Szív Ernő

Az új raklapokon ült, volt alatta vagy négy. Fenyvesi, aki most érkezett vissza a nagyraktárból, érezte még a szagukat is. Az öreg lehajtotta a fejét, a válla megereszkedett. Fenyvesi tudta, hogy sápadt, mint egy halott. Magához intette Ferikét, aki máris szaladt, hagyta a parkettákat.

– Elesett?

– Nem tudom, főnök.

– Mondtam, hogy figyeld.

– Mondta, Főnök, figyeltem is. Egyszer csak nem láttam. Kiabáltam, hogy Karcsi bácsi! Karcsi bácsi!

Az öregember erre felemelte a fejét. Fenyvesi intett, hogy jó, jó, halkabban. Aztán hátrament Ferike, és akkor már csak azt látta, hogy ott fekszik. Szerinte...

– Szerinted?

– Nem esett el. Csak lefeküdt oda, hátra. Hogy ne essen össze. Itt – Ferike körbemutatott, lécek, forgácsok, pozdorják mindenütt, a nagy, piros szeletelőgép. – Vagy akárhol. Idetámogattam, főnök.

Bólintott, jól van, Ferike menjen a dolgára. Ő meg odalépett hozzá, óvatosan megfogta a vállát, apa, hoztam újságot meg szendvicset.

– Milyet?

– Marhahúsos.

Tovább

Tizennégy éves. Nyolcéves kora óta nézi a műsort, akkor ébredt föl először, akkor nézett végig egy ilyen jelenetsort a megnyílt ajtó mögül, amiről nem tudta, micsoda, aztán nyilván rájött. Nem volt testvére. Maradtak reggelre nyomok. Az apja már munkában. Ő soha nem kérdezett a nyomokra, amik kék és zöld foltok voltak, véraláfutások. Soha nem kérdezett, és ez jó volt, nem kell beszélni róla, olyan, mintha nem is lett volna, nincs és kész. Soha senkinek nem mondta. Az iskolában se, a téren, az egyesületben, ahová fél évig járt. Atlétika. Azt mondta Feri bácsi, benne van a jegyzőkönyvben, hogy beállított hozzá egy kislány, már ismerte, mert néhány napja, hete nézte a többieket, futókat, gerelyeseket, távolugrókat, aztán odajött hozzá, melyik a leghosszabb táv. Milyen táv. A futó táv. Hogy hívnak. Elvira vagyok, melyik a leghosszabb táv. Itt a tízezer a leghosszabb, Elvira, de csak nagyoknak. Te még nem vagy akkora. Azért szeretne edzeni. Addig edzett, mígnem egy délután lefutotta magában. Egyedül. Feri bácsi csak nézte. Egy kör, két kör, tíz kör, húsz, huszonöt kör. És nem jött többé, nem látták. Feri bácsi be akart menni az iskolába, de mindig közbejött valami. Feri bácsi nem is igazán csodálkozott a tízezer méteren. Volt abban a lányban valami furcsa, mintha beszélt volna futás közben.

Tovább

A már lezajlott temetést a nővére intézte, akart segíteni, de a nővére nem engedte, mindegy. Anyát is a nővére ápolta, miután hazahozta a kórházból. Majd én, mondta mindig, ne fáradj, majd én. Megfeszült a nővére szája. Jól van, akkor te. Amikor fölment az anyja lakásába, a nővére soha nem hagyta egyedül őket.

A másik oldalról figyelte a túlpartot. Miután eljött a temetkezési vállalattól, vett egy távcsövet a közeli vadászboltban, és most azzal pásztázott. A lencse közel hozta a még burjánzó túlpartot. Csak meglátta a zöld csónakot. Három óráig időzött ott, a háta mögött futók és kerékpárosok jártak, kutya szaladt le hozzá, körbeszaglászta, hajók jöttek és mentek, egy hatalmas, üres vontató dél felé úszott. Rajta a termetes daru, akár egy magányos kérdőjel. Érkezett aztán egy olyan hajó, amilyet a nővére is kibérelt, lehet, hogy ugyanaz volt, ugyanaz a hajó egy másik gyászoló társasággal, a híd előtt ez is befordult, keresztbe állt az áramlással, hagyta magát sodortatni. Repültek a virágok. A virágokat látta. A dobozt nem látta, ahhoz túl messze volt. Eszébe jutott a lány az irodából. Volt egy pici tetoválás a nyakán, a füle alatt. Egy fecske talán?

Tovább

Éjszaka éppen végeztek, amikor észrevették, hogy a küszöbön áll a kisebb, fehéren lobogó szellem a sötétben. Mostanában átjár. Nem minden éjjel, de elég gyakran. Beszélt a klinikai pszichológussal, el fog múlni. Biztos? Beszéljenek többet az óvodáról, mi történt vele, ki a barátja, fél-e valakitől. Az első éve, nem? Ő kísérte vissza, betakargatta, suttogott hozzá, voltak három-négy mondatos meséi, amikbe mindig belealudt a kicsi, de most máshogy történt.

Tovább

És a fiúk nevettek, mint a boldog lovacskák. Dobogtak a csizmájukkal. Cincogott a hegedű. Úgy verték össze a tenyerüket, mint a gyerekek. Van színházunk nekünk is! A hosszú, elnyúlt épület, ami kocsma is lehetett, talán zsidó kocsma, vagy bolsevik gyűlések, rendezvények színhelye, belerecsegett a röhögésbe. A tréfamesterek hajlongtak, gyorsan eltették az üveg italt, aztán másnap besétáltak az egyik közeli, csöndesen nyújtózó aknamezőre. Volt ott valami tiltó tábla is, feszített drótok, de ki törődik ilyesmikkel. Fűre lépni tilos, persze. A drót alatt át lehet bújni, tessék csak. Hacsek úr! Sajó úr! Szíveskedjenek. Úgy nézett ki, hogy az aknamezők is kedvelik a tréfálkozást. A kikerics körül döng a dongó, errefelé is sárgáll a kutyatej. A folyton értetlenkedő Hacsek nem jutott el Moszkváig. Sem pedig a jól informált Sajó úr. Az az igazság, balzsamozni se igen lehetett volna őket.

Tovább

Az első alkalommal, éppen huszonöt éve, egymásnak koccantak a pult előtt, azt hitte a recepciós, összetartoznak, úgy is regisztrálta be őket, nem kérdezősködött, ők meg belementek a játékba, együtt lifteztek föl, ugyanaz a szoba, és odafönt Szőke leült az ágyra. Ez... ez most mi. Te tudod, hogy ez most mi? És hogy van egy gyereke. Nem baj, neki is van. De hogy ők mit akarnak? Nem tudja, mondta, és tényleg nem tudta, hát nem volt eltervezve, ebben a magától értetődő, jóllehet mégis képtelen helyzetben, mert más az, hogy mit éreztek tizennyolc évesen, de hogy ez most így jöjjön elő, ilyen gátlástalanul és őszintén, csöppnyi szemérem nélkül, csak mert ilyenkor már van kis szégyenkezés, hogy megereszkedett, hogy petyhüdt, hogy úszógumi, hogy nehezebb és hogy savanyú vagyok. Lettem. Hát ez tényleg fölfoghatatlan volt. Nem volt semmi szabadkozás. Te most fogod a mellem? Tényleg? Együtt mentek le a már nekiveselkedett, enyhén spicces többiekhez, kézen fogva.

Mit röhögsz, hülye.

Inkább töltsél, Karcsi.

Tovább

Különben tavaly is ezt hozott a nyár, jó adag megkönnyebbülést, langyos hullámok, égen kószáló felhők és forró lángosok formájában visszatértek az álmok. Zoli, a vendéglős akkor még újra tudott indítani. Idén Zoliból több lesz, nem nyitnak újra, hiánycikk lesz a vasalt keresztpánt az ötkilós lakattal, hát istenem, miért nem helyezkedtek jobban, kisbolttal a nemzeti sztráda mellett?! Te tiszta hülye vagy. Nyár, haverok, afta.

Tovább

Elengedett kézzel, csak mert így mondtuk, és nem azt, hogy elengedett kormánnyal, menni a nagy, huszonnyolcas biciklivel, egyenes háttal, elég nagyképűen. Megtanulni a füttyöt, négyujjas, hajlított mutatóujjas, az egyujjas az már kétségtelenül csúcs, nem kevésbé a sivítós ujj nélküli, ami olyan hanghatás, mintha kettévágná a levegőt. Megtanulni az ökölfúvás búgó galambhangját, a horogkötést, a hashullámoztatást, az akármikor böfögést.

Szőrösödik. Juj, már feketednek a szálacskák! Hol van nagypapa nagyítója, ja, a gyógyszeres dobozban tartja. Imi azt mondja, hogy le kell borotválni, akkor jobban fog nőni, de Imi hülye. Mondjuk, Imi olyan erős, mint az állat, és már cigarettázik is.

Tovább

Egyszer a nagyfiúk szóltak, hogy réseken és repedéseken át be lehet bújni a roggyant tetejű zsinagógába. Vannak ott mindenféle könyvek. Meg talán más is. Lázas ujjakkal eldugott, padló alá ásott érték. A hetvenes évek legeleje, egy vidéki kisváros senkiése zsinagógája. Majdnem harminc éve üres, elvitték belőle az Istent, a szót, a hitet. Egyre kevesebb az ember, aki még emlékszik az idelátogató izraelitákra. Hányszor átnézhették érdeklődők eldugott arany után. Hány elemlámpafény pásztázhatta valami rejtett visszacsillanás reményében. Kopogás falon, földön, gerendán. De csak Dávid zsoltárai, fekete hátú énekeskönyvek hevertek a halmozódó törmelékek között.

Tovább

Gyurka nagybátyám édesanyja akkor halt meg, amikor ő ötéves volt. Anyám alig egy. Rengeteg képet látok róla, méla arcú, mondhatnám kissé bambának is, de inkább szomorúnak. A maciját végül én beleztem ki. A hintalovát én tettem tönkre. A gyönyörű rajzait, tollas, íjat feszítő indiánokról és görög testű sportolókról én kótyavetyéltem el. Az összegyűjtött sportújságjait, köztük az Aranycsapat diadalmenetét én szórtam bele a világba. A család, amikor a gyönyörű, okos anyja meghalt, kézről kézre adta, igazi árva volt. A nagyszülők versengtek érte, kinél legyen. Birkózott. Gimnazista lett, valami eltört a kamasz fiúnál, egyre rosszabbul tanult, meg is bukott másodikos korában. Még otthonról is megszökött, fölszaladt Pestre. Aztán ott is hagyta az iskolát, és a nyári szünetben a téglagyárban dolgozott, ahol egy elszabadult csille csúnyán megbántotta a karját. De birkózott tovább, egyre növekvő fájdalmakkal. A szolnoki kórházban állapították meg a csontszarkómát. Ötvennégy augusztusában halt meg a családi otthonban, tizennyolc évesen.

Tovább

Mennyi mindenre van szüksége egy családnak. Úgy értem, egy ágas-bogas, sokágú családnak. Egy afféle hagyományos nagycsaládnak, hol van ónkristály, térdzokni, tengerészsapka, karimás nagykalap. Az ilyen emberi formáció kielégíthetetlen vágyakkal, akarásokkal és kívánalmakkal bír, kisgömböc. Mindenre szüksége van, ami emberi.

Kell neki rendszeres összejövetel, újra és újra elővezetett ünnep, terített asztal, egy hiányzó szék, megbillenő, majd vérfoltot hagyó borospohár, elcsattanó tányér, kellenek sebek, árulások, kellenek titkok és rejtélyek, elhallgatások, ordítások, kell pénz, nyilvános pénz, eldugott pénz, perelt, lopott, letagadott pénz, szegénység, halál, születés, közös áhítat, közös éneklés és ima, kell rendbontás, kell renitens, feketebárány. Fölemelt ököl. Megtagadás. Gyilkosság. Sebkötöző gyakorlat, türelem, türelmetlenség, elfogultság, korrektség, reális és szürreális, misztika.

Tovább

Ha azt mondom, hogy a családot elképzelhetem, akkor bízok a fikció erejében, mindenek felettiségében. A fikció nem az, hogy el tudom mondani. Mert dehogyis tudom elmondani. A fikció annak a lehetőségnek a bizonyító erejű belátása és beláttatása, hogy az élet elmesélhető, miközben dehogyis. Fényképek maradtak rám, festmények. Beszámolók, más emberek fikciói.

Tovább

Négyen vagyunk, én, a szorongás, a kíváncsiság és a bűntudat. Talán a szorongás a legfiatalabb testvér, de már ő sem igazán mai gyerek. Mindenesetre türelmesen kivárt, ügyesen csinálta, míg teljes pompájában föl nem léptette magát. Mintha a felnőttléttel lenne egyidős. A szorongás nagyon okos valamiség. Ravasz és agyafúrt, hogy ragyog a semmi, hogy játssza magát, ami pedig nincsen. Mintha attól fogva lenne biztos napi látogató, hogy az ember azt gondolja, amit Mészöly oly sokszor leírt, és amit magam is sokat idéztem, hogy ti. a gyerekkor elmúlt.

A gyerekkor elmúlt.

Mit jelent ez a mondat, miért olyan fontos, miért koppant akkorát szíven, lelken.

Tovább

Ötvennyolc éves vagyok, hátul a kertben már zörög a kóró. Sok minden történt velem, de azt hiszem, soha nem ájultam el. Elájulni, nahát. Tudom, milyen, amikor elaltatják az embert. Elég gyors folyamat, számolsz, egy, kettő, paff. Azt hiszem, tudom, milyen a boldogság. Ismeretek a reménytelenségről. Ennyi a kis pénz. Ilyen lyuk a hiány. A díj ezt jelenti. A kedves levél így szól. A rossz levél így habzik. A szégyen így fáj. A születés ilyen kicsi, ez a nagy lesz belőle. Tudom, milyen a haldoklás. Többtonnányi szorongás tolat fel s alá az arcon. Jászberényben egyszer kivédtem egy tizenegyest – hamis igazolással. Aztán az íróválogatottban Bécsben is. Nem olyan kivételes dolgok. Semmi esetre se olyanok, amik miatt kivagyiskodni kellene, vagy magasabb homlokhordást abszolválni.

Tovább

Nem csak a farmereket, a lányokat, a fodrásznők fehér köpenyét, a konyhásnéni fehér fenekét, a tanár nénik kisírt szemét, a könyvesboltok kirakatait, a könyvtárak hosszú, fantasztikus sorait, a bicikliket is figyeltem. A szocialista világot akkoriban lepték el a lehajtott kormányú szovjet versenybiciklik, de azok semmiképpen sem voltak érdekesek, még az sem keltett különösebb szenzációt, hogy sebváltójuk volt. Nem volt kóser darab. Az lett a kialakult álláspont, hogy aki ilyet használ, sznob. Ciki. Például ennek a kerékpárnak a vázán nem is lehetett lányt vinni. Akkor meg? Hanem voltak ezek az úgynevezett sportos kerékpárok, többnyire huszonhatos méretűek, szinte kiegyenesített kormánnyal, és az akkori, helyben tapasztalható esztétikai viszonyok között különlegesen szép vázformával. Na, az, egy ilyen bicikli a vágy tárgya volt nagyon. Nem tudom már a fiú nevét. Távoli ismerős volt, másik iskolába járt. A nagy, mindennapos horgászások idején egyszer valahogy összefuthattunk, és meghívhattam a szakállasi Holt-ághoz, vagy a Tengerszem nevű csodahelyhez, lepacsiztuk, oké, jött is, ahogy ígérte, ott volt reggel a nagykanyarnál, várt. Én egy rozoga Csepellel, ő egy ilyen tökéletes sportdarabbal. Nem versenyző darab, de szinte tudna versenyezni. Nem utcai darab, de az utcán is csak annyi, hogy egy előkelőbb szerkezet gurul a Moszkvics, Zastava vagy az olajban fürdő munkás kétkerekű mellett.

Tovább

Egyszer le kellett vetkőzni orvosi vizsgálat miatt.

Vedd le a trikód, Imre.

Nem.

Vedd már le.

Nem.

Magától nem fogja, ez most már látszik rajta. Egyetlen görccsé vált. Lerángatják róla a már nem is fehér, mert inkább szürkére koszolt, rojtosodó pamutot, aztán egy ideig tanár és orvos nézik a hátát. Ó, hogy aza. Egy kisgyerek háta. Ott állok mögöttük. Látom én is. Hurkák. Azok a klasszikus hurkák a hát húsán, különben nem is értem, miért hurkát mondanak a felnőttek, mert inkább kolbászok.

Tovább

A másik megjegyzést Háy János legújabb könyvében is olvastam. Lányt szeretett volna az édesanyja, mondta is neki, a gyerekeknek. Nekem is mondta az anyám. Kislányt szerettem volna, tudod-e. Egy másik Zsuzsikát szerettem volna. Legyek én, újra, kicsivel jobb változatban. Ezt akarják a szülők, apám se bírta a változást, hogy nem olyan lett belőle, mint amilyen ő. Nem én vagyok. Olyan legyen, mint én, minden én legyek.

Egy Zsuzsika. Az, hogy én ez vagyok, hogy ilyenné lettem, kezem, lábam, fejem, az, hogyan is mondjam csak, nem kielégítő? Nem ez a termék volt várva. Nem egy ilyen cikk? Nem vagyok jó? Elég? Csak valami, valaki helyett vagyok?

Ezek gyanútlan megjegyzések. A legolcsóbb megszólalásainkkal ejtjük a legnagyobb vágásokat. Végtére is mindenki gyanútlan. Az is, aki meglepetést okoz, az is, akin okoznak. Ne vedd föl. Nem kell mellre szívni. Tényleg nem kell.

De azért az, hogy élsz, tényleg nem evidencia. Ha az ember elveszti a fiatal feleségét, aki már két gyereket szült neki, majd valamivel később elveszti 17 éves nagyfiát is, nyilván mellre szívja. Olyan könnyű az evidencia, mint a buborék. Ssss, így fújod el, emberi élet, ssss, te maradsz árvának, aztán értekezz, mit szerettél volna.  

Tovább

Index-tárcatár – búcsú
Tematikus próza-összeállítás

Dragomán György ötlete volt. Hogy az ország legnagyobb „napilapjává” lett internetes portálnak fel kell nőnie saját tekintélyéhez. Tárcarovat nélkül pedig komoly lap nem létezhet. Az Index szépirodalmi blokkja bő egy évet élt, tavaly májusban közölték az első írást, és a múlt héten, az igazi Index megszűnésekor az utolsót. A rovatot – melynek népszerűségét és súlyát az Istennek nehéz és más novellák címmel megjelentett antológia is mutatta – Haász János és Zsuppán András gondozta. A „bentragadt” prózák közlésével, Benedek Szabolcs, Darvasi László (itt most a „helyén”, a Tárcatárban, Szív Ernő néven), Kiss Tibor Noé, Nádasdy Ádám és Méhes Károly szöveginek közreadásával szolidaritásunkat is szeretnék kifejezni. Az Index a rendszerváltás egyik legfontosabb sajtótörténeti sikere volt.

Tovább

A verseit, volt belőlük nikotin és idő sárgította lapokon bőven, dilettáns írta. Van egy ember, aki végigverseli az életét, apám. Adyt olvas, József Attilát, mindent, ami kezébe kerül, olvas Pinczési Juditot, Tóth Erzsébetet, a svájci Saáry Évát, hogy mondjak valami egzotikusat és távolit. Megjegyzéseket tesz a könyvekben a versek, a novellák mellé, kommentál, értelmez, bírál, ítél. A női költők nyilván erősen fölizgatják. Különben nem érti. Sehogyan sem érti ezt az egészet, mitől lesz jó valami, mitől nem az. Miért nem jó? Nem érti, hol sért, hol kínlódik, hol dadog a nyelv. Nem érti a dilettánsok legfőbb jellemvonását, a kellemetlenséget. Ugyan micsoda hiányzik ilyenkor? Az iskolázottság? Az egyetem? Füstös, a hajnal szürkéjéig nyúló éjszakák a klubban, ahol felespoharak között kering a megváltás? Élénk gondolkodású barátok mellékhatása, ez hiányzott? Egy jóravaló professzor? Egy olyan nő, társ? Remek egyetemi emberek, remek, gyilkos kritikusok írnak szomorúan bántó műveket, nem? Valahogy mégis csak arról van szó, hogy nem tanulható a szükséges mértéktartás, ami még a legvadabb, legszabadabb artikulációban is ott van, nem tanulható a tehetség, az vagy jön valahonnan, vagy nem jön, van a tehetség, és ha van, akkor azt lehet, mint egy kertet, egy beteget gondozni, nevelni, karbantartani, edzés alá venni, leckéztetni akár, de ha nincs, elfújható a világ falevele. Persze, az is igaz, hogy az irodalom, mint bármi más, egy bizonyos fokig tanulható. Eljuthatsz addig a szintig. Már-már jó. Legalábbis rendben van. Mert az már komoly erény, ha nincs képzavar, a ritmus rendjén való, ha a közhely, ami mindahány ilyen-olyan költőnek vagy írónak közvetlen lelki társa, nem zavarba ejtően illeg-billeg a kirakatban. A dilettáns eddig a szintig soha nem jut el. 

Kiválni és tehetségtelen maradni. Olyannak maradni, amit elhagytam, olyannak maradni, amit megtagadtam.”

Tovább

Máig nem értem a nagykamasz szégyenét. Miért szégyelli annyira a kézben cipelt kannát, amikor olajért megy farmerben és alföldi papucsban, csak a piac zöldre festett fémasztalai között kell átvágni a Novotny kertészet melletti téesz-telepig, aztán másfél utca, és már lökheti is be a kertkaput. Miért olyan arcpirító, miért annyira megalázó olajat vinni? Mert máshol már van radiátor? Lányok? Meglátnak a lányok?

Egyszer szombat délutánra fogyott el az olaj, a kiskút bezárt, a nagykút pedig a négyes főútról leváló, Püspökibe vezető alút mellett volt, egy nagyobb benzinkút, úgynevezett töltőállomás, ellátta Püspökit, és talán a két Balát is, olyan messze van, hogy nincs is. Legalább három kilométer a házunktól a nagykút. Téli szürkeség, némán őrjöngő hideg, bezárt házak, dérrel futtatott kertek, kormot és fekete füstöt köhögő kémények. Kojtolás. Ólban a kutyák, néha csörren a lánc, onnan nem is ugat. Három kilométer. Elmentem abba a kisvárosi némaságba, embert nem láttam. Harminc liter olaj, két kanna, az egyik húszliteres. Három kilométer.

Az bizonyos, hogy nekem ez már irodalom volt, vagyis az irodalom gyakorlata, tudni, hogy nem bírok vele, mégis megkísérteni, töltse tele a kutas, nézett érdeklődés nélkül, aztán a smicisapka alatt mégis fölvonta a szemöldökét, te tudod, teletöltötte. Végül már húszméterenként álltam meg, a vállaim, karom. Viszont az, mégis, hogy egyedül vagyok. Enyém a döntés, nem? Olajnyomok utánam. Nincs vége, soha nem lesz vége, nem lehet, belehalok, csinálom, jó. Majd ilyen lesz az, hogy írni kezd az ember. Ilyesmi. Egyre ilyesmibb.

Tovább
Élet és Irodalom 2021