Szív Ernő

Tovább

Üldögélt a gödör mélyén egy ember. Néha fölpillantott, ilyenkor kifényesedett az arca. Kiáltott is, hahó, hahó. Kérem!

Emberek! Barátaim!

Vagy sokáig hallgatott, percekig meg se szólalt. Összeszorította a száját. Máskülönben nem volt ez átlagos gödör, meglehetősen nagy volt, és valóban mély. Olyan volt, mint egy kút. Mint egy kürtő! És igaza volt ennek a kiáltozónak, mert jártak és keltek körülötte az emberek, joggal számíthatott bizonyos kedvező megoldásra. Számíthatott arra, hogy kihúzzák abból a gödörből. Viszont nagy volt odafönt a forgalom. Nyilván nem hiába igyekeztek és iparkodtak az emberek. Egyeseknek, miközben a dolgukra siettek, az útjába került a mélyedés. Ki kellett kerülni, és ez bosszúságot okozott. Korholták is a felelősöket, akik nagy, virágos íróasztal mögött hegyezték a ceruzát.

Sok a gödör, a kátyú, a mélyedés! Miért van ennyi?! Példátlan!

Tovább

Tovább

Volt nála a Veresné, ahogy megígérte, de különben ígéret nélkül is jött. A Veresné még el tudott járni a temetőbe, és temetésekre is szokott menni rendszeresen, és amikor meghalt Valika, a tanítónő, pedig úgy volt, hogy megmentik a megyeszékhelyi kórházban, de aztán nem sikerült megmenteni, mert mindig van komplikáció, átjött, és elmesélte, milyen volt. Veresné el szokta mesélni, hogy temetik el ezt vagy azt, például, ki jön el, ki hiányzik, mert azt is tudja, mert megfigyeli, ki hol áll, és hogy néznek egymásra. Az nagyon érdekes Veresné szerint, ahogyan méregetik egymást ilyenkor az emberek. Azok a tekintetek! Ott dúl az élet a sírkövek fölött, és minek. Vagy hogy ki sír őszintén. Ki a legrészegebb. Részegen is jönnek, nem bírják ki. Már előtte berúgnak, de Veresné észreveszi. Meg elmeséli a koszorúkat is. Veresné eléggé otthon van a koszorúkban, mondjuk, annyi temetőbe járás után ez nem csoda, csak ránéz, és megmondja, mennyibe kerül.

Tovább

Tovább

A börtönőrt akkor látta először, amikor meglátogatta az egyik barátja. Ez az úgynevezett barát azért kereste föl, hogy tudósítsa, bizonyos ügyeket újra tárgyalnak, köztük, az övét is, és most neki az lenne a legjobb, ha együttműködő lenne. Ne ellenkezzen. Nincsen értelme dacnak, haragnak. Ő meg azt mondta a barátnak, hogy még mindig nagyon fél. A barátja megértette. Természetes, hogy fél, van rá oka, de meglátja, hamarosan vége lesz. Suttogott. Minek lesz vége?! Meg lehet tisztulni, és meg is fognak tisztulni.

Tovább

Tovább

Tovább

Pont, ordította az író.

Pont, sírta Encike.

Újbekezdés, nagy ká, király, kettőspont, és mi a dolgod, te nép, tudod-e, ahol vagy, hegyen, völgyben, levegőben. Újbekezdés, nép, kettőspont, és a bányában, uram, pont, újbekezdés, nagy ká, király, és a bányában, mindenütt, ahol vagy, dolgozz. Dolgozni a te dolgod, te nép!

Te-dol-god, te-nép, írta Encike, pont.

Nagy en, nép, kettőspont, jaj, jaj, jaj! Még egyszer, jaj, jaj, jaj. Zárójel, nép keservesen jajgat, zárójel bezárva.

Be-zár-va, fejezte be Encike.

Aztán csönd lett.

Tovább

Tovább

Egy füstös este magához inti egy nagy színésznő. A mennyezeten félreleng egy körbeírt japán lampion, árnyékával játszik. Különben olyan a nagy színésznő, mint egy fényes tollazatú bagoly, akár egy okos, öreg bagoly. A múltkor egy képviselőnek trieszti vonatjegyre dedikált, gyerekírással. Meg tudta vágni egy műkard. Csakhogy nem úgy beszél, mint a bagoly. Vékony a hangja, kislányhangja van, csicsereg, minden a meg á betűvel parádézik. Magához inti a nagy kezével, hozzám.

Tovább

Délután aztán összefutottak a Skálában, ami már régen kínai volt, de azért Skálának hívták. Egy asszony hatalmas bugyogók között válogatott mellettük. Hogy mennyit osztott le Herbálynak?, ezt kérdezte szemtől szembe, azonnal. Földes nézett rá az olajos szemével, aztán megmondta. Jó szélesen elmosolyodott. És hogy neki, ahogy elkészült, máris fölment a kilátóba a Csőke felesége. A Csőke Ukrajnába jár át, napokra, és olyankor a felesége szeret kirándulni. Tudja mindenki. A Csőke is tudja.

Tovább

Tovább

Családok szakadtak szét, mint a kendő. Nő ment, férfi maradt. Vica versa. Integetnek egymásnak a testvérek, sírnak, küldök képeslapot, hívlak, cset, skáyp, Londonban drága a metró, és késsel meg savval dolgoznak az utcafiatalok. Dehogyis küldesz lapot, hírt, táviratot, úgy felejtesz el a holnapi állatetetést, mint a kispohár kumiszt, jaj, bazd meg te a nagy álmaidat.

Tovább

Volt vagy tíz telepe az uramnak. Vagy húsz. Húsz hentes telep, szerte a városban, megjegyzem, többhöz kövezett út vezetett, fák, tekergő kandeláberek. Vágatott mindent. Nem csak disznót. Tehenet is. Birkát. Öreg, árva lovakat kapott a konflisosoktól, egy zsoké sánta lovakat hozott neki, aztán hazavitte a lókolbászt. Nekem meg volt néhány házam, lámpa az ablakban. Nem panaszkodom. Jól elvoltunk. Nála öltek, nálam hágtak. Ez egy jó párosítás.

Tovább

A halálom pedig dán volt. Vagy svéd. Egy északi fazon, barna hajú különben, borostás is, nyilván, és férfi, szúrós tekintettel, valójában soha nem láttam, nem adatott alkalom megpillantani. Shettemberg, így hívták. Egy északi tag, akiről valahogyan a tudomásomra jut, hogy engesztelhetetlenül gyűlöl, de közben nem tudom a gyűlölet okát, azt hallom, azt mondják valakik, a hajóutasok talán, nem tudom, az jut a fülembe, azért gyűlöl, mert nem szeretem a kéket, és az apróságokat. Pedig a kéket is szeretem, és az apróságokért is odavagyok. Szerintem életemben nem írtam le olyan mondatot, amiben ne lenne kék szín. Ibolyakék, sebkék, hidegtől megkékült női száj, az elkékülő esti fény. Esti fényben kéken dereng a férfimakk, fényes ujjal pöccinti meg a télidő, írta majdnem Dumpf, de inkább én. Vagy az a rettenetes mennyiségű apróság, kicsinység és csekélység, amit kézbe vettem, gyűjtögettem, érintettem, ezer zsákos Imre kevés lenne rá.

Tovább

Állami alkalmazásban vannak, ki hol volt eddig, merre, mindegy, most közteres, bérfenyegető, alvadt vér a száj sarkában, két lábon járó, sistergő fekély. Figyelni a teret, az utcát, melyik köcsög kocsmából hordják ki a rekeszeket. Most éppen egy ilyen bekeményítési időszak van, ez lett kiadva föntről, meg lettek erősítve, hogy keményen kell, nagy kérdés, meddig tart, mondjuk, ezek újak, az új közteresek jöttek ma, a múlt héten más arcok voltak, amikor Zsoltika, akinek egyébként tényleg kapósak a táncra az idegei, leült a padra, és sírt, amikor már elmentek. Ne sírj már, Zsoltika, bazmeg. Zsepi? Egy nyelet, húzd csak meg, jobb lesz a téma. Az oszlatás szóra borult ki különben.

Tovább

„Az író másnap, redőzött, félfelhős ég, rohad a rendszer, már föl is tépte a szerkesztőség párnázott ajtaját, majd két tenyérrel nehézkedett rá a szerkesztő asztalára. Az pedig bele is reccsent, pedig pozdorja volt, és egyszer Aczél György is ült rajta. Valamint egyszer Ilike is, valakivel. De kivel.

Elolvastad, Sándor?

Kis csönd, olyan presszókávés. Dúdolt odakint, Ilike, az elvált a titkárnő, a nélkülözhetetlen, a párttitkár is el akarta vinni a megyei központba, de ő nem ment, fiatal költők édesanyja volt, szoptatott is dúlt irodalmi estek után, pelenkázott és lelket ápolt, titokban hamarabb utalt honoráriumot, és többet, egyszer egy kritikus meg akarta erőszakolni, a hallgatag alanyi költő mentette meg, és most a dúdolástól tulipánszagú lett a két narancsos ajka. Főzte a mokkát, erősen megtömve. Jut eszébe, van-e még konyak? Volt, de erre az esetre kevés.

Igen, Géza, dadogta a szerkesztő, elolvastam, és valóban gyönyörű, többször megszakadt a szívem, én… én egyszerűen nem találok szavakat, én… le vagyok taglózva, öt katarzisom volt, nem, hat, de viszont, és ezt szeretném, ha nem értenéd félre, egy kicsit, egy icipicit meghúznám.”

Tovább

„Aztán nemsokára, valamikor, egy tragikus kiskedden, házibuliban találkoztak. A nő ránézett, és Szív esküdni mert volna, hogy nem ismeri meg őt. Talán még a vállát is megvonta, kije neki ez a tag, aki úgy néz rá, hogy közben körte lesz. A rossz író összeivott mindent, sületlenségeket beszélt, leszólt másokat, hencegett, úgy viselkedett, hogy az a többieknek volt kellemetlen. Egy igazi barom volt, fölpántlikázva, bőgve, kolomppal. A társa meg, ez a nő olyan türelmes volt, mint egy öreg, szélütött pap. Fényben ázik a parókia kertje, kötélen szárad egy fekete reverenda. Szép volt a nő, szarkaláb rajzolódott a nyakára, az alsó ajkára harapott, néha fölemelte a tenyerét, és a férfi homlokára tette. Hűsítelek, te forró bikaember. Egyszer még a szájára is rátapasztott, hogy elég, ne tovább, merítsd meg az arcod a csöndben, kis kuss legyen. De nem szidta, ahogy ez ilyenkor szokás. Nem perelt. Nem mutatta, hogy ez a viselkedés, ez a handabanda neki mennyire kényelmetlen, pedig az volt, hát lehet olyat állítani, hogy egy perc alatt írta meg benne, a rossz íróban egy angyali kéz a legutolsó regényét, azt az ötszáztizenöt oldalast?! Úgy beszélt vele, mintha nem két üveg borral és jó néhány vodkával, illetve két almapálinkával szólna, végül gyerek lett a rossz íróból, tanácstalan, esendő, segítségre váró kisgyerek, aki eltévedt a jegenye felnőttek világában. Majdnem leszakította a fogast az a barom, úgy kapaszkodott. És úgy távoztak, hogy a nő fogta, tartotta. Oszlop a nádszál, hiába fúj a szeszszagú, vidéki szél.”

Tovább

A nők szebben tudnak darálni. Klopfolni? Igen. A nők mindig szebben isszák a kávét. És hosszabban is. Tovább is élnek, hát nem? A csudába is, tényleg jobban bírják valahogy a temetést, és hogy tudnak alkudozni egy megveszekedett halottöltöztetővel, így történik: lófaszt lesz a szivarzsebben százdolláros, János, ha nyitva lesz a balszeme, mint az előző uramnál.

 

Tovább
Élet és Irodalom 2021