Van egy régről maradt tudásunk arról, hogy milyen a parton lenni, ezért nem halunk meg rögtön. Hanem, mikor hosszú utunk véget ér, és egyszerre mindenféle zajok vesznek körül, csikorgás, zúgás, kiáltozás, izzadt férfiak egyetértő morgásai, az öröm hangjai, megérezzük magunkon, milyen a szél, amikor nem a vízzel sodródik felénk, megérezzük a tengerfenék hiányát. És egy pillanatig nem tudunk betelni a látvánnyal – hogy ami belül olyan dús és sötét, kívülről milyen könnyűnek tűnik. És hogy a nap és a felhők mind léteznek. Mostantól nem csak ötletünk van róla. Hetek sűrűsödnek abba a lengésbe a víz felett. Egy daru húzott a levegőre, és mi most csak lebegünk egy határon a túlvilágra menet.

Terka dédi szeme ekkor a teliholddal bevilágított szobában sose látott fénnyel villant meg, s hanyatt fektéből macskapuhasággal gördült férje mellé az öreg sezlonyon, hogy a fülébe súgja: itt vannak. Figyelnek. A dédpapa csak pislogni tudott. A szobában eddig nem érintett tónussal csengtek a szavak. Fektében, görbe ujjaival szemeiből kikaparta az álmot. Terka dédi pedig folytatta azzal, hogy nem kell félnie, hiszen oda – ezt csak tátogta, miközben szemével az éjjeliszekrény felé intett – már ásott egy alagutat, ami a pincén át a pöcegödör titkos mellékszobájába vezet. Sose lehet mindez az övék. A dédapám igazán nem tudta ezt mire vélni. Kicsodák, Terkám, hát miről beszélsz?, kérdezte a titkokkal terhes helyzethez mérten túlságosan hangosan, és kapcsolatuk során talán ha másodszor tegezve dédanyámat. A dédi nem kockáztathatta meg, hogy meghallják őket, és az egész terv dugába dőljön, így egy jól irányzott mozdulattal beletenyerelt dédapám szájába, aki a riadalomtól és a fájdalomtól felváltva ordított és harapta a száraz parasztkezet, egészen addig, amíg Klára mama a szomszéd szobából át nem rontott, s fel nem kapcsolta a villanyt. Terka dédi nem ismerte fel a saját lányát. A kést előrántotta a párna alól, s Klára mama felé hadonászva felszólította, hogy hagyja el a házát, vagy átvágja a torkát, és ő ugyan nem viccel.

Nem éreztem belőled semmit, és talán ezért. Emlékszel, amikor egyszer a tópartra tévedtünk? Figyeltük, hogy vált át a naplemente csupa részeg hajléktalan csaholásába a padokon. Akkor anyu nagyon, de nagyon megijedt. Hogy tejért küldött le minket a drága, hétvégi boltba, csak hogy észrevétlenül befejezhesse a születésnapi tortád. Alig lettél ötéves aznap. A kamra pedig tele volt tejjel. Én kilenc voltam, és örökké a nyakamba dobták a felelősség koloncát; te vagy a nagy, az okos, neked már rég tudnod kéne. És akkor egyszer nem csak hagytalak elesni, de még löktem is rajtad észrevétlen, hogy ha már ilyen közelről figyeled a tóban kuruttyoló békákat, ijedj meg végre, és jöjjél rá, nem ilyen egyszerű minden. Emlékszem a fehér vászonruhádra, hiszen az enyém volt. Benne úgy festettél, egészen pontosan, min én. És ahogy a parton súrolta az iszapot, szegélye mentén a víz elkezdte följebb meg följebb könyörögni magát. Gondoltam, ahogyan a szíved felé halad, én is elindíthatnám az izzást az állad felől.