Kele Fodor Ákos: A szív vége. Cigány újmesék. Tea Kiadó, Budapest, 2018, 266 oldal,5900 Ft

Kele Fodor újcigány meséi minden archaizmusukkal és mágikus ismétlésükkel invokálják a beavatási rítusokat, ugyanúgy, akár a görög mítoszok. Ezt emeli ki Boldizsár Ildikó mesekutató és meseterapeuta is a könyv fülszövegében, hogy a cigány hiedelemvilág mellett A szív vége a mitikus-mágikus gondolkodásmódot szólítja meg minden emberben – azt a szorongásoldást, melyre mindannyian sóvárgunk az információ évezredében.

Mindketten a gondolatainkba merülve ültünk.

„Elképzelésem sincs, hogyan tudtad megcsinálni akkor” – törtem meg a csendet.

„Konkrétan azt hittem, hogy ledarál.”

„Emlékszel, hogy mit mondtál a harmadik menet végén?” – nézett rám Bálint. Olyan volt, mint egy csontváz a pergamenszerű falfehér bőrével és a meztelen koponyájával.

„Azt, hogy adjuk fel?”

„Nem. Azt mondtad, hogy nem győzni kell, hanem állni még kicsit.”

„Nem emlékszem.”

„Pedig azt mondtad.”

„És te álltál.”

Bólintott. Lassan felállt a padról és nyújtózott. Hallottam a csontjai recsegését. Kivillant a meztelen hasára aszalódott bőr a mozdulat közben.

„Nem győzni kell, csak állni még kicsit” – ismételte el, inkább magának, mint nekem, majd hozzátette: „Kurva hideg van, jobb, ha felmegyek. Bejössz holnap?”

„Be.”

„Akkor holnap.”

Megölelt, majd elindult vissza az épületbe. Néztem, ahogyan a lifthez megy. Nagyon lassú volt. Amikor elment, elindultam a kijárat felé. A varjak károgva rebbentek fel a földről a levegőbe, ahogyan elhaladtam mellettük, köröztek, majd visszaszálltak a fákra. A porta előtt visszafordultam. Bálint az ablakban állt, és figyelte, ahogyan elmegyek.

Nagyapám építette a kertet.

Tizenöt kilométerre volt a várostól. Kezdetben csak egy zsíros, fekete földdarab volt. Még a határait sem jelölte ki senki sem. A nagyapám az apámmal füvesítette be, és ültettek cseresznyefákat. Saját maguk húzták fel rá a házat, ők is festették fehérre. Kézzel ásták a kutat, és a nagyapám saját maga öntötte ki a beton kútkévéket. Az apám tizenkét éves volt ekkor.

Nagyapám minden szabadidejét a kertben töltötte. Piros Simpsonjával előre motorozott, a család pedig ment utána gyalog. Néha felülhettem a háta mögé a motorra. Ezt nagyon szerettem. Miután a nagyapám meghalt, egyre ritkábban jártunk ki. Ez meg is látszott a kerten. Nem nyírta senki sem a füvet, nem metszette a fákat.

Kerékgyártó István: A rendszerváltó. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 240 oldal, 3000 Ft

Kerékgyártó az áruláshoz való hozzászokás ábrázolásában remekel. Az első árulásnál, mely a legnehezebb, még zokog a főhős egy ukrajnai köztemetőben, de a többi már viszonylag zökkenőmentesen zajlik, az apja gyógykezeltetése is, a pártok közötti lavírozás és a mutyik megszervezése is. Mindent megúszik, de képtelen abbahagyni az árulást – ez vezet végül a halálához.

Tibi a pultra dob egy százeuróst, majd az egész gárda kivonul a kocsmából. Hangosan nevetnek és ugratják egymást az utcán.

Amikor elhalkulnak, a fiú belenéz a bárpult mögötti tükörbe. Kávét és vizet rendel. Reméli, hogy az anyja nem adja fel addig, amíg ki nem józanodik annyira, hogy meggyőzően tudja hazudni, hogy nem részeg. Aggódik, mert már három órája van távol. Kimegy a vécébe hányni, majd visszajön, és megissza az italokat.

Sötét van már, amikor kilép az utcára, de még tartanak a falunapok. A mulatós zene ütemét viszi a szél. Tíz percig sétál a futballpálya felé, az anyja szembejön vele az úton. Ragyog az arca, messziről integet, amikor észreveszi a fiát.

„Eladtam az összes mackót” – mondja.

„Tényleg?”

„Igen. Gyere, meghívlak egy sörre.”

„Nem kell, anya.”

„De, gyere, ünnepeljünk.”

Megfordulnak. A fiú nem vágyik rá, hogy igyon, de nem akar ellenkezni. Az anyja kikér egy üveges Drehert és egy kólát. Leülnek egymással szemben az egyik asztalhoz.

„Nem hittél nekem, ugye?” – kérdezi az anyja.

„Hát nem gondoltam, hogy mindet el tudod adni.”

„Ez a te bajod. A kishitűség. Egy fia­talember vette meg az összeset. És nézd, Euróban fizetett.”

Az anyja előveszi a tárcáját, gondosan kihajtogatja belőle a húszeurósokat.

„Hát ez szuper, anya” – mondja a fiú, és belekortyol a sörbe. Égeti a gyomrát. Az anyja csicsereg, hihetetlenül boldog. Egy órán keresztül hallgatja a terveit és próbál együtt örülni vele.

Az anyja ragaszkodik hozzá, hogy ő fizessen. A fiú hagyja. Ránéz az órájára, tizenegy óra van már. Csendben sétálnak az autó felé.  A focipálya túloldalán, távol a hazafelé ténfergő tömegtől két fekete Mercedes parkol. Égnek a lámpáik, megvilágítják a pálya melletti gyér cserjést. A kocsik előtt hat férfi áll, és hangosan röhög.