A világ, amiben hiszünk, törékeny, mint egy csigaház, és mi úgy élünk benne, mint a csiga, ami csak néhány kősziklát és kétlépésnyi homokot ismer az óceán végtelenjéből. Hallgassatok rám, mert én láttam az óceánt, és olyasmit tudok, amit ti még nem. Hallgassatok rám, mert a szívem helyén neptunfű nő, az egyik szememben szivacs, a másikban pedig egy tarisznyarák lakik. És ezek a szemek többet látnak most, mint azelőtt, hogy Matej Jurić vízbe fojtott a sziget csücskénél, és egy halom szikla alá rejtette a testemet.

Matej sokszor mesélt kísértetekről: tőle hallottam a valpói fehér hölgyről, a škrinjari kísértetházról és a sírból visszatérő Jure Grando Alilovićról.

A folt, ahol a föld beitta a bárány vérét, árnyék volt az árnyékok között, és az egyik katona homokot rugdosott rá, miközben Szahand beszélt. A félszemű fiú az első sorban állt, bánatosan bámult a bárányra, melynek szőre kifehérlett a homályból. Mögötte halkan sóhajtott valaki, kicsit odébb nyilak zizegtek egy tegezben, ahogy az íjász egyik lábáról a másikra állt.

– Jöjj el, pusztító, vezess minket a csatában!

Nergál akkor érkezett, mikor a hold eltűnt a dombok mögött. Puha léptekkel jött, észrevétlen, és a katonák között állt, amíg Szahand befejezte a szertartást.

– Nergál vörös bolygója Karkemis felett áll. A háború istene velünk lesz holnap!

A kutyafej úgy úszott elő a fal mögül, mint egy közeledő gálya orra. A sovány nyak összemosódott a hőségben remegni látszó fehér kövekkel, a fülek vitorlaként feszültek ki, aztán a kutya támadásba lendült: két gyors ugrással az oltárnál termett, az istennő lába előtt fekvő áldozati ajándékok közé kapott, és már inalt is kifelé.

– Hé, bolhás, hozd vissza! Hozd vissza!

A kutya befordult a sarkon és eltűnt a patríciusok elegáns házai között, a fiú pedig még egy hosszú pillanatig utánabámult, mielőtt visszafordult az istennő felé. Kettesben maradtak: a rekkenő hőségben csak az merészkedett az utcára, akinek halaszthatatlan dolga volt. A polgárok a fürdőkben vagy az árnyékos perystiliumban hűsöltek, és eszük ágában sem volt kitenni magukat a perzselő sugaraknak, melyek tüzes nyilakként zuhogtak a tetőkre, az utcákra és az istennő sápadt arcára.

A másik ok, amiért elvetettem a párbajt – kicsinyes ok ez, jól tudom –, az volt, hogy megfosszam Marie-t a szórakozástól, melyet az jelentene számára, hogy két férfi érte vív, akár az első vérig, akár életre-halálra. Marie, ahogy a lelke mélyén oly sok asszony, igazi Heléna: mi sem tenné boldogabbá, mint ha viszály vagy háború törne ki érte. Bár látszólag szelíd asszony, aki visszariad a vérontástól, még ha csak egy disznó levágásáról vagy csirke lenyakazásáról van is szó, tudom, mekkora örömet jelentene neki, ha egy igazi kis dráma hősnője lehetne, s kacsóit pihegő keblére szorítva vagy fürtös fejéhez kapva zokoghatna valakiért. Grosjean hadnagy hiába fut a szoknyák után, nem ismeri a női lelket: nem tudja, mennyivel boldogabbá tenné Marie-t a dráma, mely viszonyuk napvilágra kerülésével járna, mint az, ha csendesen és különösebb nehézségek nélkül folytathatná ezt a viszonyt.