Amikor a kisvonat kikanyarodik az állomásról, Dihende nyúlszőr kalapját maga is a fogasra akasztja, gondosan, nehogy hozzáérjen valami hitvány és tisztátalan felülethez. Feláll, hátrébb húzza a bőröndjét, amely teljességgel elfoglalja az ülések közti helyet. Ott áll, útitársai fölé tornyosulva, már csak pár centiméter kellene, hogy a táska végül felfeküdjön az enyhén befelé lejtő rácsozatra. A fejkendős asszony, a kacsa tulajdonosa magába feledkezve bámulja a kabátból előtűnő ingnyakat, a lazára kötött nyakkendőt, amilyet errefelé egyáltalán nem hord senki a doktoron meg az intézőn kívül, a kabátszárnyak között a kötött szvettert, az abból előtüremkedő hasat s az alatt a derékszíj fémcsatját, az arcától tíz centire, s aztán elszégyelli magát, és lesüti a szemét.

Az asszonynak nem voltak kalandjai, legalábbis abból ítélve, hogy sosem csináltatott új ruhát, a haját mindig ugyanabba a rettenetes kontyba fogta, nem volt új illata és frissen szerzett vagy újra feltűnt úgynevezett barátnői meg iskolatársai sem, akikkel vásárolni meg cukrászdába lehetett volna járni, természetesen színleg, vagy hosszú, késő esti telefonbeszélgetéseket folytatni. Mihail Afanaszjevics tulajdonképpen sajnálta ezt, érdekesebb lett volna szagolgatni a kis zsebkendőket és ellenőrizni a frissen levetett, félmagas sarkú cipőkön megtapadt port és sarat. Konsztantyina belepenészedett a házasságba, belevonszolta magát, mint egy pórázon vezetett állatot ebbe a tökéletesen unalmasnak ígérkező ötven évbe, amelyből már csak huszonnyolcat kellett lemorzsolnia, gondolta kajánul a férfi, és mint olyan sokszor, az emeletről lemenet azt számítgatta, melyikük éli túl a másikat.

A kórház sok kis épületből áll, majdhogynem a város közepén, félúton az iskolák és a börtön között, holott tulajdonképpen kezdő- és végpontja ugyanannak a grafikonnak. Tranzit. Az udvart benövi a borostyán, legalábis az északi kerítések mentén, ha teheti, felfut a homlokzatra, át kell nyúlnia a betonjárdán, a lapok között találni egy picike kapaszkodót, onnan tovább pedig fel, ameddig a szára bírja. Az én feladatom lenne, hogy letépjem az indákat, de tavasszal mindig rácsodálkozom az élénkzöld, húszforintosnyi levelekre, aztán hagyom, hadd nyúljanak csak, terjedjenek tovább. Néha előfordul, hosszú-hosszú évek után, hogy valakinek feltűnik ez a sokféle zöld, olyan magasan is, olyankor behívat egy goromba ember, az igazgatóra hivatkozik, akit sose láttam, és utasít, hogy vágjam vissza a növényeket. Ezt vagy megteszem, vagy nem, még sohase kérték számon, és mire legközelebb feltűnik valakinek, már egy másik embert találok ott, aki majd kedvére kiabálhat velem. Én ugyanaz vagyok, ő mindig változik. Férfiakból nő lesz, a nőből meg valami, amiről néha el sem tudom dönteni, hogy micsoda. Ne kiabáljon vele, mondja néha a szakács, nem süket, csak nem mindent ért a szerencsétlen.

A képet természetesen el fogom égetni. Cirkalmas aranykeretéből kimetszem, feltekerem az ölnyi vásznat, és a műhely legnagyobb késével előbb sávokra, aztán cafatokra vágom. Egészen el tudom képzelni, milyen lesz: a vászon kis hengerekbe pöndörödik, amennyire a rengeteg festék engedi, aztán az asztallapra vágom, élével, mindegyiket, és a pengére ügyelve módszeresen tovább szeletelem őket, még nem tudom, meddig.

Szeretném már elküldeni a hegedűst, de Thijs észreveszi azt a türelmetlen és hirtelen kézmozdulatom, amely úgy folytatódna, hogy az ajtó felé hessentem a muzsikust; a tenyerem ökölbe szorítja, és odakoppantja a fa asztallaphoz. Teljességgel oda nem illő, a szinte éteri muzsika épp felhangzó ütemeibe, Thijs nem csap a kezemen nagyot, de a markában marad a kezem, ezzel utal primátusára, hogy hatalma van felettem, a gyűrű pedig, amelyet a gyűlölt címer díszít, még ebben a sötét környezetben is jelzi bátyám gazdagságát. Nem irigylem tőle, marad annyim, amennyiből megélhetek.

A városból olyan hangok hallatszanak ide, mint amikor a pályaudvaron a hangosbemondó összezavarodik. Egy-egy szót kihallani, de a mondat értelme mindvégig homályos marad. Ott felejtettem a lelkemet száz-százhúsz kilométerre innen, a mindig égő olajfáklyákon túl, onnan hallgatózik errefelé. Hallom a felhők hangját, ahogy a földről nézve milliméterenként, egyébként meg rohanvást száguldanak kelet felé, a hegyekbe. Derült hajnalokon meg lehet pillantani az ormokat, száguldó lovak sziluettjéhez hasonlítanak, ami különös, hiszen a domboktól is messzire vagyok: egész világom sík, mint egy egyenetlen felületűre korongozott, barna agyagtányér. Errefelé még dombok sincsenek: a síkság végül a tányér szélén egyszerre szakad bele egy őrült varrógép cikcakkjába, azaz a függőlegesbe.

Anyám azt mondja, ne rémüljek meg, ha csomót találok a mellemben, neki is van, panaszmentes tíz éve (tizenöt, egyébként): telik, telik az a megkurvult idő, most már mások mellé fekszik, nem anyámhoz, és engem is elhagy hamarosan. Apámnak is volt daganata, ha már itt tartunk (a tüdejében), de nem mondta, hogy ne rémüljek meg (nem volt rá ideje), hanem egyszerűen csak meghalt, mire észbe kaphattam volna, mire hozhatott volna hajtásokat a szanatórium folyosóján dúsan tenyésző muskátlikból. A muskátlikat a haldoklók éltetik, locsolja őket, aki még fel tud kelni, nőnek is szépen, hálásan, magasra emelve dús, fehér fejüket.