Abafáy-Deák Csillag

Nagyanyja sokat olvasott, a fotel mellett, ahol üldögélni szokott, a meséskönyvön kívül mindig volt két-három felnőtteknek való könyv. Írni is gyakran látta, ceruzával egy szép kis noteszba rótta a sorokat, és bárki belépett a szobába, gyorsan elrejtette. Mit írsz, nagymama, kérdezte, mert még nem ismerte a betűket, illetve csak a nyomtatottakat, ezért előle nem dugta el. Azt írom le, amire gondolok, hallotta gyakran. Ha majd megtanulsz írni, veszek neked is egy szép noteszt, és azt írsz bele, amit akarsz, nekem se muszáj megmutatnod, és lapozott, lapozott a könyvecskében. Sok lap már sűrűn tele volt írva, szép, kerek betűk sorakoztak a papíron. Szerette hallgatni a lapok zizegését.

Tovább

Másik álma megvalósításához is nekikezdett. Ahogy hazaért, azonnal odaült az íróasztalához, amire napközben gondolt, abból próbált összehozni szöveget, az eddig olvasottak stílusában. Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy rájöjjön, ebben a lakásban képtelen írni. Minden zaj áthallatszott a szomszédból, a vécétartály zúgása, a zuhanyozás, a gyerekek trappolása és az egyéb, folyamatosan hallható zaj. Sok időbe telt, míg adódott lehetőség, hogy kis ráfizetéssel beköltözzön egy belvárosi bérházba, egy polgári lakásba, ahogy az ingatlanos mondta. Ez a polgári szó tetszett Elemérnek, szégyellte, hogy proli családból származik, ha szülei foglalkozását kérdezték, mindig füllentett valamit.

Tovább

Nézem a laptopomat. Billentyűzetén sok betű rajza lekopott, barátom megjegyezte, ezen már nem lehet írni. De lehet. Vakon. Most nem akarok vakon írni, azt figyelem, mely betűk koptak le. A magyar nyelvben a leggyakoribb betűk az E, A, T, L és az N. Amit látok a laptopon, az nem igazolja ezt a statisztikát. Első helyen az O áll, illetve már lekopott. Pontosan úgy, ahogyan Olga lelépett, három hónap után. Éjjelente leveleztünk, összeköltözés szóba se jöhetett, 21 éves bölcsészhallgatóként még a szüleinél lakott, és ezen nem is akart változtatni, az én kis, sötét kéglim nem tetszett neki. Nekem meg nagyon tetszett ez az O-val kezdődő név, és a lány még inkább, jobban nézett ki, mint egy modell, mert nem volt annyira vékony, és amikor kimondtam a nevét, abban benne volt a meglepett O felkiáltás is. Három hónap után kitörölte a címemet, a Facebookon láttam, új barátjával Lisszabonban nyaraltak. Fadot nem tudom, hallgattak-e, de Olga, most írom le utoljára a nevét, se szó, se beszéd hallgatott el.

Tovább

Már a második este hazatelefonált. Mostohaanyja vette fel, csak vonalas telefonjuk volt, apját kérte a készülékhez. Hallotta az öreg ziháló lélegzését, és ahogy hallózik. Én vagyok, Edit, minden jól alakult, már kicsomagoltam és... apja tovább hallózott. Nem hallod, apa, amit mondok, van valami a vonallal, én mindent hallok, még a kis papagájom hangját is. Ki vagy? Semmit se hallok, halló, egy szót se értek, kattant a telefon. Pár perc múlva újra hívta a számot, akkor is mostohaanyja emelte fel a kagylót, nem kérdezett semmit, odakiáltott férjének: Megint az a drágalátos lányod. Apja hallózása után újból megszakadt a vonal.

Másnap ugyanez történt, apja ekkor már kiabált, nem hallok semmit! Mostohaanyja megjegyezte, nem kellene annyit zaklatni az öreget, elég bánatos amúgy is. Végre csend van a házban, mióta ketten maradtak. De apa még jól hallott pár napja, történt valami? Miért nem viszik orvoshoz? Semmi szükség erre, csak a telefonhangot nem hallja, egyébként minden a régi.

Tovább

A kanálisok vizének csillogása is szúrja a szemem. A többórás repülőtéri várakozás után, késve érkezem. Nem először járok a városban, mégsem találom lefoglalt szálláshelyemet, egy hajdani apácakolostort. Sehol egy eligazító tábla, az utcanevek elmosódottak az ódon falakon, sok helyütt hiányoznak, vagy csak én vagyok túl fáradt, nagyon keveset aludtam, vakító a forróság, túl melegen vagyok felöltözve, a bőröndöm túl nehéz, alig bírom húzni a macskaköves járdán. Most nincs szemem Velence szépségei iránt. A kis kanálisok és hidak a lépcsőkkel egyformának tűnnek, nincsenek vaporettók, csak magukra hagyott csónakok tartanak sziesztát a hőségben.

Tovább

Hiába keresett műanyag zacskót a kamrában, lehetőleg minél nagyobbat, szemeteszsákot sem talált. A szoba közepén, a földön felhalmozva hevertek a pulcsik, férfiingek, zakók, és néhány férficipő. Kiment a balkonra, lenézett az utcára. A járdán széttört bútorok, kiszuperált edények, képkeretek, lim-lomok. Néhányan guberáltak. Mintha neki rendelték volna lomtalanítást. Kidobhatná a dolgokat az ablakon keresztül, villant az agyába. Olasz filmek jutottak eszébe, a hangoskodás. Veszekedés. Milyen jó lenne. Veszekedni. Összeszorította a száját, felölelt egy nagy adag ruhát és úgy vitte le ezeket az utcára, ott rádobta egy kitört lábú fotelre, mintha attól tartana, elpiszkolódnak a holmik. Többször fordult. Gyalog rohant le a lépcsőn, nehogy találkozzon valakivel a liftben, és út közben arra is vigyázott, hogy amíg szaladt, a lélegzetét visszatartsa, mint a rövidtávúszók. Nem akarta érezni az ismerős illatot.

Tovább
Élet és Irodalom 2021