Molnár Zsófia

(Masteroff–Kander–Ebb: Kabaré, vígszínházi változat, Margitsziget, július 9.)

Az előadás kapcsán igazából az a kérdés, a színpadi hatáskeltésen túl mi mondanivalója van a mának. A rendezés erre apró jelekkel válaszol: a látványban a kétszínűség dominál, és ebben a legritkább az egyszerű fekete-fehér, emellett Béres Attila az emberi simulékonyság széles skáláját vonultatja fel, miközben a súrlódásokat is megmutatja – mind a magánéletben, mind az úgymond művészlétben.

Tovább

(Mefisztó, Átrium, június 27.)

Urbán András rendezésének tagadhatatlanul van aktuális tartalma – legfőképpen társadalmi, amibe természetesen a szakma is vastagon beletartozik –, a kiindulópont viszont inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy a probléma nem kortárs, legfeljebb a vetületei változhatnak korról korra, és inkább a struktúra, egyfajta berendezkedés váltja ki. Mert ahol valaki hatalmat gyakorol, ott elnyomottak, alávetettek is vannak, ahol valaki pöffeszkedik és harsog, ott mások meghúzzák magukat, és befogják a szájukat. És a megélhetésről való gondoskodás mellett legfeljebb akadozó lendületű aknamunkára meg suttogásra telik az erejükből.

Tovább

(Proton Színház/Reisz Gábor: Komolyan röhejes vagyok, Trafó – Trafik kávézó, június 14.)

A filmszerűen párhuzamos jelenetezés szépen működik a szűkös, de ügyesen – az adottságok és a technika funkcionális használatával – kitágított térben. Noha a szó szoros értelmében színpad nincs, Reisznek érezhetően van színpadi érzéke. Tökéletesen irányítja és tereli el a nézői figyelmet, jól keveri a dramaturgiai arányokat, pihenőket is ad, nem kell kapkodni a fejünket, de egy percig sem unatkozunk. Emellett érzékenyen vezeti a színészeket. Az sem tűnik véletlennek, hogy a produkciót a Proton Színház karolta fel: bár a regiszter más, mint Mundruczó Kornél rendezéseiben, a forma hasonlóan muzikális, kellőképpen nyitott ahhoz, hogy a játékban koncentrált fegyelmet teremtsen.

Tovább

(Shakespeare: Lear király, Katona József Színház, május 29.)

A látvány persze fontos, de nem az a lényeg, hanem a szereposztás, az alakítások, hiszen Zsámbéki színpadán kivételesen ahány színész, annyi játékstílus – és belegondolva, különös módon éppen ez adja az előadás igazságát, teszi érvényessé ezt a történetet itt és most, ez a töredezett, sokszínű egység. A vendégként hívott Hegedűs D. Gézánál nehéz lenne jobb Leart találni a mai magyar színházban: gyönyörűen hozza annak eldöntetlenségét, hogy valóban megbomlik-e ez az elme dühödt tehetetlenségében, vagy az öregkori agylágyulás teszi, hogy képtelen értelmezni eleve ostoba kérdésére a válaszokat, amitől az egész maga képzelte – külön, más – világ borul.

Tovább

(Závada Péter: A széplélek, Stúdió K / e-Színház, május 13–15.)

Závada igazából nem a történelmet fejti vissza – ahogy a rezidens színtársulat sem történelmi drámát ad elő a turistáknak, hanem „cross gender elemekkel megbolondított” játékot –, sokkal inkább az utókor (nevezzük ezt jelennek) kisemberének gondolkodását vezeti le a történelem e sajátos, ugyanakkor tipizálható karakterjegyeket mutató, egyben tagadhatatlanul olyan szegmenséből, amely sokat hozott a német és az egyetemes kultúra konyhájára. Azét a kisemberét, aki bármennyire elhivatottan és felkészülten végzi nemes munkáját, mégis örök alattvalóként tengődik a szolgáltatói szektorban. Závada érdeklődése egyértelműen esztétikai (és kicsit közéleti), hivatkozásaihoz nem árt némi, az alapnál egy fokkal gazdagabb előképzettség, ha nem is Wagnerből, mert hozzá majd mindig kapunk sorvezetőt, hanem azokhoz a referenciákhoz, amelyekkel a színpadon többször dobálóznak.

Tovább

(East End: Idővonal, sétaszínház, Trafó – külső helyszín, május 9.)

A Trafó szervezésében az East End alkotócsapat Idővonal című sétaelőadása bolyongani-merengeni hívja a közönséget „a jelen mauzóleumába”, alkalmanként nyolc főt. Nyolc fő éppen annyi ember, amennyi kellő egészségügyi távolságtartással még együtt tud maradni, nem szakadozik le egymástól, ki-ki megjegyzi a másik arcát, még ha csak az együtt töltött két órára is.

Tovább

Ha konkrétabban vizsgáljuk a tapsot, a Budapesti Operettszínház szemszöge nem biztos, hogy kellő alapot ad az operett műfajának egyfajta emancipációjáért kiálló Homonnay Zsolt némileg reklamáló nyilatkozatára. Szerény tapasztalatom szerint a Nagymező utcában ugyanis a taps sokkal inkább a kedvenceket jutalmazza, mint a valós napi teljesítményt: teszem azt, az éppen nem a legjobbját nyújtó primadonna akkor is nagyobb ovációt kap, mint a mellette debütáló ifjú szubrett, ha az utóbbi parádésan leénekli az előbbit a színpadról. (Nyilván Oszvald Marikát magam is szívesen és húzódozás nélkül megtapsolom bármikor – a jelenséget, a fáradhatatlanságát, a bukfenceit, a színpadi energiáját.)

Tovább

(Az öldöklő angyal, Schauspiel Stuttgart, BTF, április 10–11.; A rendes lányok csendben sírnak, VígSTREAMház, március 13. és április 10.)

A különböző életkorú és életszakaszban járó három nő mindegyike a saját történetét meséli, ugyanannak a történetnek a párhuzamos mellékszálait (ez az első perctől magától értetődő), amelyek helyenként összefonódnak. Kerülgetik egymást a szűk térben, keresztezgetik egymás útját, időnként leülnek ugyanahhoz az asztalhoz, szoronganak egymás mellett a kanapén. A legfiatalabb még gyerek – és áldozat (Hilda/Márkus Luca), a középkorú (Júlia/Balázsovits Edit) elvágyódó, másra vágyó megfigyelő, a legidősebb (Erzsi/Kiss Mari) mindenekelőtt anya.

Tovább

(Szavalóverseny 1–3., Katona József Színház, K:ortárs, március 13., 19. és 26.)

Háy darabja nem egyenletes – és ez bizony önmérsékletet kíván színésztől és rendezőtől egyaránt. Mert ellen kell állniuk a kísértésnek, hogy az (ön)iróniát cinizmussá élezzék, olyan óvatosan kell közelíteniük a szöveghez, hogy az elmélkedésen át-átszivárgó intellektuális fölény még véletlenül se csapjon át az olvasó lenézésébe, hogy a jelenre való (tisztán kifülelhető) utalások ne harsogják túl a költői képzeletet és játékosságot. De szerencsére mindketten remek egyensúly-, megbízható humor- és pontos ritmusérzékkel használják a bölcsészkliséket, teszik szerethetően kifejező eszközzé a sztereotípiákat, szabályozzák a kifigurázás hevét. Ahogy egyébiránt a költőnek is figyelnie kell a politikai korrektségre és a koronként változó divatokra, ha a megélhetését kockára téve egy-egy rosszul megválasztott (kenyeres vagy lánccsörgetős) hasonlattal nem akarja elriasztani a gluténérzékeny vagy nemzeti érzelmű olvasókat.

Tovább

A mostani tiltakozásba a színinövendékek is nagy erőkkel beszálltak: először a strasbourgi nemzeti színház (TNS), majd a párizsi Théâtre de la Colline tereit vették birtokba. Utóbbiban az igazgató, Wajdi Mouawad nyilatkozatban biztosította őket vendégszeretetéről és támogatásáról. De nem mindenhol fogadták tárt karokkal a foglalókat: Nizzában például a vezetőség elbarikádozta a színházat, és csak szigorú feltételekkel lenne hajlandó engedni a nyomásnak. A diákok a szolidaritási gesztus mellett elkeseredésből csatlakoztak: ők nem pénzre, hanem leginkább reményre vágynak, hogy tudják, van értelme a tanulmányaiknak, lesz alkalmuk gyakorolni a hivatásukat.

Tovább

(K:ortárs 1–2., Katona József Színház/e-Színház, február 12. és február 27.)

Székely Kriszta rendezése igazi színházi munka, amelyben a berendezők látványosan, már-már teátrálisan berendeznek, a derítők derítenek, az esőhöz spriccelnek, az effektek pedig színészi technikából születnek.

És az ajtón – mármint a nappalinkén – már kopogtat a Tasnádi–Ascher és a Háy–Tárnoki páros. Jöhet a K:ortárs harmadik és negyedik epizódja!

Tovább

Jean-Claude Carrière a hetvenes évek elején csatlakozott Peter Brookhoz, akinek párizsi színháza, vagyis inkább kísérleti műhelye, a Bouffes du Nord 1974-ben nyitott. A negyvenes és a hatvanas évek között Brook gyakorlatilag végigrendezte London patinás és kevésbé patinás kőszínházait, rendszeresen dolgozott a Royal Shakespeare Companyval, vagyis végigcsinálta a klasszikus iskolát. De mást akart. Szóval áttette a székhelyét Párizsba, és az Athéni Timon adaptációja után Carrière-rel együtt – akinek ez csupán a második színházi munkája volt, miután Jean-Louis Barrault rátalált – belekezdenek a „színpadi elbeszélések” sorozatába, amely 1985-ben az avignoni fesztivál legizgalmasabb, a boulboni kőfejtő eleve valamiféle spiritualitást sugalló helyszínén bemutatott, mintegy kilencórás Mahábháratában csúcsosodott ki (az előadásból 1989-ben készült film).

Tovább

(Lessingtage 2021 Digital, online, január 20–31.)

A hamburgi Thalia Theater és a stockholmi Dramaten (Királyi Drámai Színház) összekapcsolódásával tető alá, helyesebben képernyőre hozott digitális Lessingtage célkitűzéseit tekintve eleve „levédte” magát: a beharangozó szolidaritási gesztusként „esztétikák és stílusok eklektikus panorámáját” ígérte, és a „fesztivál” nagyjából ezt is adta. A második nap egy kisfilm erejéig (Voices of Europe) érdekes volt rendezőktől, színházvezetőktől hallani, mennyire másként fest a jelen és a jövő színházképe Moszkvában, Antwerpenben vagy Nagy-Britannia zöldellő rétjei mellett. Majd az előadás-felvételeken újra és újra szembesülni azzal, milyen más a fénytörés két és három dimenzióban (amihez most volt élő összehasonlítási alap, legalábbis azoknak, akik látták színpadon is Székely Kriszta a programban szereplő, 2016-os Nóra-rendezését).

Tovább

(Comédie-Française, Schabühne Berlin, online, január)

Hogy kitekintésként egy külföldi, állandó társulattal rendelkező kőszínházból vegyünk példát, érdemes megnézni a Comédie-Française online kínálatát. A Comédie-Française akár tekinthető a francia Nemzeti Színháznak is, olyan értelemben, hogy küldetése elsősorban a hagyományőrzés – természetesen nem történelmi, sokkal inkább drámatörténeti regiszterben, illetve egyfajta színjátszás tradícióját ápolja. És bár bármilyen „ideológiai”, fordítsuk le: világszemléleti elkötelezettséget nehezen lehetne tetten érni az előadásaikban, a honlapon erősen hangsúlyozzák, hogy a mindenkori műsorpolitikában igenis szerepe volt annak, hogy a bemutatók reflektáljanak az adott kor társadalmi folyamataira és húsbavágó jelenségeire, amire példaként többek között a Tartuffe-öt vagy A kaméliás hölgyet citálják.

Tovább

(ARTE Concert, a felvételek elérhetők 2023-ig)

A nemrégiben megjelent – és ha minden jól megy, tavasszal-nyáron végre virágba szökkenő – Déryné Program alprogramjainak leírásait olvasva még talán lehetne is ok a reményre, hogy új lehetőségek nyílnak a „pályájuk elején lévő előadóművészek, fiatal – kőszínházi struktúrán kívüli – művészeti társulatok, alkotóközösségek” előtt „ötleteik megvalósításá[ra]” – bár „a pályakezdők, kreatív szárnypróbálgatók iránti nyitottság és bizalom erősítése” kitételben érződik némi fejsimogató felhang –, ugyanakkor az Országjárás alprogram eddigi „színházi étlapja”, valamint a Déryné társulat már elkészült két produkciója arra enged következtetni, hogy bizony az „izgalmas és innovatív színrevitelek” célkitűzését erősen felülírja a hagyományőrzés missziója és a kulturális identitásképzés küldetése. De ne húzogassuk a szánkat, a program nyilvánvalóan szerencsés csillagzat alatt született, hiszen már saját központja is van irodákkal, próbatermekkel, színházteremmel – hát van-e még egy ilyen áldott sorsú „független” e hazában a sok lézengő ritter között?!

Tovább

Az év végi kasszazárás előtt „a koronavírus-világjárvány okozta gazdasági nehézségek enyhítése érdekében” a kormány 13 milliárd forintot oszt még ki „kulturális intézmények, szervezetek támogatása” címen (Magyar Közlöny, 2020. december 4.). Az Operaház és az Operettszínház kap 500-500 milliót, a cirkusz 300-at, jut a múzeumoknak is 100 és 500 millió közötti összeg, az OSZK-nak 300, az önkormányzati fenntartású kulturális intézmények sem maradnak ki, az MMA pedig másfél milliárd fölött rendelkezhet, ebből a fele mehet alkotóknak és előadóművészeknek. Ennek azért örülünk, persze, még ha látjuk is a támogatottak körét, ez ennyi, más nem kap.

Tovább

(Recirquel: Solus Amor, Müpa Fesztiválszínház, CAFe Budapest, október 18.)

A bizalom, a ragaszkodás, az elhagyatottság és az egymásra találás, az öröm és a gyász jelenetei lélegzetelállító, kivitelezésükben mind szépészetileg, mint technikailag lenyűgöző mutatványokban bomlanak ki: egykezes tartások kézen, lábfejen, bámulatos lendítések és dobások, csavart szaltók, pörgések és spárgák a levegőben – minden maximális fokozaton. De látható erőlködés nélkül – az erőfeszítést most valahogy felülírja a pontos összmunka és a kifinomultság.

Tovább

(Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása, Vígszínház, október 16.)

Nem, amit a színpadon látunk, nem a valóság. Valósabb lenne, ha Rudolf nem habosítaná rózsaszínre a becketti párhuzamot, a vak eunuchokat, ugyanakkor a szerepkettőzéssel, hogy a heréltekből lesznek a képeket manipuláló tévés tudósítók, húz egyet a történeten a napi abszurd irányába. Minden oldalról bepillantást enged az egymás mellett létező párhuzamos valóságokba. A forgószínpad folyamatosan mozgásban van, játszik a nézőtér, játszik a híd, játszik a tér minden szintje és pontja. A tobzódó jelmezek (szado-mazo szerelés, a sok fekete és fehér) és kellékek (szőrös-bőrös kofferek, esernyők, koszorúk) pedig a szimbolikus jelentéseket emelik ki igen plasztikusan.

Tovább

(Rimini Protokoll: Nachlass, Trafó, október 15., Kiváló dolgozók, Örkény Színház, október 24., mindkettő CAFe Budapest)

Ez történik az Örkény Színházban, amely az utóbbi időben nemcsak habitusában mutat társadalmilag felelősebb vonásokat, de műsorpolitikájában is szélesebbre tárja Thália szentélyének kapuit. Mintha közelebb szeretne kerülni a lehető legtágabb értelemben vett közönséghez, mintha fontosnak érezné az emberi gesztusokat, amivel méltán vívja ki a szimpátiánkat. És a közvetlenebb hangot nemcsak telefonon üti meg, hanem immáron a színpadon is. Ennek legfrissebb üdvös példája a független szférából érkező Boross Martin a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében bemutatott Kiváló dolgozók című rendezése.

Tovább

(W. Shakespeare: Othello, Katona József Színház, október 10.)

Shakespeare klasszikusa nem történelmi, hanem emberi tragédia, csak a másság elfogadása és elutasítása kap időről időre változó felhangokat, hangsúlyokat, kontextust, motivációkat. Jago, a trombitás a vastagszájút gyűlöli, Jago, a katona a felettesét, aki előtte mást léptet elő, Jago, a férj az állítólagos szeretőt, aki ha mindezekhez még néger is (más a bőrszíne, a pedigréje, a vérmérséklete, bármiben más), az ideológiai lovat is ad a gyűlölködő alá. És innen indul a lavina, hogy úgy mondjam, a rágalomcunami, illetve a befolyásolhatóság és a hiszékenység drámája.

Tovább
Élet és Irodalom 2021