(30 éves a Szegedi Kortárs Balett – Gálaest Imre Zoltán emlékére – Művészetek Palotája)

A 30. év megünneplése alkalmából az együttes sem a Szegedi Nemzeti Színházban, sem a Művészetek Palotájában nem vállalkozott arra, hogy saját múltjának fényes pillanataiból bármit is felidézzen. Ehelyett Szegeden Juronics friss és egész évadban egyébként is látható műveit játszották, Budapesten pedig két fiatal alkotó – Czár Gergely és Corneliu Ganea – új egyfelvonásosát mutatták be. Az ünnephez járult még egy 30 képből szerkesztett (de csak 25 év műveit felidéző) fotókiállítás, négy korábbi, külföldi vendégalkotó videós jókívánsága és egy 30 perces emlékfilm, aminek első, „történeti” felében megszólaltak az első évek meghatározó alakjai. A budapesti program dátuma a már húsz éve, 54 évesen elhunyt Imre Zoltán születésnapjához kapcsolódott, hommage akart lenni, ám a hivatkozás Imre szellemi örökségére, meglehetősen álságos, hiszen a Kortárs Balettben sosem létezett belső műhely a fiataloknak – két alkalommal került sor néhányuk koreográfusi kísérletére –, vendégalkotók meghívása is egyre szórványosabb, külső hazai koreográfus pedig rég nem dolgozik az együttessel.

(Tánc – Tér, 11. éves a MODEM; 5./Body Radical, Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum)

A kortárs tánc számára ma is izgalmas lehetőség egy-egy helyspecifikus előadás, s a véletlen úgy hozta, hogy egy hét különbséggel két ilyen múzeumi programot is láttam. Debrecenben a MODEM 11. születésnapja alkalmából szervezett Koroknai Edit és csapata igazán különleges ünnepet, hiszen olyan vendégeket hívtak meg, akik ezen a kora délutántól éjfélig tartó „bulin” bizony alaposan felbolygatták a kiállítóterek csendjét. De hát éppen erre szólt a meghívás, hogy táncosok elegyedjenek testi párbeszédbe a képekkel és szobrokkal, a központ tágas tereivel, az épület egészével, így aztán az aulától a lépcsőházig és belső kertig mindent birtokukba vettek a hazai kortárs tánc meghívottai és az egészen az utolsó előadást követő közös tortaevésig kitartó nézők.

(Szerpentin – Táncfilm Fesztivál, Kino Mozi)

A Szerpentin Fesztivál három hosszabb – közel egy órás – filmet és harminchárom 2012 óta készült rövidfilmet mutatott be. A válogatás ismét azt erősítette, hogy bár a  táncoló test látványa azóta is rendületlenül foglalkoztatja a filmesek világát, mióta megszületett a mozgókép – a fesztivál címe is Loïe Fuller minden XIX. századi filmest lenyűgöző híres Szerpentintáncára utal –, ma is hihetetlenül sokféle megközelítést kínál. Az okok talán nem is csupán a filmes műfajok sokféleségében rejlenek, s még csak nem is a filmkészítés egyre újabb technikai lehetőségeiben, hanem abban a radikális változásban, ami az utóbbi évtizedekben a táncfelfogásban lezajlott.

(Budapesti Tavaszi Fesztivál: Manuel de Falla–Antonio Gades: Tűz, Művészetek Palotája; Ori Lichtik–Sharon Eyal: OCD Love, Trafó)  

A mindössze negyedik éve létező L-E-V, a Trafó jelenre figyelő nyitottságának köszönhetően harmadszor lépett fel Budapesten (és közben még a Szigetet is megjárta). És ez azzal a jó érzéssel tölt el, hogy nem csupán lejárt szavatosságú művészi termékek jutnak el hozzánk, hanem olyan új értékek is, amelyek révén mintegy szinkronban lehetünk a New York-i, párizsi, belgrádi, londoni és amszterdami közönséggel, de nem azért, mert az együttes trendi lenne, hanem Sharon Eyal alkotásaiból különös átütő erő, robbanékony energia  árad. Mindaz, ami az ODC–Love előadásán a pulzáló, vibráló, remegő, tekeredő, hajladozó, vonagló testekben megtörténik, mélyen megrendítő és felkavaró, de egyáltalán nem a koreográfia tárgya miatt.

(Budapest Táncfesztivál: Nederlands Dans Theater 2, Scottish Dance Theater, La Veronal – Művészetek Palotája)

A Nemzeti Táncszínház idén sem talált egyetlen olyan témát, ami köré összerendezhette volna a Budapest Táncfesztivál előadásait. Így maradt a rutinos megoldás: külföldi társulatok fellépéseinek beillesztése a szokásos programba, ami miért ne működne, hiszen a közönséget láthatóan felvillanyozza a nemzetközi kitekintés.

(Nextfeszt – Trafó)

A szinte átláthatatlanul bőséges programfolyamból négy táncelőadás a befogadó helyzetét járta körül. A több független társulatból ismert Valencia James szólója például önvizsgálatra sarkall. A Between the World and Me ugyanis keserű személyes tapasztalatból született, abból a kiszolgáltatottságból, amivel ez a különleges plasztikai adottságokkal megáldott barbadosi lány újabban szembesül. Mert más a bőrszíne, mint a »miénk«, idegen tehát, akit ezért le lehet nézni, ki lehet gúnyolni, netán félni kell tőle.

(Gryllus Ábris és Farkas Miklós – Frenák Pál: Lutte, Frenák Pál Társulat, Trafó)

(Csajkovszkij–Balanchine: Thema und Variationen, Händel–Bach–Berio–Forsy­the: Neue Suite, Górecki–Ek: Sie war schwarz, Semperoper Ballett)

(Royal Balett – Live Cinema Season 2015/16)  

(Dubrovay László–Vincze Balázs: Faust, az elkárhozott, Pécsi Balett; Philip Glass–Barta Dóra: Megbolydult bolygó, Solaris–Földi Béla: Marsbéli krónikák, Magyar Nemzeti Balett; Borbély Mihály–Sipos Mihály–Farkas Zoltán Batyu: Násztánc, Állami Népi Együttes; Kiss Ferenc–Foltin Jolán: Elmúlik)

(Budapest Táncfesztivál – Művészetek Palotája és MOM Kulturális Központ)

(Jérôme Bel: Gala – Tanzquartier Wien) 

(Csajkovszkij–Eagling–Solymosi: A diótörő, Magyar Nemzeti Balett; Szántó–Földi: Kislányom, Anne Frank, Budapest Táncszínház)

(Pina Bausch: „...como el musguito en la piedra, ay si, si, si...”, Tanztheater Wuppertal – Festspielhaus St. Pölten; Hans Peter Kuhn–Sasha Waltz: Körper, Sasha Waltz & Guests – Tanzquartier, Bécs)

(Sharon Eyal és Gai Behar: Sara – Killer Pig, L-E-V, Trafó)

(Tennessee Williams–Kulcsár Noémi: A vágy villamosa – MU Színház)

(A Tánc Világnapja – Nemzetközi Táncnap, április 29.) 

 (Eszter Salamon MONUMENT 0: Haunted by wars (1913–2013) – Tanzquartier Wien)

(Forsythe–Berio: Workwithinwork, Forsythe–­Morrow: Rearray, Forsythe–Willems: One Flat Thing, reproduced; Sylvie Guillem és a Lyoni Balett, St. Pölten, Festspielhaus)