(Alekszandr Krejn–Vahtang Csabukiani–Mihail Messzerer: Laurencia, Magyar Nemzeti Balett)

De mi indokolhatja a Magyar Nemzeti Balett döntését? Nyilván sem Csabukiani személye, sem balettjének esztétikai minősége. Akkor talán az idei különleges, ún. keresztény évad? Vagy a keleti nyitás szele érte volna el a színházat, s jön majd a Párizs lángjaitól a Vörös pipacsig minden? Esetleg azoknak a táncosnőknek a nosztalgiája, akik ma balettmesterként működnek a színházban, és fiatalon táncoltak ebben a balettben?

(Montázs – Barta Dóra – Katonka Zoltán: Anna Karenina, Kecskemét City Balett)      

A mozgásszekvenciák megformálásának ez az egyedisége, igényessége és kimunkáltsága, a szólamok rendjének ez a gazdagsága azonban totálisan hiányzik az Anna Kareninából, amit egyfajta semleges, minden egyedi kézjegyet elmosó mai balett-eszperantó ural. A szedett-vedett zenei montázs – teli következetlen megszakításokkal, csendekkel – sem ad biztos tempót a hosszúra nyúló előadásnak, és kérdés, hogy tizenegy táncossal érdemes-e egyáltalán egy nagy elbeszélő balettet színre vinni. Az alkotók ebben a helyzetben dönthettek volna akár a boldogtalanságok sokféleségét feszes és kifejező táncképekbe sűrítő kamaradráma mellett is, amihez ennyi táncos épp elegendő.

(Or Marin: Like a Sex Machine, Fehér Ferenc: The Station, Mu Színház; Kovács Balázs – batarita – Shin Eunju: Virág, Nemzeti Táncszínház; Gryllus Ábris – Cuhorka Emese – Molnár Csaba: Mestermunka, Jurányi Produkciós Ház)  

Molnár Csaba és Cuhorka Emese első közös alkotása, a Mestermunka fantáziadús és groteszk jelenetsor, amelynek minden epizódjából valami lehengerlő játékosság, zabolázatlan vitalitás árad. A rezzenetlen arcú előadók (Molnár Csaba mellett ezúttal Juhász Adél) testére festett „jelmez” egyszerre idézi elénk a dél-amerikai szobrocskák és népi figurák harsány színességét és Matisse festményeinek világát – hogy aztán ez a kezdő rendezettség, kontúrosság a mozgalmas jelenetek során lemálljon, leolvadjon a testükről.

 (Alva Noto és Ryuichi Sakamoto – Richard Siegal: New Ocean, Ballet of Difference, Festspielhaus, St.Pölten)

Vagyis azzal szembesülök, micsoda sztereotípiákban gondolkodom, ahelyett, hogy élvezném, mennyire szétrobbantja a koreográfia a balett uniformizáló testképét, mennyire megismételhetetlenül egyedi itt mindenki, s mennyire különbözik mindenki mástól. Mint az óceánok, a tengerek, a tavak és a pocsolyák, bár mindegyik „ugyanaz” a víz.   

(Szentpáli Roland–Feledi János: Orfeusz, zenei montázs – Feledi János: Revenge (Élektra), Feledi Project; Mádi László–Mészáros Máté: Ketten, Mádi László–Juhász Péter: Sinni, Közép-Európa Táncszínház)    

Amikor Feledi elnyerte a KET művészeti vezetői helyére kiírt pályázatot, egy kicsit megfáradt és elszürkült előadókból álló társulatot örökölt. Talán ez is visszariaszthatta attól, hogy valóban a „sajátjának” tekintse az együttest, bár akkor meg nem világos, miért is pályázott a vezetésére.  Új társulatvezetőként akár az összes táncos helyett újakat szerződtethetett volna, ha lettek volna koreográfusi tervei az együttesben, amelynek fele azonban így is kicserélődött. Az új arcok és friss energiák nagyon is jót tettek a KET-nek – igaz, a Café Budapest alkalmából nekik nem olyan üres handabandázásban kellett helyt állniuk, mint a Feledi Project ismét sokfelől összesereglett – operaházi sztártáncossal és egyetemi növedékekkel is feldúsított – előadóinak.

(Philippe Heritier–Bozsik Yvette: Nyaralás, Bozsik Yvette Társulat, Nemzeti Táncszínház)

Bozsik viszont tudatosan és következetesen egyre távolodik saját korábbi radikális korszakától, ám e művészi fordulata óta sem világos, merre is szeretne haladni. A Nemzeti Táncszínházban Nyaralás címen bemutatott új estje sem igazít el ebben, hiszen a koreográfus által újabban preferált hagyományos dramaturgiájú, klasszikus irodalmi vagy zenei forrásokra hivatkozó daraboktól hirtelen visszatért egy személyes emlékeket felidéző, jelenettöredékekből, erős vizuális effektusokból, szövegekből, cirkuszi elemekből, zenei montázsból és szinte minden létező táncformából összegyúrt harsány színházi nyelvhez.

(Út a Királyi Operába – eredeti cím: Yuli, rendezte: Icíar Bollain)

A forgalmazók nyilván nem bíznak a balett vonzerejében, ezért is meglepő, hogy a Cirko Film behozta a nálunk szinte teljesen ismeretlen kubai Carlos Acosta életrajzi filmjét, hiszen az ő neve semmit nem mond egy magyar nézőnek, mert ki emlékszik már arra, hogy 2002-ben két estén Don Quijotét táncolt Aleszja Popovával az Operaházban? Holott Acosta korunk egyik legnagyobb táncosa volt az oly sok tehetséget egybegyűjtő londoni Királyi Balettnél 2016-os visszavonulásáig.

(Kovács Jeromos–Kovács Gerzson Péter: Noir, TranzDanz–Mu Színház)

Az aprócska és mindig is változó összetételű alkotóműhelyt vezető Kovács Gerzson Péter – a független táncszcénát régóta ismerők számára csak KGP – végleg lezárva a nagyvárosi pszeudo-sámánság, majd a minimalizmus redukciója felé nyitó korszakait, közel másfél évtizede nem lankadó hevülettel, de mindig jó adag iróniával formázza mozgó testekbe dühét, elkeseredettségét, haragját, felháborodottságát – kritikus véleményét jelenünkről. Groteszken elrajzolt színpadi teremtményei bármely panoptikumban felidéznék eredetijüket, a mindennapjainkból jól ismert, ízléstelen smukkokban páváskodó újgazdagoktól a rémült kisemberek és a sunyi törtetők során át a felszínesen, de kurzusképesen magyarkodókig.

Robbins a nyolcvanas évekig koreografált, és egy nagyszabású projektben még rekonstruálta legjobb musicaljeinek részleteit. A menyegző felújításának másnapján hunyt el, és aznap a Broadway fényeit egy percre lekapcsolták. Sokrétegű életműve, több mint hatvan balettje, mint oly sok koreográfusé, idővel eltűnhet a társulatok repertoárjáról, de ő a jogdíjaiból óriási összegeket áldozott – tehetséges kollegái támogatása mellett – a New York-i Közkönyvtár Táncgyűjteményének, hogy annak audiovizuális részlege megőrizhesse a jövőnek az amerikai koreográfusok művészi hagyatékát – köztük a sajátját is. 

(Szegő Dávid–Góbi Rita: Tátikák, Bethlen Színház; Gryllus Ábris–Farkas Miklós– előadók: W_all, Trafó)

Mert Góbi elementáris jelenség, ha színpadra lép, rátapad a szem, akárhányan mozognak körülötte, rá vagyunk kíváncsiak, hiszen megjelenésében mindig jelen van valamiféle éteri minőség, miközben erősen emlékeztet egy mesebeli manóra vagy a lét tragikumát elviccelő clownra – s eközben mégis képes egy konvenciókra fittyet hányó mai nőt is reprezentálni.

(Könczei Árpád: Kiáltó szó, Udvarhely Néptáncműhely; Könczei Árpád: Mundruc, Háromszék Táncegyüttes; Varga János–Sára Ferenc: Tegnap a Gyimesben jártam, Maros Művészegyüttes – Hagyományok Háza)

Két évig tartó rekonstrukció után megnyílt hát a Hagyományok Háza, a népművészeti tradíciók továbbadásának központja. S miután a Budai Vigadó egyben a Magyar Állami Népi Együttes otthona is, az együttes négynapos mini táncfesztivállal ünnepelte meg saját színháza megfiatalodását. A Határtalan táncfőváros cím azonban – akárcsak az azonos című tavalyi rendezvény – nem a belső határok nélküli európai néptánc hagyomány sokféleségét kínálta, hanem a Kárpát-medence együtteseinek műsoraira szorítkozott: a házigazda MÁNE mellett kizárólag romániai magyar néptáncegyüttesek vonultak fel, míg a Kárpát-medence tágasságát néhány amatőr csoport képviselte.

(Ex Nihilo: Shakers; Ziggurat Project: Légszükséglet – PLACCC Fesztivál; Horváth Nóra–Oberfrank Réka: AfterEverAfter; Horváth Nóra–Ivanov Gábor: Beat – MU Színház)

Az NKA pályakezdő alkotókat támogató Imre Zoltán Programja – a koncepció szakmai megalapozottságát most nem firtatnám – hihetetlenül megsokszorozza a pályakezdő alkotók bemutatkozási lehetőségeit. A Légszükséglet is így jöhetett létre még májusban, és a MU Színház évadnyitó estjén is két olyan duett szerepelt, amely koreográfiai debütálásnak tekinthető. A színház terébe komponált két darabot – amelyek mindegyikét maguk az előadók alkották meg közösen – Horváth Nóra személye kötötte össze, akinek kimeríthetetlennek látszó energiái majd szétrobbantják a teret, ha bármikor és bárkivel is színpadra lép.

(A Bolsoj Balett 2017/18-as évada – Uránia Nemzeti Filmszínház)

S bár telt ház sehol nincs, e tipikus rétegművészet nézői közül általában a Bolsojra kíváncsiak többen, ami semmiféleképpen nem értékeli le a minden mozzanatában pompázatos és elegáns Királyi Balett évről évre változatlanul első rangú teljesítményét. A csakis felső fokokkal leírható szakmai minőség persze a moszkvai színház előadásaiból sem hiányzik. Mégis óriási a szakadék a két társulat szellemisége között – hiszen a britek számára a tradíció megbecsülése együtt jár az óvatos, de állandó újításokkal –, holott mindkét esetben nemzeti státusú balettegyüttesről van szó, afféle „koronaékszerekről”.

(Vincenzo Lamagna–Akram Khan: Xenos, Akram Khan Company, St. Pölten, Festspielhaus)

A Xenos előadói hattyúdalként született meg, mégsem a táncos Khant magasztosítja fel, hanem az alkotó Khan művészi felelősségét és érzékenységét tanúsítja. Ezért úgy sejtem, Michael Hulls csodálatosan világított katlana – ahol az állandó sötét ellenére is felizzanak a színek a hideg kéktől a lángoló sárgákig és a lávák szürkéjéig – s a testnek ez a gyötrelmes infernója később is színpadra kerül majd.

(Ifjú Koreográfusok Fóruma: Bethlen Téri Színház; Imre Zoltán Projekt Estek: MU Színház)

Samu a karakterek egyénítésére, Szarvas a mozgásfolyamatok gördülékenységére koncentrál, viszont önálló hangnak egyelőre nyoma sincs munkáikban. Ugyanez hiányzik az NKA által bőkezűen támogatott új, Imre Zoltán Program második estjén is, holott a program a fiatal és innovatív alkotógeneráció anyagi megsegítésére jött létre.

(Raphaëlle Delaunay–Sylvain Prud­homme: It’s a match, Francia Intézet; Louise Lecavalier–Antoine Bertiaume: Battleground, Trafó)

Lecavalier mindig is kihívóan bátor, öntörvényű, domináns, a nőiség sztereotípiáira fittyet hányó androgün alakokat formált a színpadon. Most is elsősorban övé e színpadi csatamező – hiszen partnere csak árnyékként követi őt –, bár ezen a mérkőzésen talán nem is a másik legyőzése a valódi tét, hanem az időé.

(Montázs – Kozma Attila: Casablanca, Miskolci Balett; montázs – Velekei László: A skarlát betű, Győri Balett)

A Győri Balett réges-rég nem keresi a helyét, hanem kijelölte magának a klasszikus balettől egyenesen a kortárs táncig, ami lehengerlően hangzik, de persze megvalósíthatatlan. Ez a nagyzoló és hamis önmeghatározás – amelyhez ráadásul az a kijelentés is társul, hogy „premierjei társasági élményszámba mennek” – inkább azt a fordulatot stilizálja fel, ami a társulatot vezető Kiss János nevéhez fűződik, aki soha nem valamilyen karakteres művészi, hanem sokkal inkább egy sikeres működési koncepciót képviselt. A győri színpadon hosszú évek óta – szó szerint egy-két kivételtől, Lukács András és Cayetano Soto egyfelvonásosaitól eltekintve – rendkívül kétes minőségű, jobbára művészileg idejétmúlt repertoár látható, kétség kívül magasan kvalifikált táncosok előadásában. A sokfelől összehordott, nemzetközi vendégalkotók munkáira építő műsorrendet az utóbbi évtizedben nem az egész estés, sztori-balettek, hanem az egyfelvonásosok uralták, ám úgy tűnik, mostanra jött el az ideje annak, hogy a társulat legalább fél évszázadot hátráljon az időben.

(Moha – Mozdulatművészek Háza és MU Színház: 19. SzólóDuó Nemzetközi Táncfesztivál)

A magyar részvétel megtorpanásából két következtetés biztosan levonható, s egyik sem szívderítő: nincs olyan fiatal alkotógeneráció, amelyik bontogatni szeretné azokat a bizonyos szárnyakat, vagy létezik, csak éppen számukra nem a SzólóDuó Fesztivál az a fórum, ahol ezt meg szeretnék tenni.

(Harlemi Táncszínház: Színpompás Harlem – Ritmusperspektívák; Művészetek Palotája) 

Az úttörő szerepű Harlemi Táncszínház tehát nincs többé, s nem csupán e kilencévnyi kihagyás és a bevételekre különösen érzékeny új műsorpolitika miatt. Hanem mert időközben a tánc világa – és persze az amerikai társadalom is – radikálisan átalakult: Mitchell megjelenése a fehérek uralta balett közegében még unikum volt, ám egy évtized múltán Béjart nyomán elterjedtek a kimondottan vegyes kulturális és etnikai hátterű táncosokból álló együttesek. (…) Ma a Harlemi Táncszínház is vegyes összetételű, és a bemutatott művek mozgásnyelve is olyan mixtúra, amelyben a klasszikus alapok keverednek a modern tánc és a dzsessz elemeivel, finoman megfűszerezve a rituális-etnikus táncok külsőségeivel.

(30 éves a Szegedi Kortárs Balett – Gálaest Imre Zoltán emlékére – Művészetek Palotája)

A 30. év megünneplése alkalmából az együttes sem a Szegedi Nemzeti Színházban, sem a Művészetek Palotájában nem vállalkozott arra, hogy saját múltjának fényes pillanataiból bármit is felidézzen. Ehelyett Szegeden Juronics friss és egész évadban egyébként is látható műveit játszották, Budapesten pedig két fiatal alkotó – Czár Gergely és Corneliu Ganea – új egyfelvonásosát mutatták be. Az ünnephez járult még egy 30 képből szerkesztett (de csak 25 év műveit felidéző) fotókiállítás, négy korábbi, külföldi vendégalkotó videós jókívánsága és egy 30 perces emlékfilm, aminek első, „történeti” felében megszólaltak az első évek meghatározó alakjai. A budapesti program dátuma a már húsz éve, 54 évesen elhunyt Imre Zoltán születésnapjához kapcsolódott, hommage akart lenni, ám a hivatkozás Imre szellemi örökségére, meglehetősen álságos, hiszen a Kortárs Balettben sosem létezett belső műhely a fiataloknak – két alkalommal került sor néhányuk koreográfusi kísérletére –, vendégalkotók meghívása is egyre szórványosabb, külső hazai koreográfus pedig rég nem dolgozik az együttessel.