(Celeb vagyok, ments ki innen, RTL-Klub, Ázsia Expressz, Tv2)

Biztosan megvan a racionális magyarázat, hogy miért indít a konkurencia, mikor melyik, mindig ugyanolyan típusú műsort válaszképpen, de számomra rövid távú gondolkodásnak látszik tehetségkutatóra tehetségkutatót, kvízműsorra kvízműsort, celebalázó kalandtúrára is dettó ugyanazt felkínálni ellenajánlatképpen. És azt sem látom be, hogy miért lenne ez így kisebb kockázat, az egyik szükségképpen háttérbe szorul majd, hiszen az a társadalmilag szűk, ettől még persze népes célközönség nem bír el két új narratívát, egy új történet fér bele a gyorsan ürülő és felhígult közösségi tudatba.

(Terápia III. évad, HBO)

Üdítő és úttörő kivétel a magyar Terápia, ami akkor is szinte minden szempontból kilóg ebből a sorból, ha izraeli adaptáció, és már több országban forgattak hasonlót. Nyomokban sincsenek benne a csatorna gyári közhelyei, nem akar több lenni, mint amennyi, se egzotikusra pingált tájak, se banális rejtélyek nem kerültek bele, a színészi játékra, a jól elhelyezett kamerára és a pontos és pattogó dialógusra épít. Bátor és igazi, talán nem is véletlen, hogy már a harmadik évad megy, és bizony mintha egyre jobb lenne.

(Tabukról tabuk nélkül, Spektrum Tv)

A Spektrum már nem először vállalkozik arra, hogy közszolgálati feladatokat lásson el, minden bizonnyal belátták, hogy a hazai nézőt leginkább azzal lehet felkavarni, ha vele foglalkoznak, ha az egzotikus vizek unásig fényképezett ragadozói helyett a családok, hétköznapok drámáival szembesítik a nézőt. Ezt nyilván nem csak egy ilyen magára hagyott, elhanyagolt társadalomban lehet megtenni, de itt – ahol nagyjából a Családi kör volt az utolsó kísérlet arra, hogy az egykori közszolgálati csatornán azzal foglalkozzanak, hogy a befogadó valamit néha érez – nagyon bejön. Itt már a normális beszéd, az emberi tartás, az együttérzés és a legelemibb lelki szükségleteink leltározása is olyan radikalizmusnak tűnik, hogy érdemes vele kísérletezni.

(On the spot, 8. évad. „Az ellenség gyermekei”, 1. rész, Duna Tv)

Visky kolozsvári magyar író, drámaíró, dramaturg, és a film tükrében, nem mellesleg, mély és okos ember. A Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti aligazgatójáról sikerült olyan filmet csinálni, ahol ő végig Visky Andriska, és ebben még sincsen semmi pejoratív vagy megalázó, ne adj’ isten, gügyögő bolondság. És ez éppen azért van így, mert a készítők nagyon is tudták, miért mentek hozzá. Visky most nem egyetemi tanár, hanem a legkisebb fiú, a börtönbe zárt református lelkész fia, akinek édesanyját és féltucat testvérét kitelepítették. (…) „Nem voltunk ellenállók”, mondja, aztán hozzáteszi a tankönyvbe illő tételmondatot, ami, ha szerepelhetne egy magyar történelemkönyvben, és annak még súlya is lenne, mi több, még értenék is, akkor ez egy tisztességes ország lenne, nem ilyen máglyára való, szóval, azt mondja a diktatúrához való viszonyukról Visky, és még csak meg se hatódik magától, hogy a „saját gyávaságunkhoz kerestünk anyagot”.

(M1, Orbán Viktor ünnepi beszéde, október 23.)

(Újralátogattam a MyVipet, október 7., Videómánia)

Hogy a hagyományos kereskedelmi tévécsatornák miért mondtak le társadalmi csoportokról, mondjuk az értelmiségekről, az ő szempontjukból talán megmagyarázható (ha nem is érthető), hiszen csak a nézettség és a pénz a fontos, de a vloggerek versenyében már egyre kellemetlenebbül érezhetik magukat, mert bár lehet, hogy egy-egy videókészítő vagy, legyünk jóindulatúak, „alkotó” csak kortünet, de a jelenség megszilárdulni látszik. És ez azt mutatja, hogy a fiatalok, ha a hagyományos tévék nem szólítják meg őket, hát keresnek más kommunikációs csatornákat.

Barabás Zsófi vizuális naplót vezet, melyben a pillanat varázslata, mélye, ereje úgy áll ellen a felejtés gyarlóságának, hogy nem nyelvi kódokkal védi magát. Ő érti Ottlikot, tudja, hogy mindig minden odaveszik, egyszerűen nem vagyunk elbeszélhetők, mindenképpen a létezés civiljei vagyunk. Ezért Barabás egyszerre érzékel, feldolgoz és megért. Amit a tenyérnyi kartonokra rögzít tehát nem vázlatok, aki a tabló elé áll, nemcsak a zakatoló műhely titkairól értesül, hanem pletykákat, helyzeteket, vágyakat, a Budapest–Pécs IC viszonylat helyzeteit kapja. Szagokat, intim és dühös pillantásokat. A napló „oldalain” szignálva van idő és hely, mint egy hagyományosnak mondott textus esetében, és ha elég bátrak vagyunk, hogy másképpen gondolkodjunk az életünkről mint mondatokban talán rögzíthető eseménysorról, akkor az érzékek szoros olvasásában tükörhelyzeteket is találhatunk.

Ezek a felfejtések a pillanat rétegelt röntgenképei is, nem véletlen, hogy ilyen nagyon fontosak az anyagok, az egymást fedő festékrétegek, a takarások, hiszen ez az organikus világ úgy számol az élettel, ahogy a műszer látja a testet. A salakanyag eltakarja a jövendő életet, a jövőt, folyton elfordul, elmosódik, a hullám megtörik, a hasfal, ahogy az idő, őrzi titkait. A kicsipkézett, újraformált, átrétegelt felületeket aztán festett semmi veszi körbe, ahogy mi sem tudunk a saját múltunk, jelentőségünk és fontosságunk nélkül kibékülni azzal, hogy ennyire rövid a fesztáv. A festett végesség nem üres vászon, csak nem olvasható.

Nem értünk a halál nyelvén, de nem teszünk úgy, mintha nem is akarnánk.

(Bizonytalan, HBO; Fleabag, Amazon vagy BBC Three)

Vajon miért kerülnek a hétköznapok küzdelmei, apró veszteségei, reménytelenségei, a házasságok egyre szűkülő fesztávjai, a karrierek dermesztő abszurdjai más pozícióba itt, miért élénkebbek, okosabbak, finomabbak az úgynevezett női vagy magukat annak pozicionáló filmek? Lehet, hogy már a kérdésfeltevés sem píszi, és még a rajongás sem ment fel az alól, hogy ez egyáltalán eszembe jutott, de nekem akkor is az a benyomásom, hogy csak női szemszögből lehet ma érvényes sorozatfilmnyelven, mondjuk, a házasságról beszélni. Ez nyilván ijesztően felszínes kijelentés, ráadásul direkten és kiszámítottan ideologikus, ilyenkor azért néz félre a kritikus, mert a saját igazáról akar beszélni, és nem veszi figyelembe azokat a mélyfúrásokat, mint amilyen az Együttlét (Togetherness) vagy a Viszony (The Affair), ahol – különösen az első évadában –, ezek a nézőpontok párhuzamosan, vagy egymással vitatkozva jelennek meg.

(„Vajna Tímea videói”)

És akkor biztosan megkérdezi a távolba szakadt feleség, „hogy azt miért nem vetted meg, Bandi?”, „micsodát, Kincsem?”, „hát a Szegedi Naplót!”, „hát azért, mert az már nincs”, „ja, hogy az már nincs?”, „igen, Életem, az már megszűnt”, „mint a Délmagyar?”, „igen, Gyönyörűm, mint a Délmagyar”, és utána Podmaniczky Szilárd képtelen humoráról beszélgetnek, esetleg eszükbe jut, és akkor kacagnak, néhány szellemes Baka-mondat.

(Twin Peaks 2017, HBO)

Amit imádtam a Kék bársonyban és a Veszett a világban, az itt nemegyszer önismétlésnek vagy fakszninak látszott. Aztán minden idők legmegrázóbb, legsötétebb befejezése után, ami még a túlzottan mágikus második-harmadik évadot is költői magasságokba emelte, úgy véltem, a Twin Peaks messze megelőzte korát, elmosott minden szakmai határt a mozi és a tévé között. És ezt a radikális szabadságot, bizonyos értelemben, még most sem érték utol.

 (Vészhelyzet-ismétlés, Duna)

Az úgynevezett mai „közszolgálat” csak azért vetíti a Szomszédokat, mert közte lehet egy perces „híreket” adni a migránsoknak nevezett menekültekről. És a Habony-féle tévézés szempontjából logikus, hogy nem akarják érteni a fiatalok ilyen vagy olyan rajongását az ő megtagadott hagyományaikért, hiszen őket még egy akkori, gyártósoron készült, gyakran kopott, elkapkodott sorozat is szégyenteljes romlással szembesíti. Nem beszélve arról, hogy általában sem tudnak semmit sem tud kezdeni a produktív tradícióival.

(Pénzt vagy éveket, Tv2)

A „18–49-ezésnek” nálunk az lett a következménye, hogy a nép legfontosabb szellemi tápláléka, a napi szappanopera odáig romlott, hogy azok, akik készítik és nézik, már nem játszhatnának benne. Egy-két demonstratívan megtűrt középkorú szereplőn kívül csak kamaszok és fiatal felnőttek látszanak a képernyőn. Taki bácsiról és Kutyáról nyilván szó sem eshetne, az öreg nyomdászok problémái meg a készítők rémálmaiban kerülnek elő. Miközben tudják, hallják, értik, és most már a kimutatások is visszaigazolják, hogy ezeket a sorozatokat azok nézik, akik Taki bácsin szocializálódtak.

(A szolgálólány meséje, HBO)

Ez a tételmondata a HBO-n futó filmsorozatnak is, hogy „mindent meg lehet szokni”. A Szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale) című disztópia Margaret Atwood azonos című regényére épül, félelmetes, izgalmas, függőséget okoz. Egyetlen nagy baja van, hogy a magyar nézőnek kedve támad pénzzé tenni mindenét, és azonnal elmenekülni Németh Szilárd országából. Talán az európai nézőkben, mondjuk a nálunk minden szempontból fejlettebb Szlovákiában, másfajta szorongásokat generál a széria. Egy ottani befogadónak nem kell azzal szembesülni, hogy az (anti) utópisztikus túlzások a hétköznapjaiból ismerősek, hogy benne él ebben a közeljövőben játszódó, totalitárius társadalomban. Ez a fiktív világ a kulturált Romániában sem lehet ilyen nyomasztó, bár ott a negyven feletti nézőknek ijesztően ismerős.

(Mit keres maga még az araboknál?, Hír Tv, július 4.)

A Hír Tv – tradíciók szempontjából – hihetetlenül fontos, szinte aranykalászos hagyományőrző felvételén a nép első embere kiszáll a kisbuszból, hogy elvégezze protokolláris teendőit, de az élet jó forgatókönyvíró, „véletlenül” találkozik egy válogatott labdarúgóval. Az egész jelenet egyszerűen olyan, mintha a nép maga, egyenként csinálná. Hát nincs még egy ilyen ember, aki maga a cseppben a tenger. A teljes nemzeti mindenség, ahonnan nézve apáinkra gondolni öröm, évek mentek el a sznob, üres alakoskodással, és végre látszik, hogy lehet jóízű beszéddel, egyszerűen, örömmel csinálni az életet. Így kell, kérem, visszakiabálni a focistát a plázaajtóból.

(N1TV, mai hírek, Kommentár nélkül, június 26.)

Talán harmadszorra szaggatom meg itt ingem hajtókáját, mert a fidelitasos vezetők reprezentációjából kiderül, hogy az anyapárt megújulóban van. A legrászorultabbakat is odaengedi a tűzhöz, jót akar azoknak, akiknek se az iskola, sem az otthon nem adott eleget, akiket megcsal ez a komisz magyar nyelv, a fránya tiszta gondolat. Soha ilyen liberális, nyíltszívű pillanatot nem értem meg: a tarjáni tájékoztató maga volt az esélyegyenlőség diadala. Nem kell ide, kérem, nyelv, tudás, képzettség, fölösleges ismeretek, nem igaz, hogy nem lehet szívvel, szeretettel áthidalni a nemzetközi tudásmétely okozta hátrányokat.