Csuhai István

Paul Auster: 4 3 2 1. Fordította Pék Zoltán. Európa Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2018, 780 oldal, 5999 Ft

A regényszöveg 29 számozott fejezetből áll, ebből az első fejezet az 1.0 számot kapja, a soron következők 1.1-től 1.4-ig terjednek, a rákövetkezők 2.1-től 2.4-ig, és így tovább, mindig négyesével összesen hét szekvencia, az utolsó egység tehát a 7.4-es számot viselő fejezet. Ennek a számozási rendnek a magyarázata pedig az, hogy az a bizonyos 1.0-ás nyitó rész a regény majd később előlépő főhősének, Fergusonnak a családi előtörténetét meséli végig. Kezdve apai nagyapjával, az 1900-ban Minszkből New Yorkba érkező tizenkilenc éves fiatal zsidó férfival, Iszaak Reznyikovval, akinek vele várakozó honfitársa azt tanácsolja, felejtse el örökre új hazájában kiejthetetlen orosz nevét, mondja inkább a Rockefeller nevet, azzal az Újvilágban messzebbre fog jutni. Reznyikov azonban megzavarodik a bevándorlási tisztviselő színe előtt, amikor a nevét firtatják, fejéhez kap és csak annyit tud mondani, „elfelejtettem”, a tisztviselő a felhangzó jiddis mondatot („Ikh hob fargesszen”) Ichabod Fergusonként veti a férfi papírjaira. Az Amerikában letelepedő Ferguson pár év múlva megházasodik, három fia születik, ez a második generáció a New Jersey állambeli Newarkban már könnyebben boldogul, mint a szülők. A három fiú közül a legfiatalabbik, a saját vállalkozását, műszaki cikkeket áruló kereskedését beindító Stanley feleségül veszi Rose Adlert, a fényképészsegédként dolgozó fiatal lányt, és miközben bonyolódik a Ferguson-fiúk és az Adler család élete, 1947. március 3-án 2 óra 2 perckor (pontosan egy hónappal a valóságos Paul Auster után) világra jön Archibald Isaac Ferguson, a 4 3 2 1 abszolút főszereplője.

Tovább

Tovább

Nathan Hill: Nix. Fordította Mes­ter­házi Mónika. Jelenkor Kiadó, Bu­da­pest, 2018, 692 oldal, 4999 Ft

Egyfelől ugyanis majdnem hétszáz oldalas, sűrű szövésű, narratív eszközeiben, idősík-változtatásaiban igen választékos és bonyolult regényszöveget tartok a kezemben, amelynek értelmezése, jelentésadása ebben a speciális esetben mégis egyszerűnek és magától értetődőnek látszik, ám ezt a könnyedén előálló interpretációt, a saját evidens olvasatomat ezen a helyen nem tudom úgy megosztani, hogy közben ne utaljak a cselekmény bonyodalmaira és különféle fordulataira. Másfelől viszont biztos, hogy ilyen kihívó és történetekkel telt regényszöveg nem terem ott minden bokorban. Ha kifejezetten azt szeretném, hogy a Nixet minél többen olvassák el, ezekkel a leendő olvasókkal, akiket a szemem előtt látok, nem tehetem meg, hogy a hétszáz oldal végigolvasásába fektetetett, bizonyos időt mindenképpen felemésztő saját erőfeszítésüknek a gyümölcsét, a fejezetről fejezetre bonyolódó történet felfedezésének az örömét elveszem tőlük. A szokásos módon próbálom átvágni a gordiuszi csomót: ebben az ismertetésben megpróbálok csak olyasmire szorítkozni, ami a könyv fülszövegén vagy a regény első néhány oldalán ott szerepel, csupa olyasmire, amire az olvasó, míg végül kiválasztja a könyvet, a könyvesboltban ácsorogva maga is rátalál.

Tovább

Tovább

Wu Ming-yi: Rovarszemű ember. Fordította Major Kornélia. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 398 oldal, 3499 Ft

A regény ugyanis még egy tekintetben hírhozó, első fecske, számomra legalábbis az első végigolvasott képviselője és rögtön jól kifejlett mintapéldája annak a műfajnak, amit a recenzió címébe foglaltam, a cli-finek. A kifejezést Wu Ming-yi regényével kapcsolatban az egyik, a könyvet beharangozó íráshoz fűzött kommentben olvastam, de tovább keresve gyorsan kiderült, hogy nem egyszeri olvasói szellemességről van szó, hanem a kétezres évek óta az angolszász irodalomtudományos szóhasználatban meghonosodott és mára bevett terminus technicusról. Olyan szépirodalmi, fikciós műveket szoktak jelölni vele, amelyek a klímaváltozás, tágabban értve a környezetvédelem és a zöld gondolat általánosabb problémáját használják a jelenben vagy a közvetlen jövőben játszódó történetük kulisszájaként. A cli-fit csak egy hajszál választja el a megnevezése mintájául szolgáló műfajtól, a sci-fitől (és kettő vagy három a negatív utópiától). A cli-fi saját fikciós terében megkerülhetetlen tényezőként kezeli a természet az emberi tevékenység következtében megindult erózióját, a Föld romlását, tartalékainak kimerülését vagy a környezetszennyezést; a szereplőknek valamilyen módon szembesülniük kell ezzel a kérdéskörrel abban a történetben, melybe belekerülnek. Az időbeli távolság az olvasó jelenkora és a regénybeli cselekmény között, bár a futurisztikus elem megjelenik bennük, a cli-fi reprezentánsainál általában azért sem tetemes (ez a sci-finél adott esetben akár korlátlanul nagy is lehet), mert a feldolgozás, a kifejtés, a probléma bemutatása friss műfajhoz méltóan mindig magában foglalja az „élj másképp” harcias imperatívuszát.

Tovább

Richard Flanagan: Egy tenyér, ha tapsol. Fordította Kada Júlia. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 407 oldal, 3499 Ft

Az Egy tenyér, ha tapsol, Richard Flanagan eredetileg második regénye nem olyan sziporkázó, mozgalmas, sokrétű dolog, mint az elismerésekkel elhalmozott és magyarul szintén megjelent hatodik, a Keskeny út északra – tematikájában, érzelmi viszonyaiban, pszichózisában visszafogottabb, kiszámíthatóbb könyv, kissé talán melodramatikusabb kifejtése ugyanannak az Ausztrália-problémának, mint ami a híressé vált regényt is élteti, talán nem fogalmazok félreérthetően, ezúttal redukáltabb dimenzióban. De lehet, Dorrigo Evans, a Keskeny út északra főszereplője sokkal érdekesebb, cirkalmasabb, árnyaltabb figura, mint a kézenfekvően körülményeibe keseredő Bojan Buloh vagy akár a kamaszlányból fiatal nővé érő Sonja, az őserdőben kényszerből vasutat építő ausztrál hadifoglyok világa bonyolultabb, mint a Tasmaniában gátat építő kelet-európaiaké. A monotonabb árnyalatnak magyarázata lehet (azon túl, hogy szerzője pályáján korábbi mű), hogy az Egy tenyér, ha tapsol eredetileg filmforgatókönyvnek készült, szerzője később írta át regénnyé. (A sors furcsa fintora, hogy regényként elért sikere után támadt befektetői érdeklődés a filmváltozat iránt, melyet az új-zélandi színésznő, Kerry Fox főszereplésével végül maga az író rendezett meg, és lett belőle a berlini filmfesztiválra is eljutó, nagy ausztrál kasszasiker.)

Tovább

Michael Chabon: Ragyog a hold. Fordította Pék Zoltán. 21. Század Kiadó, Budapest, 2017, 446 oldal, 3990 Ft

A Ragyog a hold szövevényes, a tegnapelőttből a ma felé múló időben ide-oda ugráló gigantikus családregény, elbeszélője egy Michael keresztnevű író (a szöveg több pontján, egyik-másik lábjegyzetéből is fény derül már megvalósított vagy jövőbeli tervként elgondolt írói munkájára; a könyv a szerzői előszóhoz mellékelt egyetlen illusztrációjában, az Esquire magazin 1958. októberi számából kivágott hirdetésben maga a „Chabon” név is előbukkan). Főhőse az elbeszélő által „nagyapám”-ként aposztrofált szereplő, akit a regény egyetlen alkalommal sem nevez szabatos polgári nevén, sem az elbeszélő nem említi, sem a párbeszédes részekben nem szólítja meg senki, csupán nagyapaként utalnak rá, mindig a szituációhoz szükséges, legtöbbször persze egyes szám első személyű birtokjellel. (A XII. fejezetben, a háborús részben egyszer-kétszer előfordul vele kapcsolatban a „Rico” becenév, de ez amolyan külön bejáratú megszólítás, aki alkalmazza, a főhős katonatársa, a nagyapa talán legközelebbi barátja néhány héten belül elesik a fronton, és ezzel a becenév is örökre elillan). Mindeközben extenzív képet kapunk az anyai nagyapa életéről, 1915-ös születésétől 1990-ben bekövetkezett haláláig, életének minden fontos eseményéről, tanulmányairól, képzettségéről, a rakétatechnika iránti olthatatlan érdeklődéséről, házasságáról, feleségéhez fűződő rendíthetetlen szerelméről, lányára irányuló szeretetéről, sorsának apró rezdüléseiről és nagy fordulatairól, és ezzel párhuzamosan, szinte zavarba ejtő gazdagsággal egyúttal képet arról az Amerikáról, ahol leéli háromnegyed századnyi életét.

Tovább

Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve. Válogatott történetek. Fordította Bíró Júlia. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 606 oldal, 3699 Ft

A Bejárónők kézikönyve a referencialitás különleges mintapéldája. Miközben könnyen követhető, szinte tapintható képet ad a szerző életének történéseiről, alakulásáról, hányattatásairól és fordulatairól, el kell fogadnunk Lydia Davis érvelését is, aki szerint Berlin könyve nem önéletrajzi szépirodalom, hanem a „self-writing”, az önírás, a saját életből fakadó írás igen jellegzetes, sűrűre vett megnyilvánulása. A Bejárónők kézikönyve egy idő után, a korai szövegeken túljutva úgy is olvasható, mint az egyes szám első személytől való megszabadulásért folytatott írói küzdelem demonstratív ábrázolása, mint az elvonatkoztatás kikísérletezése, amit a szerző sok ponton tételszerűen is kifejt (a recenzió címét is az egyik ilyen passzusból vettem), anélkül, hogy ez a típusú önreflexió, a megírás, az elbeszélés, a végigmondás egyre nyomasztóbb gondja tolakodóvá válna.

Tovább

Colson Whitehead: A föld alatti vasút. Fordította Gy. Horváth László. 21. Század Kiadó, 2017, 336 oldal, 3990 Ft

A „föld alatti vasút” megnevezés arra a hálózatra vonatkozik, amelyet már az 1700-as évek legvégén abolicionisták, emberbarátok, korabeli polgárjogi harcosok vagy egyszerűen az emberi elesettségre érzékeny emberek, fehérek és feketék alakítottak ki, abból a célból, hogy a déli államok fekete rabszolgaszökevényeit a biztonságosabb északi államokba vagy éppen Kanadába segítsék. A hálózattal kapcsolatos tudást apák sokszor a fiaikra hagyták, anélkül, hogy távolabbi családtagot a közelébe engedtek volna. A föld alatti vasút „állomásai” fehér házak ideig-óráig rejtekhelyet biztosító pincéit, padlászugait fedték, a „vonalak”, a „sínek” az ezeket a házakat összekötő, biztonságosnak gondolt útvonalakat. A „szerelvények” vagy „vonatok” többnyire társzekereket jelentettek, néha éppenséggel igazi vasúti tehervagonokat, amelyeken a színesbőrű „utasokat” a lebukás veszélye nélkül lehetett tovább csempészni, a „kalauzok” és az „állomásfőnökök” pedig azok a bátor emberek voltak, akik ennek a rendszernek a fenntartásában tevékenyen részt vettek.

Tovább

Szeifert Natália: Az altató szerekről. Ágyregény. Kalligram Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 270 oldal, 3500 Ft

Szeifert Natália regénye sokféle olvasót kiszolgál, a laikus, kezdetre és befejezésre, közben vérbő történetre vágyó „elsőkönyvest” ugyanúgy, mint a régi motorost, aki szereti, ha a dolgok mégsem egészen légmentesen lezárva érnek véget, vagy akár a megrögzött dokrinert, aki minduntalan a regényforma eredeti megújításának szeretne a tanúja lenni. És kiszolgálja azt az olvasót is, aki második, harmadik olvasásra örül, ha egy már jól ismert szövegben addig fel nem fedezett plasztikus újdonságokra bukkan. Az altató szerek duplafenekűségének, vagy nem is így mondom, a rétegeiben megbúvó megsokszorozódásnak a végig egyenletesen, kitartottan működő írói elme a garanciája, és a képzelet meg a fantázia, a megfogható tények és a soha előre nem kiszámítható látomások pontos, gazdaságos, szabatos nyelvi formulákban végső alakot nyerő végigírása a foglalata; az az egyszerű tény, hogy minden egyes bekezdésében rengeteg anyag van, nagyon sokféle kiszerelésben.

Tovább

David Szalay: Minden, ami férfi. Fordította Kiss Gábor Zoltán. Kossuth Kiadó, Budapest, 2017, 448 oldal, 3800 Ft

A helyzet pedig az, hogy a kilenc szöveg sorrendje nem cserélhető fel vagy keverhető össze tetszés szerint, az egyes részek főhősei ugyanis kronologikusan illeszkednek egymáshoz: a rákövetkező rész férfi főhőse legalább öt, legfeljebb tíz évvel mindig idősebb az előző rész főhősénél. A Minden, ami férfi kilenc egységének egymásutánjában ily módon végigjárja, bebarangolja, egy-egy kitüntetett életkorában bemutatja és felvillantja a férfiéletet, a tizenhét éves, Közép-Európát, Berlint, Prágát bejáró, Bécsbe induló nagykamasz párostól az olaszországi nyaralójába visszavonuló hetvenhárom éves férfiig. Egyetlen szereplő sem bukkan fel újra valamelyik későbbi történetben – e szabály alól egyetlen kivétel akad, egyetlen finom, az olvasónak szóló halvány kikacsintás: Simonról, az első rész egyik tizenéves főszereplőjéről kiderül, hogy az utolsó rész (és az egész sor legidősebb) főhősének, Tonynak az unokája. Ez a szinte csak érintőlegesen létrehozott rekapituláció, bármilyen apróság is, amúgy fontos érv a Minden, ami férfi regényvolta mellett. Van ezen kívül még egy nagyobb kompozíciós tényező, ami megszabja a részek egymásutánját. A kilenc történet áprilistól kezdve az év (számításaim szerint a 2012-es év, jóllehet ennek a típusú referencialitásnak itt nincsen jelentősége) kilenc különböző hónapjában játszódik, a hónapok sorrendben követik egymást, az első résznek tehát április, a másodiknak május, a harmadiknak június, és így tovább, az utolsó előttinek november, a legutolsónak december az ideje.

Tovább

Tovább

Graham Swift: Anyák napi kimenő. Fordította Merényi Ágnes. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 126 oldal, 2999 Ft

Az aktus után vagyunk, a rágyújtó, lassan készülődni kezdő fiatal csupasz férfi fel-alá járkálva gyönyörködik az ágyon meztelenül fekvő nőben, akiből épp a lepedőre csurran és ott nyomot hagy a férfi néhány perce belélövellt magja. A gyönyörködés pedig kölcsönös. Amikor ennél a résznél jártam, úgy a könyv harmincadik oldala táján, a francia sinológus, François Jullien néhány éve magyarul is megjelent kiváló könyvének, A meztelenség lényegének a címét terveztem elorozni ennek az írásnak az élére. Ebben a hosszúra nyújtott, szinte percre megfogható, statikusnak tetsző jelenetben, a lány mozdulatlanságában, a férfi ráérősségében, a köztük lévő csöndekben és megszólalásokban olyan sűrű és érzékletes a boldog nyugalom, hogy a könyvről szóló írásom simán elbírta volna a címet, akkor is, ha ekkor még koránt sem ér véget a regénybeli nap.

Tovább

Krzysztof Varga: Lángos a jurtában. Fordította Pálfalvi Lajos. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2017, 282 oldal, 2990 Ft

A mostani könyv vezérlő metaforája az, hogy az író hatalmas lángoshoz hasonlítja a mai Magyarországot. Trianon után, a körbeölelő Kárpátok hegyei nélkül ott maradt a „medence”, ami őt erre a bő olajban kisütött, széleinél vastagabb, közepén fel-felpúposodó, de inkább elvékonyodó, Magyarországon ráadásul igen közkedvelt nyári strandételre emlékezteti. A Lángos a jurtában azt tűzi célul maga elé, hogy körbejárja ezt a bizonyos képzeletbeli lángost a széleinél, és úgy nagyjából Komáromtól nyugat felé elindulva, de a végén majd éppen Komáromba, apja szülővárosába megérkezve a határai mentén végignézze, végiglátogassa Magyarországot. Alkalmanként pedig, ha kell, ugorjon be a vékony, lyukacsos közepébe is.

Tovább

Bertók László: Visszanéző. Írók, alkalmak, élet. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2017, 208 oldal, 2500 Ft

A Visszanéző arról tanúskodik, hogy Bertók (Csorbához egyébként nagyon hasonlóan) nem lett mindenes, nem vállalt el minden felkérést, ilyesfajta megnyilvánulásait gondosan, belső írói terve, alkatának rendje szerint, körültekintően válogatta meg. A Visszanéző olvasója ily módon ebben a vegyes műfajú kötetben (hiszen van itt szabályos íróportré, önéletrajzi emlékezés, szoboravató és ünnepi beszéd, évfordulós megemlékezés, folyóirat tematikus számába vagy sorozatába írt szöveg, kisesszé, temetési beszéd, könyvhöz írt igényes utószó, interjú), a 3-5-10 oldalas rövid szövegek egymásutánjában egyfajta személyes körképet kap Bertók László legközelebbi vonzódásairól. Önarcképet is: hiszen például amikor tanácsot ad egy fiatal költőnek vagy József Attila utolsó verseinek egyikét értelmezi, amikor más verseiről, a saját költészetéről, a nyelv és a kultúra megtartó erejéről beszél, ars poeticáját, költői önképét, legbelső munkáját osztja meg.

Tovább

Afonso Cruz: Virágok. Fordította Ben­se Mónika. Typotex Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 250 oldal, 2900 Ft

A Virágok alapvetően különbözően bánik a valóságos történelmi idővel, mint a Kokoschka babája. Cruz első magyar könyvét annak idején némiképp elmarasztaltam, hogy a történelmet, a szereplői által megélt kort és országhatárokat átlépő tapasztalatokat felületesebben, könnyedebben kezeli, mint ahogyan ezt a kelet-európai olvasó ugyanezeknek a tapasztalatoknak a birtokában elvárhatná egy valójában a huszadik századi történelem súlypontjain játszódó regénytől. A Virágokat e tekintetben nemigen érheti kritika: egy-egy pontján betekintést nyerünk a Salazar-rezsim, a régi Portugália hétköznapjaiba, titkosszolgálatostul, besúgóstul, kihallgatásostul, kínzásostul, ártatlan áldozatosostul – és mindez nekünk is nagyon ismerős.

Tovább

Han Kang: Növényevő. Fordította Kim Bogook és Németh Nikoletta, a fordítást az eredetivel egybevetette Kiss Marcell. Jelenkor Kiadó, Bu­da­pest, 2017, 180 oldal, 2999 Ft

Jonghje, a regény főhőse szorongató rémálmából ébredve egy napon úgy dönt, vegetáriánus lesz, nem eszik többé olyan ételt, ami állati eredetű anyagok felhasználásával kerül az asztalra. Férje, Csong, a regény nyitó egységében az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő lassan ébred rá, hogy átlagos házasságára, melyet néhány éve tökéletesen átlagos érzelmek kísérnek, a nő döntése miféle, az ő mindennapjait is érintő változásokat ró. Az egész Növényevő legkompaktabb része a felütés, Csong cinikus kommentárja nősülésének, párválasztásának történetéről, amit a kudarc utólagos felismerése kísér.

Tovább

Robert Seethaler: Egy egész élet. Fordította Blaschtik Éva. Park Könyvkiadó, Budapest, 2017, 136 oldal, 3490 Ft

A telő időnek és a tér korlátozottságának mégis van jelentősége, de kizárólag a tulajdonképpeni téma, Egger „egész” életének dimenziójában. Az Egy egész élet végső soron minimalistára vett tudatregény, a legfontosabb motívumok az Eggert foglalkoztató gondolatok, reflexiók, hiedelmek, azok az elképzelések, amelyeket ő a világról alkot, s amelyek egyfelől rendkívül korlátozottak, hiszen a külső világot egyáltalán nem ismeri, másfelől rendkívül mélyek, hiszen a saját kicsi világát mindenkinél alaposabban ismeri. Az Egy egész élet mindenesetre minden külön értesítés helyett mintaszerű példa arra, amit magyarul Mészöly Miklóstól, Bodor Ádámtól, Darvasi Lászlótól, másoktól jól tudhatunk, hogy ebben a rövid terjedelmű, poétikai értelemben mégis totális prózában a valóságos és a referenciális nem jegyesek. Blaschtik Éva, és ezt dicséretként írom, jól érzékelhetően tompa, visszafogott fordítása remekül szolgálja ki azt a szenvtelenséget, ami ennek a regénynek a legfőbb vivőereje.

Tovább

Diane Ducret: A tiltott rés. For­dí­totta Füzesi Ottília. Európa Könyv­kiadó, Budapest, 2016, 310 oldal, 3290 Ft

Aki pornográfiára vagy technicista részletezésre vágyik, annak Diane Ducret könyve nyilvánvalóan csalódást fog okozni. A tiltott rés voltaképpen sokfelé elkalandozó nagyesszé, amely három nagy ciklusában, a ciklusokon belül nagyobb, és ezeken belül is kis, másfél-három oldalas, külön címekkel ellátott fejezetekre osztott szövegében szabályosan végighalad a női nemi szervhez kötődő megannyi nagy témán, a csiklótól az örömszerzésen át az intimhigiéniáig, az önkielégítéstől a fogamzásgátláson át a gyermekszülésig. Ezzel a tárgyalásmóddal párhuzamosan végighalad az emberi kultúrtörténetnek azokon a kitüntetett pillanatain, amelyekben a fenti kérdések valamilyen rendkívüli módon exponálódnak. A női nemi szerv imént említett nagy témáinak igen szabályos felvezetésével szemben a történelmi időhöz való viszonya azonban inkább szertelen, vagy ha ebben mégis valami ismétlődő mintát szeretnénk felfedezni és abba kapaszkodni, akkor azt mondhatnám rá, hogy koncentrikus jellegű. Gyakran lépünk vissza újra az egyszer már magunk mögött hagyott korba.

Tovább

Frédéric Beigbeder: Oona és Salinger. Egy nagy szerelem Pearl Harbor előtt. Fordította Lőrinszky Ildikó. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016, 374 oldal, 3290 Ft

Az Oona és Salinger regényes kifejtése annak a J. D. Salingerről szóló lexikoncikkekben általában két sort kitevő, a Salerno – Shields-féle könyvben persze egész fejezetet megérő adatnak, hogy Salinger az 1940-es évek elején, nem sokkal második világháborús katonai szolgálata előtt New Yorkban megismerkedett és rövid ideig tartó plátói szerelembe bonyolódott az akkor már Nobel-díjas amerikai drámaíró, Eugene O’Neill legkisebbik gyermekével, egyetlen lányával, az 1925-ben született Oonával. Noha a nagy ember a kislány négyéves korában megszakítja a kapcsolatot Oona anyjával és jószerével soha nem találkozik ezután a lányával sem, a modellkedésre, színészi pályára készülő Oona O’Neill nagy becsben áll a korabeli New York-i aranyifjúság társasági életében, és presztízse elsősorban mégiscsak apja hírnevének köszönhető.

Tovább
Élet és Irodalom 2021