Tizennégy éves lehettem, amikor ezt a természetfilmet láttam, az év első napján, az újrakezdések ünnepén, amikor néhány órával éjfél után az emberiség elkezdi megszegni a fogadalmait. Nem sokkal korábban történt, hogy Kriszta moziba jött velem. Egész nap szégyentelenül hullt a hó, kiszakadtak a tollal kitömött párnák a város felett. Metróval a Keletihez, rohantunk elő a föld alól, Európa mozi, csak a többi film előzetesét késtük le végül. Aztán a Mission: Impossible közben Kriszta a télikabátjába csavarta a bal kezét, meg ne foghassam a süllyedő sötétben. Egy álló hétig semmi sem történt. Végül egy tesióra előtt a szünetben rákérdeztem: mi végül is most akkor járunk? Mintha megkönnyebbültem volna, miután válaszolt.