanyag szalag, és máshol képtelenség a dobozt rendesen megfogni. A kaput kinyitni bajosabb, azt szerencsére a fiú már nem látja. Egy zsák szinte napra pontosan három hónapig tart.

Tárcatár 2021 – a búcsú
TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS

1992-ben, 29 éve indult az Élet és Irodalom Tárcatára. Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2021-ben Benedek Szabolcs, Selyem Zsuzsa és Szaniszló Judit írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!

Jövőre három új szerzővel folytatja a Tárcatár négyesfogata. Hogy kik ők, maradjon a januári számok meglepetése.

Úgy szerettem volna izzó, lángoló szívű, vagy éjszaka a hideg radiátor mellett legalább pislákoló, gyertyafénynél remegve tárcát író tárcaíró lenni. Vesszőkkel játszó csalfa, néha félvak nyelvtanfegyőr. Déli harangszó nem, sokkal inkább északfok, kis megszorításokkal barátság kőolajvezeték, nagy megszorításokkal szerelem-hullámhossz, urambocsá’ mesterív, félidegenség. Esetleg még költő tárcaíró, csorbákat és közhelyeket kiküszöbölő, hol üvöltve, hol némán szenvedő tanú.

Egyszer annyira szerettem volna kevésbé nagyot akarni, hogy a leadási határidő előtt két nappal odacelluxoztam a szívem az íróasztalhoz. Nyugodjék. Nem ment. Letépte, kiugrott. Persze a kicsit akarni akarásnak is megvannak a maga tanulságai. Éjszaka sírás közben például nem lehet rendesen látni a monitort. Olyankor másnap reggel, friss aggyal javallott kijavítani a szív félreütéseit.

A szorongás jó. Kell hogy jó legyen, különben ha a szorongás nettó rossz, akkor ez, ami van, volt és lesz, szóval akkor ez gyakorlatilag elviselhetetlen. Amikor kienged pillanatokra az ökölbe szorított tenyér, az összerándult gyomor, amikor a kutya, a szomszéd gyereke, a törött karácsonyfadísz képes megnevettetni, akkor csak van miért levegőt venni még egyszer, nem? Kis kivágással kell dolgozni. Regény, elbeszélés nem, vers, pillanatfelvétel igen. Egyedül szorongani rossz, együtt szorongani jó. 

Így, a negyvenöt felé araszolva egyre kevesebben vagyok. Ha jobban belegondolok, nem is nagyon ismerek hozzám hasonló élethelyzetben lévő embert. Nem vagyok senkinek és semminek a megszállottja. Nem lett sem sikeres, sem sikertelen házasságom vagy együttélésem. Nincs titkos viszonyom házasságom passzív éveiben, nem váltam el vagy válok épp, nem vagyok senkinek a szeretője, nem lett mozaikcsaládom, nem ismerem saját kis- vagy nagykamasz gyerekem testi és lelki megpróbáltatásait. Átláthatóbb vagyok, mint egy üvegplafon. Nem csináltam végig társsal vagy társ nélkül szívósan, kevésbé szívósan egyetlen lombikprogramot sem, nem jártam utána sem társsal, sem társ nélkül az örökbefogadási lehetőségeimnek. Nem osztott meg engem és barátaimat az otthon vagy kórházban szülés dilemmája, a tanulási zavarokat csak saját tapasztalatból ismerem.

Egyáltalán nem biztos, hogy van jelentősége annak, hogy J. mostanában folyamatosan a nőket figyeli. Össze már nem hasonlítja őket egymással, de biztosan felírja telefonjegyzetbe azt, ha két különböző nőn két ugyanolyan piros bakancsot vagy ha két, egymás számára ismeretlen nőn látszatra párhuzamos és okát tekintve – J. szerint – hasonló homlokráncot lát. Ezek a telefonjegyzetek hajlamosak akár két nap távlatából visszatekintve is értelmezhetetlenné válni. Jelentőségük tehát talán nincs is, de következményük bizonyára számtalan. Szereti a sokféleségüket, számontartja hasonlóságaikat. J. kilenc hónapja rajongója lett gyakorlatilag minden nőnek, akivel beszélgetett, vagy akit láthatott másokkal beszélgetni. Ez alól a frissen nyugdíjazott szembeszomszédja, a két hete hosszú vajúdás után végül mégiscsak otthon szülő barátnője és Heni sem volt kivétel.

A férfinak fogalma sincs arról, hogy a két nő, aki vele szemben már éppen hallótávolságon kívül ül, azon tanakodik suttogva, hogy a férfi egészen úgy néz ki, mint egy veretes angol férfiszínész. Nem egy konkrét férfi színész, sokkal inkább mint egy típusszínész. Az a fajta, aki a hálás karakterszerepeket szokhatná kapni bármelyik Dickens-adaptációban. A nők lakók. A férfi közös képviselő. Nem ugyanabban a házban lakik. A közös képviselőnek drótszerűen szétmeredő ősz barkója, lefelé konyuló kutyaszeme és felszívódási problémáktól ödémás nyaka van, így az asszociáció teljesen evidens. A lakógyűlés nem kezdődik el pontban ötkor, van idő a mobilon böngészni várakozás közben. A szőke nő előbb a munka-, majd a csillaggal megjelölt magánleveleit ellenőrzi, a barna pedig gyorsan végigpörgeti, melyek azok a mondatok és szókapcsolatok az általa követett, értelmiségi tematikájúnak mondott oldalakon, valamint a hírfolyamában kéretlenül megjelenő hirdetésekben, amelyeket mégiscsak érdemes lesz eltennie későbbre. Asztaluknál tort ül a boldogtalanság. Ez a weblap sütiket használ. A távolság nem akadály. Kapcsolatuk egybeforr a hazai médiavilággal. A szobai futókák titkos élete.

A belső női szervek vérellátásáról parázs vita folyik egy fizetett intimkehely-hirdetés alatt. Bármelyikük véleményével tud azonosulni. Igen, ez tényleg borzasztó. De amúgy tulajdonképpen sokkal inkább fantasztikus. Nem, ez szerinte sem egészen normális. Valaki már azt is kétségbe vonja, hogy a holdfázisnak bármi köze lenne mindehhez. Sok görgetés után ő is elbizonytalanodik, pedig az ilyen és hasonló dolgokhoz előtte kétsége sem fért. Valaki olyan ügyesen figurázza ki az előző hozzászóló alany-állítmány-egyeztetését, hogy ez még őt is simán eltéríti az eredeti gondolatától.

Minden írótáborban és szemináriumon végighallgatta a fő szabályt. Itt is. A fő szabály általában már az első napon szóba került, egy esetlegesen közösen elfogyasztott, csapatépítőnek szánt ebéd után: tilos az éppen meglévő magánéleti problémákról írni. A friss élményekről, az aktuális traumákról hallgatni kell. Oké, akadhatnak kivételek, de azok az írók, hát mondjuk ki, zsenik. Zsenik és – nem mondjuk ki, de, na – férfiak. Ők itt a táborban nagy eséllyel nem zsenik, és teljes táboridős – nem mondjuk ki – férfi is csak egy van köztük. A másik a tábor második felétől tud majd csatlakozni. Szóval ne reszkírozzanak. Az érzelmi érintettség mindig rossz stílustanácsadó.

A tábor előtt két nappal végre nőgyógyászhoz is eljutott. Nagyon félt, hogy a méhpolipja valami sokkal rosszabb dolog előszobája. Sok gondot nem okozott, de azért az aktusok utáni enyhe vérzés eléggé zavarba ejtette. El kellene távolíttatni, egyelőre nem tudja még, miből. Ingyen nem fogják megcsinálni.

A férfi nem is sejti, hogy a szemközti házban egy emelettel fentebb egy emberi jogi civil szervezetet havonta fix összeggel támogató, nagynevű gyógypedagógusnő lakik. Az egyedülálló nő tizenöt éve ugyanazzal a karcos ezüstgyűrűvel a jobb gyűrűsujján csinál mindent, kivéve talán a mosogatást, mert a konyhai lefolyó rovátkái közti rések túl nagyok, a gyűrű pedig ott könnyebben eltűnhetik örökre. A nő ideológiai és kényelmi alapon megveti a test szőrtelenítésének kultuszát, de amint eljön a nyáridő, hónalját és lábának hosszú szoknyából is kilógó alsó negyedét azért egy jobb minőségű női borotvával, rózsaszín kupakos borotvahabbal, nagy sugárban folyatott meleg vízzel négy perc alatt simává teszi hetente kétszer, a reggeli indulás előtt. Bár egyéb testtájain jellemzően nem szőrtelenít, azon többnapos szakmai konferenciákra, amelyeken mint meghívott vendég előadó a helyszínt biztosító szálloda wellness-részlegét is használhatja, eleve epilált bikinivonallal érkezik.

Vannak vágyaim, amelyekkel hol könnyebb, hol nehezebb szembenéznem. Sokat segít ez ügyben a két legkedveltebb német áruházlánc, amelynek boltjai nagy számban képviseltetik magukat a pesti oldalon. Az egyikbe heti kétszer, a másikba heti egyszer járok. Különös módon a ritkábban látogatott áruházban szimpatikusabbak az eladók, és nem a többször látogatottban. Ez utóbbi viszont közelebb van. Évekkel ezelőtt ez előbbiben vásároltam leértékelve egy futócipőbe való talpbetétet, aminek most nagyon nagy hasznát veszem. Ha nem futnék egyáltalán, a bokám valószínűleg még jobban bedagadna az olykor többórás online meetingek alkalmával.

Sokat gondolok a halálra. Illetve azon belül is arra, mi történne, ha most kiderülne, hogy a múltkor a magánurológusnál véletlenül meglátott – harminckétezer forint per húsz perc, de ebben az ultrahang és a gyorslabor is benne van – összefüggő és ismeretlen folt a méhemen valójában a vesztemet jelentené. Hogy az elkövetkezendő hetekben elmennék-e akkor is futni. Valószínűleg elmennék. Ezt tegnap a kávézónkban is elmondtam a velem szemben ülőnek, aki szerint – mi, emberek – mindig pont akkor gondolunk a halálra, amikor pont nem kéne. Sokat gondolkodom azon is, van-e jó pillanat gondolni bármilyen halálra.

Előző nap megcsinálja azt az utolsó két csirkecombot és három darab csirkemellet csirkepörköltnek, amit még három hónapja vett SZÉP-kártyával, mert a Fiatal Felnőttek CsereBereBuzinesszMindenIngyen Lomija csoportból megtudta, hogy a Lehel téri piacon van az a hentes, ahol elfogadják nyers húsra is a SZÉP-kártyát. Januárban széles mosollyal bevásárolt, és telepakolta a mélyhűtőt 6 kilónyi különböző csirke-, marha- és sertéshúsrésszel a vendéglátás kártyazsebből. Akkor még nem tudta, hogy kezd túljegesedni a mélyhűtője, így a tervezettnél gyorsabb tempóban kell majd kivennie és feldolgoznia a húsokat a megrepedezett átlátszó műanyag ládákból. Amúgy büszkén viseli az ősz hajszálait. Szeretne ennél akár többet is, de az istennek nem akar gyorsabban fehéredni hátul.

Miért és miről hazudtál még? Teszi fel egyik ember a másik embernek a kérdést, miközben liftbe szállnak, boltba mennek, kilincsért nyúlnak, de egyelőre még együtt, egyelőre még azonos irányba. Ha más is hallja, zavarba ejtőbb lelki életet élni. A lelki élet viszont ilyen, nem tud csak a négy fal közé szorulni. Van, hogy éppen egy pénztáros hallja kiszakadni ezeket az egészen intim kirohanásokat, és olyan is akad, hogy egy buszvezetőnek kell satuféket nyomnia, mert egy véletlenül kiderülő és épp számonkérésre kerülő hazugság miatt egy nő vagy egy férfi egy piros lámpánál akar átkelni a világnak a hazugság előtti egyik partjáról a hazugság utáni másik partjára. A hirtelen felindulás nem disztingvál, nem mérlegel kint és bent, diszkrét és indiszkrét között.

Napok tudnak eltelni azzal, hogy a testével foglalkozik. Rosszul foglalkozik vele. Szidja, szégyelli, eltagadná itt és ott. A vízhajtókúrával annyit ért el, hogy az öt liter zelleres, petrezselymes, citromos szűrt víz, amit három nap alatt megivott, nem akart sehogyan sem távozni a testéből. A hasa rengett, a bokája ödémás volt, és feszült. Közben kint kitavaszodott, ő pedig ingerült lett attól, hogy nem tud nekivetkőzni. Nem akart a testével foglalkozni. Magától értetődően szerette volna viselni, mint ahogyan azt az általa csodált emberektől is elvárta. Idegesítette, hogy egy egyszerű kérdésre nem tud egyszerű választ adni. Mi van veletek a férjeddel. Napokig gondolkodott a megfelelő és pontos válaszon, mintha az élete múlna rajta. Nem tudott különbséget tenni aközött sem, mennyire őszintén és érthetően kell válaszolni erre a kérdésre egy távoli ismerősnek és egy egészen közeli barátnak. Félt a kérdéstől, és várta. Félt, mert a szavak ellenségek. Várta, mert a szavak barátok. Ha megpróbál válaszolni rá, talán ő maga is rájön, mi van most velük a férjével. Még könyvet is tervezett írni ennek az egésznek a sajátos voltáról, a megfogható és körülírható történésekről, de hogy mi van velük a férjével, erre a kérdésre nem létezett kielégítően őszinte válasz. Ez volt a mániája. Őszintének lenni.

Az írónak a negyedik emeletről néhány napja egyáltalán nem volt jókedve, elhagyták. Patrónusom kockás műbőr szatyrában olcsó kannásbort látott, és akkor éppen nem volt hajlandó belegondolni abba, amibe máskor viszont igen, hogy józanul bizonyára ő sem bírna egy üveglapokkal körbezárt trolimegállóban vesztegelni nappal, és átmenetileg elkotródni onnan éjjel. Aznap gyenge akaratú rokkantnyugdíjas voltam, megérdemelt sorsa lealjasult elszenvedője, aki valaha gyárban dolgozott, de mára önmaga árnyékává lett. Mindegy, hogy milyen gyár volt az a gyár, az írónak ilyenkor minden gyár egyforma. Aznap a családi hátterem is érdektelen volt. Az önmaga árnyékávát, rosszkedvű napjain, az író a negyedik emeletről dőlttel írja, így adva nyomatékot a benne szimultán munkálkodó szociális érzékenységnek és iróniának.

A keresztben csíkos futószőnyeget az előszobában muszáj pár naponta körömkefével száliránynak megfelelően végigsúrolni. Sosem hallgatózom, inkább csak meghallok dolgokat. Itt a legvékonyabb a fal a lakásban. A zuhanyzás ellenére a kutya is, én is rengeteg homokot hordunk be, ráadásul ő nyár óta folyamatosan vedlik. A szőnyeg élénkpiros csíkjai pár nap alatt képesek piszkosbordóvá, a világoskékek sötétkékké válni és így tovább. Pár naponta tehát súrolni kell. Véletlenül pont akkor szeretek leginkább letérdelni és pepecselni vele, amikor a szomszédból kiabálást hallok. Legalább tizenkét különböző színű csík van a szőnyegen. A harmadánál a pirostól kezdődik az egész elölről. A második piros csíknál, közvetlenül az első narancsárga után megállok. Ha nem veszed a cipődet, és nem indulunk el azonnal, felhívom a rendőrséget. Az túlzás, hogy ismerem a szomszéd nőt. De a külseje megvan, és a szagát is fel tudom idézni magamban. A kicsi lift átka. Fefe, gyere már, könyörgöm. Fefe az istennek sem akar menni. Fejhangon magyaráz valamit a polgárjogról az anyjának, de jóval kevésbé értem őt, mint az anyját. A szőnyeg felénél már töri a kezem a körömkefe. Nagyon erősen rá kell nyomnom, csak úgy lesz látványos a színek változása. Hetek óta vitatkoznak valami bírósági ügy miatt, és csak remélni tudom, nem valami komoly dologról van szó.

Kisgyuri az akció után nem kérdezett Lelitől semmit, csak a fejéhez szorította a törülközőt. Mint egy logikus folyamatábrát, úgy látta Leli belső útját Anya reggeli puszijától kezdve a kerámiagombig bezárólag.

Fönt bedobod, bumm, leesik.

A padlószőnyeg nedvesedik.

Az elkövetkezendő húsz-huszonöt percben mindketten legjobb tudásuk szerint tették, amit tenni tehetett, egyetlen hangos szó nélkül. Kisgyuri négykézláb itatta fel a lavórnyi vizet a hányásszínű padlószőnyegből. A vérfoltos törülközővitorlás egyre sötétebb lett, szükség volt a niveás törülközőre is. Leli behozta, és innentől együtt négykézlábaztak. Az a kis vér azonnal kijött hideg vízzel, majd Leli egy fém kiskanállal nyomta le Kisgyuri lüktető homlokán a dudort. Óvatosan lemosta egy újabb vödör meleg vízzel Kisgyuri hátát, kerülve az érzékeny részeket. Nehéz volt, Kisgyuri egész háta egy összefüggő fájás volt akkoriban. Nőtt, mondták, azért. Hazudtak.

Az első gyerekemet, aki tizenkilenc évesen, egy szemérmes szeretés első éjszakáján fogant volna, nagyanyámék nyikorgós nagyágyában, elsőéves egyetemistaként. Úgy szeretném, hogy akkor vesztettem el a szüzességemet, és semmit nem tudtam a testemről. Szeretném a diákkedvezményesen, vékonyan, öt év diabétesztartam után szövődménymentesen és könnyedén kihordott terhességemet, amit akkor még nem volt bűn terhességnek hívni. Úgy szeretném a három város közötti folytonos suzukis ingázásokat, mert hol egyik, hol másik anyósnál, hol a saját városunkban kellett lenni, amit a gyerek apja nem is szeretett, de ott volt a saját lakás, hát ott kellett boldognak lennünk. Szeretném, hogy kétségbe voltam esve és nem értettem semmit, és a gyerek apját is alig-alig ismertem, de az érzés, ami anno, ritkás találkozásaink alkalmával belém akadt, még jó ideig kapaszkodott a szívembe. Szeretném a miskolci hétvégéket a szüleimnél a négyajtós átmeneti szobánkban, amelynek valamelyik ajtaja mindig ránk nyitódott, és ilyenkor fogösszeszorítva káromkodtunk, pedig a gyerek előtt nem kellett volna.