Román triptichon
Gabriel Chifu: Végpont, és újra
Florin Irimia: A kínai kisautók rejtélye és más történetek
Elena Vlădăreanu: Európa

Várady Szabolcs: Alkalmi. Műút könyvek, Miskolc, 2023, 140 oldal, 3000 Ft

Azt hiszem, így költő Várady Szabolcs: mindent verssé emlékezünk nála, és ő valóban mindent verssé tud írni, hibátlan metrumokban. Ennek a készségnek egyik legszebb megvalósulása az Időmértékes változatok egy Petri-strófára, amelyben például a disztichon így szól: „Már csak a zápor hull, kopog, árad a mocskos esőlé, / átázott a cipő, elnehezült a kabát.” (37.) A sapphói pedig: „Már a zápor csak – lucsok és zsivajló / gőz a kocsmában, savanyú kabátok – / és a fűrészpor borította kő, hogy / ott toporogjál.” (38.)

Különös madarak. A házam után már nincsenek házak, s a sirályok olyan kétszáz méterre tőlem telepedtek le. Sivításukat naponta hallom, s ez a legfőbb bizonyítékom arra, hogy egyszer csak mindent elönt a tenger. Éjjel-nappal sírnak, s már az hiányzik, ha nem teszik. A múltkoriban nem hallottam őket, és egész éjszaka nem aludtam.

A kertemben megközelíthetők, olykor még meg is érinthetem őket. Egyszer azonban, amikor napi sétámban arra kanyarodtam, és próbáltam közelebb menni, olyan lármát csaptak, s amikor mégis tovább közeledtem, olyan dühvel rontott nekem három madár, hogy visszariadtam. Ők jöhetnek hozzám, én nem mehetek hozzájuk. Ez a mi szerződésünk. Elég egyoldalú, de már megszoktam az ilyesmit.

A Tábornokot nem szeretik. Semmit nem tehetek ellenük, bár viszonoznom kellene a Tábornok ökölcsapását, melyet a sofőrnek adott. Onnan tudom, hogy közeledik az autó, hogy a sirályok iszonyú hangzavart csapnak. Egyebet nem tesznek, csak szinte elsötétül az ég, és megsüketül az ember. Aztán visszavonulnak, és amíg elő nem bukkanok újra, Betyárnak magyaráznak valamit.

► Falcsik Mari: Azt hittem. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2023, 104 oldal, 2499 Ft

„Beleles / lelkedbe a szalma apamedve” – ez is nagyon jellemző sor Az éjszaka állataiból (23.) A beszélő mindig a határon van, ott, ahol történik valami, ami többnyire megtörtént valamikor: a múltat figyeli vagy a jelent, mindig a fájdalmakat. „Valami közben annyira ócska lett, / mintha szennyes eső verné érett életed…”  A Közben (30.) ismét arról a követési távolságról szól, amelyben ez a költészet készül.

Ki volt Petri György? Balla Zsófia szép verse, a Csöndfoltok szereplője egy bátor s minden bizonnyal kellemetlen ember, aki szívesen provokál, és szívesen győzi le vagy vonja kétségbe a klasszikusokat a saját eszközeikkel. Esterházy is ezt tette, gondoljunk híres Ottlik-goblenjére, de nála valahogy mindig úgy sikerült, hogy az hommage-t vettük észre először. Petri soha kétséget sem hagyott szelleme minőségéről és milyenségéről.

A történet A Serpolette rejtélye címmel jelent meg a Holmi 1993/12-es számában, s a lényege nagyjából az, hogy Ottliknak szüksége van egy könyvre, amelyet gyerekkorában olvasott, és úgy emlékszik, hogy egy francia író írta, Réz viszont úgy, hogy Biró Lajos; kiderül, Réznek van igaza, mire Ottlik összeomlik, és kijelenti, „még te sem értesz az irodalomhoz”: arra volt szüksége, hogy ne tudja, ki írta valójában, megmaradjon a hitében.

Ez érdekes alkotáslélektani anekdota; egy megjegyzésből azonban kiderül, Réz még akkor sem értett mindent, amikor ez az esszé megjelent. Végtére is egy kortárs tévedhet, személyes mindenfélék is befolyásolják, saját élete összefonódik a barátjáéval, hogyne botlana meg?

Ketten egy új könyvről – Fehér Renátó: Torkolatcsönd. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2022, 80 oldal, 2499 Ft

Az iróniának a mítoszhoz való közeledésében Kemény István az egyik legnagyobb ihlető – nem véletlen, hogy A Magyar Irónia Háza című vers az ő hatvanadik születésnapjára íródott (37.). Szemben Esterházyval, akinek a prózája erősen humoros, Kemény lírájának iróniája a kimozdítás alakzatán alapul, azon, hogy egyszerűen másképp beszél. „Följebb, a hegyekben, egy elhanyagolt / villa kertjében ered az Öngúny nevű / forrás...” – ettől a Kemény-verstől nem fogjuk a térdünket csapkodni, de elcsodálkozunk, hogy így is lehet az öngúnyra gondolni. Úgy érzem, ilyen Fehér költészetének a „gúnyműködése” is: nem a fölény vagy a jókedv bejelentése, hanem a dolgok folyamatos átrendezése annak érdekében, hogy jobban lássuk őket.

Gálfalvi György fontos riportok, publicisztikák, interjúk, naplójegyzetek, emlékiratok szerzője, húsz évig a marosvásárhelyi Igaz Szó munkatársa, 1990-től annak utódát, a Látót szerkesztette, majd főszerkesztőjeként ment nyugdíjba.

A Forsyte-ok a vagyon, a tulajdon megszállottjai, s ennek vissza kellene riasztania ma, amikor valósággal megtestesülni látom, amire gyerekkorunkban, a kommunizmus antikapitalista propagandájának idején, annyira vágytunk, ma pedig annyira irtózunk: a pénz mindenekfölöttiségét. Irtózunk, noha nehéz belátni, hogy annak a provinciális propagandának igaza volt.

Másfelől mindegyik világháborút valamiképpen ez a nemzedék vagy a nemzedékeknek az a sora robbantotta ki, amelyre ma nosztalgiával pislogunk. De két arca van Karinthy Barabbásának is: az, hogy a tömeg az útonálló nevét kiáltja a Megváltóé helyett, nem teszi, vagy csak bizonyos értelemben teszi semmissé, hogy egyenként mind a názáretit kiáltják. És Galsworthy azt írja az Előszóban: „az ember – mint olyan – nem is a legrosszabb fajta teremtmény.”

Egy 1990-es interjú tette híressé, akkor sokan telefonáltak neki. Mobiltelefon nem lévén néhányan megüzenték, hogy megölik, sokan viszont, például Horváth Andor, az esszéista, akkoriban még a Román Művelődésügyi Minisztérium államtitkára, gratuláltak mindahhoz, amit mondott. Aki Közép-Európában nőtt fel, egy idealizált monarchia szellemiségének örököseként, annak természetesnek kellett volna lennie, amit a népek barátságáról, a minden nemzetet megillető jogról, az önrendelkezés fontosságáról fejtegetett. 1989 előtt azonban, hála a szovjet tömbben működő, különböző súlyú és minőségű diktatúráknak, mindez semmiképpen sem volt természetes, és egy idő óta ismét nem látszik annak.

Láng Orsolya: Pályamatricák. Útirajz. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2020, 184 oldal, 3500 Ft

Hosszan is siklik le a könyv: az első három fejezet Szatmárról, Marosvásárhelyről és Homoródalmásról szól, a szerző gyermek- és ifjúkorának három kiemelt városáról, olyan helyekről tehát, melyekről nem feltétlenül kell beszámolnia egy „útirajznak”, ahogy az alcím jellemzi a könyvet. Innen is látszik, hogy legalább annyira belső útirajz ez, mint külső, hiszen még akár azon is meglepődhetnénk, hogy Konstanca is ide kerül – a negyedik fejezet címe rá is játszik a meglepődésre: Egy romániai Bukarestben. Csak az után kísérjük külföldre, hogy előbb jól körülnézünk az otthonában, onnan megyünk Portóba, Koszovóba, Brać szigetére (Horvátország), Isztambulba, Makaóba és végül Goethingenbe.

Jenei Gyula–Verebes György: Légszomj
Tompa Gábor: Van még könyvtár Amerikában?
Egyed Emese: Daphne ideje
Villányi László: mindenek előtt

Meghallgattam Bán Zoltán András és Radnóti Sándor kánon-beszélgetését a Litera rádión, és az utóbbi tette meg ezt a különbséget: elismeri Rilke zsenialitását, de nem szólnak hozzá a versei, nem érintik meg mélyen. Nálam viszont kicsit másról van szó: én nemcsak elismerem Ottlik vagy Duras nagyszerűségét, hanem egy-egy könyvük a legfontosabb műveim közé tartozik. De csak az az egy mindegyik esetében. Elismerem, hogy az Opus nigrum vagy a Novecento szép könyv, a Hadrianus…-nak vagy a Selyemnek ellenben a nyomába sem léphetnek. A kánonom tágas, de nem elég rugalmas.

Miért? Valamiféle „a homlokodtól fölfelé”-komplexusom lenne? Magyarán, ha már az élet minden területén ficánkolok, legalább az irodalomban legyen egy kedvencem, s attól az egytől ne mozduljak el? Talán így van, de akkor nem olvasnék megszállottan, úgy, hogy a szemüvegem is káprázik bele, ahogy Székely János írta egyszer.

Ketten egy új könyvről – Szilágyi István: Messze túl a láthatáron. MMA Kiadó, Budapest, 2020, 512 oldal, 4800 Ft

Ennek a keresésnek, ennek a vívódásnak, ennek az egyértelműség iránti harcnak a bizonyítéka az a sok párbeszéd, mely a könyv második részében, az Amerre a világban olvasható. Ezt is láttuk már a Hollóidőben, ezt a kétosztatúságot, bár ott más dramaturgia működött: a Lovat és papot egy krónikáért volt a passzívabb, meditatívabb, a Csontkorsók az aktívabb, dinamikusabb tömb. Már az öregedő Szilágyi is folyamatosan azt figyelte, ahogy a szereplők figyelik magukat, s ahhoz, hogy legyen mit figyelniük, természetesen történnie kellett velük valaminek. De a történések is mások ebben a könyvben. A Hollóidőben a hódoltság nagyon is felkavaró dúlásai, emberrablásai, túszejtései mindenkivel történtek, közösségiek voltak. Az, ami Tompayval történik, legyen bár a felesége eltűnése vagy az elítélendők sorsa, kizárólag vele történik, abban az értelemben, hogy noha mindenki tudja, mivel vádolják Rekettye Pilát, a bíró gyötrelmei pusztán őt sújtják.

Melegítőben fogad, kávéval, borral kínál a roskadásig rakott, összmagyar könyvespolcok között, ahol a Kriterion kiadványai mellett például a Magyarország felfedezése sorozat köteteit is megpillantom. Éppen új könyve jelent meg, amíg felkészülök, azt dedikálja. Gálfalvi György 1942‑ben született Marosvásárhelyen, 1965-től a bukaresti Ifjúmunkás, 1970-től a marosvásárhelyi Igaz Szó munkatársa volt, majd annak utódjánál, a Látónál dolgozott nyugdíjazásáig, 2008-ig, főszerkesztő-helyettesként, 1993-tól főszerkesztőként. Majdnem harminc éve járok ide, a tetőtérbe épített dolgozószobáját mégsem láttam eddig. Kedvemre való hely: itt lehet gondolkodni és dolgozni, ami egy ilyen típusú embernél ugyanazt jelenti. Egyvalamit nem lehet, csak ha látogató jön: beszélgetni. És mostanában egyre kevesebben jönnek. De nem akarom ezzel kezdeni, hiszen nem is ez a legfontosabb. Inkább a csíkszeredai Bookartnál megjelent kötet.