Fuchs Lívia

(Lakatos János: Táncoló filmkockák – 1920–1930: megújul a film, megújul a tánc – Nemzeti Táncszínház)

Lakatos nem tartózkodik a véleményezéstől sem, kaján vidámsággal és nem kritikusan mutat rá például akár a hibákra is, amint az amerikai zenés álomgyár megidézése után rátér a hazai hangosfilm gyártás első sikerére, a Hyppolit, a lakájban bájosan suta Erdélyi Mici énekes-táncos jelenetére. A filmrészletek köré-mellé pakolt rengeteg történeti és személyes információban azonban néha elveszettnek érzi magát a néző – igaz, erre a szertelen burjánzásra az előadó maga figyelmeztet már az est bevezetőjében. A szellemes szakmai kommentárok, a csipkelődő megjegyzések mégis arra ösztönzik a nézőtéren ülőket, hogy mostantól értőbb szemmel nézzék a filmek táncjeleneteit.

Tovább

(Tánc, élet, varázslat – Tata 90 +1, Nemzeti Táncszínház)

Lenne tehát mit kutatni és feltárni egy monográfusnak, ám most, hogy a nyilvánosság előtt is régóta Novák Tata néven ismert alkotó 90 (valójában: 91 és fél) éves lett, a táncos szakma nem egy frissen megjelent monográfiával, hanem egy színházi esttel köszöntötte őt. Pontosabban fogalmazva: nem az a sokszereplős szakmai közösség ünnepelte, amelyet évtizedeken át ő maga is formált, s amelynek máig aktív (hol morgolódó, hol vitatkozó, de mindig is támogató) tagja, hiszen részt vesz a Nemzeti Táncszínház művészeti tanácsában, és a Magyar Táncművészek Szövetségének is „Tiszteletbeli örökös elnöke”. Mégsem a szakma professzionális része, hanem egy jóval szűkebb közeg, az általa alapított amatőr művészegyüttes, a Bihari János Táncegyüttes jelenlegi és valaha volt tagjai, drukkerei és szimpatizánsai köszöntötték.

Tovább

(Mikisz Theodorakisz – Zachár Lóránd – Juhász Zsolt – Bozsik Yvette: Zorba, Pécsi Balett)

És Zachár – aki vendégként egyébként a legtöbbet foglalkoztatott koreográfusa magyar balettvilágnak – hozza a formáját: nem egyéni, de jól táncolható kombinációk sorával tölti ki a rendelkezésére álló nem kevés időt. Mikisz Theodorakisz már 1988-ban, a megírásakor is elavult balettzenéje ugyanis olyan híg, mint egy homeopátiás szer, ezért embert próbáló végighallgatni közel másfél órányit belőle, mire elkövetkezik a mindenki által várt híres szirtaki, ami persze bármikor és bárhol behozza a vastapsot. A Pécsi Balett premierjén is, holott az előadás ezer dramaturgiai, koreográfiai és előadói sebből vérzik.

Tovább

(Gergely Attila – Kertész Endre – Pataky Klári: Kivonatok, Pataky Klári Társulat)

Pataky koreográfiája úgy új, hogy valójában átiratok sora, mert az alkotó régebbi művei részleteit dolgozta át és illesztette egymás mellé. Az eredeti közegükből kiemelt jeleneteknek megmaradt az önállóságuk, tematikájukban mégis szorosan összekapcsolódnak. A darab ugyanis három duettből áll, s miután mindhármat egy nő és egy férfi adja elő, elkerülhetetlenül párkapcsolatok variációiként értelmezhetők.

Tovább

(Louis Dufort – Frédéric Chopin – Georg Friedrich Händel – Marie Chouinard: Radical Vitality, Trafó és A Tánc Fesztiválja, Veszprém)

Az ősbemutatón még 25 rövid epizódból álló sorozat – a Trafóba és Veszprémbe ennek egy 18 részre arányosított változata érkezett – azoknak is fergeteges élményt adhat, akik nem ismerik az eredeti szólókat vagy a nagyszabású, teljes estés műveket, mert minden jelenet – beleértve három új duettet is – egy-egy aprócska, de kerek egész: röpke komédia, harsány bohóctréfa vagy gyötrelmesen szép költemény.

Tovább

Levélírásra főként az Ön közelgő születésnapja inspirált, amikor Jean-George Noverre nevétől hangos Európa. Ez a sokrétű és sok nemzetiségű táncközösség ugyanis évről évre április 29-re időzítette a tánc világnapját. Ilyenkor fontos üzeneteket küldenek szerteszét a tánc szépségéről, hasznáról, pótolhatatlanságáról. Az idei ünneplésre azonban – bár a színházakon túl a tánc és a mozgás öröme az utcákat, parkokat és köztereket is kitölti – árnyékot vet az elmúlt évek világjárványa miatt elmaradt előadások, megtört karrierek, bezárt színházak, feloszlott társulatok emléke, s egy közelben zajló háború, ami sok táncost is arra kényszerít, hogy elhagyja a hazáját.

Tovább

(Antoine Berthiaume – Catherine Gaudet: A csodálatos elhalványulása, Trafó)

A Chouinard-hoz hasonlóan montreali Catherine Gaudet még alkotói pályájának elején jár, hiszen eddig csupán néhány, jobbára egy-két táncosra komponált kisebb művet koreografált. A csodálatos elhalványulása viszont olyan kirobbanó sikert aratott Kanadán kívül a németországi és a New York-i turnékon is, hogy ez alapvetően megváltoztatta a koreográfus helyzetét. Elnyerte ugyanis az újító tehetségeknek alkotási, bemutatkozási és forgalmazási lehetőséget és egyben anyagi biztonságot kínáló O Vertigo Creation Center hároméves rezidenciáját, így végre alkalma nyílik nagyobb szabású és lélegzetű, több táncost is foglalkoztató kutatómunkára, hiszen majd csak 2024-re kell elkészülnie a tervezett művel.

Tovább

(Gryllus Ábris – Hód Adrienn: Harmónia, Unusual Symptoms/Theater Bremen és Hodworks)

Az itthoni táncközegben nem Hód Adrienn az első, aki integrált előadással jelentkezik, hiszen megtette ezt már korábban Bozsik Yvette és Frenák Pál is. De Hód az első, aki olyan empátiával tud mozogni ebben a sokféle esztétikai, szociális és etikai buktatót rejtő közegben, hogy az előadás nem sajnálkozást vagy borzongást vált ki a nézőkből, hanem valódi katartikus élményt. A koreográfus azonban ezúttal nem a saját együttesével, hanem vendégként alkotta meg ezt a különösen bátor, érzékeny és megrendítő előadást, így kétséges, mikor látható majd ismét hazai színpadokon.

Tovább

(Igor Sztravinszkij – Xavier Le Roy: Tavaszi áldozat, Trafó)

Lehetne mindez gyenge kópia, de inkább vicces és gondolatébresztő kísérlet nem csupán a tánc még mindig lehetséges újradefiniálására, hanem a nézői szerep felforgatására is. Mert az előjátékot követően a karmestert játszó táncos szembe fordul velünk, nézőkkel, és attól kezdve nem csupán együtt lüktetünk a zenével – a szó fizikai értelmében is, bár ez még csak koncert helyzet –, hanem átváltozunk zenekarrá. És miközben a térben szétszórva, a székeink alatt elhelyezett hangszórókból 32 sávon elosztva árad szét a csodás hangzás, pattognak a ritmusok, száguld az ostinato, minden instrukció, biztatás, elmarasztalás, homlokráncolás, beintés és mosoly, szelíd kérés és erőteljes utasítás nekünk, a nézőtéren, a karmesterrel szemben ülőknek szól.

Tovább

(Silvia Gribaudi: Graces, Trafó)

Gribaudi pedig alacsony és duci, tehát nem sok keresnivalója van a táncos pályán. Tökéletlen, középkorú és „csúnya” teste nemcsak a táncszínpadokon, hanem a köznapokban is megvetendő, hiszen nem felel meg a reklámok sugallta társadalmi és kulturális elvárásoknak. Gribaudi előadásai viszont – a szűk és harsányan tiri-tarka, rövid ruhában, majd bikiniben előadott és első sikerét hozó Egy szabad test vagy a hatvanévesnél idősebb nőkkel alkotott Hány évesen lettél színész? – pontosan ezeket a normákat veszik semmibe. Saját molett – és mások elvirágzott – testének gátlástalan és kihívó színre állításával épp arra világít rá szarkasztikus előadásaival, hogy a táncszínpadi reprezentációkban megjelenő kimunkált, karcsú és izmos, arányos és fegyelmezett, virtuóz mozgásokra képes ideális testek totálisan elfedik a valós – nem szép, nem karcsú, nem arányos, nem kecses, nem ideális – testek tömegét.

Tovább

(Zenei montázs – Nagy József/Joseph Nadj: Omma, Hangvilla, Veszprém, november 21.)

Nagy József koreográfiája szerencsére, ha nem is következetesen, de jobbára elkerüli a másságot egzotikusnak, vadnak vagy épp alacsonyrendűnek beállító közhelyeket. A saját színházi univerzumából ismerős fekete öltönyökbe öltöztetett, majd félmeztelenre vetkőző táncosok Nagy kompozíciójában nem az etnikus gyökereket felidéző mozgásokban tobzódnak, hanem az ugyancsak jellegzetesen Nagy-féle suta, szögletes, kicsit bábos szökdécselésekben és ugrásokban, megmerevedő pózokban, téblábolásokban és gurulásokban jeleskednek. Ám ezekből az ötletesen szerkesztett, nemegyszer többszólamú mozgásszekvenciákból nem épül valamiféle követhető folyamat, így egyre-másra visszakanyarodunk egy kvázi ősi rituáléba, ahol állatutánzó vagy munkamozdulatok alkotják a jelenetek mozgásszövetét.

Tovább

(Kon-takt[s] – Balettest három részben, Magyar Nemzeti Balett, Eiffel Műhelyház)

McGregor kompozícióiban  a tökéletesen uralt testek minden pillanatban váratlanul kicsavarodnak, a végtagok kiszámíthatatlan szögekbe fordulnak, az ívek rendre megtörnek, az energiák robbannak, a törzsek pedig szinte szétzilálódnak, amint a váll, a fej, a csípő, a gerinc, a karok és a lábfej önálló életre kel. És ennek a plasztikai tombolásnak minden pillanata meglepetést rejt, hiszen a mozgásmondatok elemei és szerkezete nem követ semmilyen szabályt, hanem McGregor saját nyúlánk testének, hajlékonyságának, dinamizmusának sajátosságaiból és végtelen mozgásfantáziájából ered.

Tovább

(Tánc – XXIII. Nemzetközi Kortárs Fesztivál. Legjobb előadás: Szólók, Agora, Work, Mestermunka; legjobb szólóelőadás: Tofu P. Potter, Reptében; különdíj: Molnár Csaba, Méhes Csaba)

A fesztivál számára ugyanis majdnem végzetes volt, amikor kiszorult a Petőfi Színház két játszóhelyéről, és elvesztette teljes infrastruktúráját. És a támogatások is egyre gyérültek, már-már ellehetetlenítve a találkozó lebonyolítását: a szakmai függetlenséget és a kortársi fókuszt ugyanis mindig kevesebbre értékelték a pénzosztó kurátorok, mint a Magyar Táncművészek Szövetsége által ugyancsak 1998-ben elindított győri Magyar Táncfesztivált, ezért Veszprémnek csak épp annyi jutott, hogy ne szűnjön meg. Az alapítók fanatizmusa és heroizmusa azonban életben tartotta a rendezvényt, így újabban már a csodásan felújított-újjáépített Hangvilla különböző tereiben, a város utcáin, hatalmas Arénájában és az ugyancsak megújult Agorában zajlanak az események.

Tovább

(Kirill Richter–Yuka Oishi: Raszputyin, Polunin Ink., Margitszigeti Szabadtéri Színpad, augusztus 13.)

A kétrészesre nyújtott mű innen-onnan összetákolt mozgásvilága és túlfűtött érzelmessége, bár egy japán táncosnő koreografálta, a néhai szovjet táncdrámák kulisszahasogató melodrámáira emlékeztet. A szegényes, néhol kimondottan primitív mozgásvilág így aligha bizonyíthatja, milyen kivételes táncos is Polunyin, aki a címszerepben alig emelkedik ki az összesen öt egyaránt kiváló táncos közül. Viszont a balett Raszputyin-ábrázolása – hiszen a mű nem csupán gonosz és ártó erőként, hanem áhítatos sztárecként állítja elénk, aki szembeszáll a homoszexuális Juszupovval – a „démoni” és „önmarcangoló” Polunyin és Raszputyin egybejátszásával hozzájárul ahhoz, ahogyan a táncos a párizsi kudarc óta igyekszik átrajzolni saját rosszfiúimázsát.

Tovább

(Gustavo Ramirez Sansano: Recortes – Közép-Európa Táncszínház)  

A KET ezzel szemben folyamatosan az új hangot, a kísérletező alkotókat fürkészte, s nekik kínált fel együttműködési lehetőséget – Duda Évától Gergye Krisztiánig, Hámor Józseftől Réti Annáig, Pataky Kláritól Simkó Beatrixig, Mészáros Mátétól Góbi Ritáig. A társulat kortárstánc-koncepciójába (és korlátozott anyagi kereteibe) a hazaiak mellett időről időre külföldi koreográfusok meghívása is belefér. A spanyol Gustavo Ramírez Sansanót nem a KET vezetése fedezte fel „számunkra”, hiszen a spanyol koreográfus már 2008-ban komponált egy feledhető darabot (Gaudí) a Győri Balett részére, majd a Budapest Balett és a Badora Társulat is átvette a koreográfiáit.

Tovább

(Bartók Béla–Juronics Tamás: Concerto; Bartók Béla–Leo Mujić: A fából faragott királyfi, Riederauer Richárd–Vincze Balázs: Vasarely-etűdök, Bartók Tavasz, Müpa-stream)

A Bartók Tavasz szervezői idén nem sokat bíbelődtek a táncprogrammal, ugyanazt a néhány társulatot hívták meg, amelyek a Müpa egész éves kínálatában is rendszeresen fellépnek. Először is bepótoltak két, már a tavalyi, jubileumi Tavaszi Fesztiválra tervezett és elmaradt bemutatót, a Győri Balett GisL-jét és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes A hűtlen feleségBarcsai szeretője című táncdrámáját. Saját, mert nem tavalyról megöröklött programként három balett egyfelvonásost kínáltak, s ezek közül kettőben az új fesztiválnak nevet adó, éppen 140 éve született Bartók Béla zeneműveire született koreográfiák szerepeltek. Ami szép gondolat, csak ehhez sejteni kellene, a magyar koreográfiai szcénában kik is azok, akiket valóban érdekel Bartók zenei univerzuma.

Tovább

Most sem írnék Liam Scarlettről, ha váratlan halálát megelőzően nem pattant volna ki az a botrány, amely szakmai és egzisztenciális ellehetetlenüléséhez s feltehető öngyilkosságához vezetett. S amelyet a nagy nemzetközi visszhang ellenére is hallgatás övez, talán mert olyan alapvető kérdéseket vet fel, amelyekkel a balett világának mindenütt szembe kellene néznie.

Tovább

(Hodworks: Önök kérték! [Még egy online előadás] – e-Néző # 15, Trafó)

Az Önök kérték! (Még egy online előadás) ugyanis egyszerre kínálja a televíziós kívánságműsorok és a bemutatókat követő közönségtalálkozók paródiáját, és egyben az interaktivitás túldimenzionálásának kritikáját is adja, amikor megmutatja az akaratuk ellenére is önfeltárásra kényszerített művészek néha kínos vergődését.  A streamelt est nem táncelőadás tehát, hanem verbális és fizikai reflexió a talán valóságos, talán fiktív nézői kérdésekre és kérésekre, amelyek egyre csak záporoznak a Trafó üres színpadán, szedett-vedett, szakadt tréningruhában, smink nélkül üldögélő előadókra. Akik – megőrizve a korábbi Még egy táncelőadás karaktereinek jellegzetességeit – felváltva válaszolgatnak, és nem egyszer „kiszólva” reflektálnak is a beérkezett kérdésekre, igényekre.

Tovább

(Willany Leó Improvizációs Táncszínház: Felwillanyozva; Sztrájktévé: Hány élete van egy kérésznek?)

Ezért – bánatomban, csalódottságomban? – az utóbbi hónapokban elkezdtem vadul szörfözni a világhálón, hátha találok mégis valami élvezetes hazai tánceseményt. És néhány valódi kincsre bukkantam, igaz, nem táncra, hanem beszélgetésekre. Olyan pályakezdő és/vagy szabadúszó művészekkel, akiknek a nyilvánosságban jobbára nem hallatszik a hangjuk, akiket alig ismernek a nézők, akikkel ritkán készül interjú (kivéve a Magyar Narancs Rés a présen rovatát). A Felwillanyozva jó hangulatú és gondolatokban gazdag beszélgetéssorozatának ötlete sem újságíróban fogant meg, hanem Grecsó Zoltánban, a Willany Leó Improvizációs Táncszínház vezetőjében. Grecsó kihasználva a járvány okozta kényszerű lelassulás időszakát arra gondolt, bemutatja apró műhelyének táncosait.

Tovább

Cohan úttörő munkája megalapozta azt a folyamatot, amelyben a színházi tánc két történeti ellenpólusa, évtizedeken át ádáz ellenfele, a modern tánc és a balett lassan egymásba olvadt, szétbogozhatatlanul egybesimult, s ezzel megteremtődött a hetvenes-nyolcvanas évek sajátos lingua francája a táncban. A kilencvenes évek elejére viszont befejeződött mindaz, amit valaha Cohan indított el, a LCDT is – betöltve hivatását – megszűnt, az iskola pedig a posztmodern fordulat utáni kortárs irányzatok pedagógiai központja lett.

Tovább
Élet és Irodalom 2022