„Volt egy régi koporsó a padláson, mi okból, nem tudom, de én sehol máshol nem tudtam nyugovóra térni, csak abban a kis koporsóban. Oda feküdtem minden éjjel, de sokszor nappal is, nem dolgoztam, nem tudtam átmenni a túlpartra, nem tudtam a vizet megközelíteni, még otthon sem nyúltam vízhez, ha rá gondoltam kivert a verejték, szédülten kapaszkodtam fel a padláslépcsőn minden éjjel. Sokszor nappal is. Akkor gondoltam először Istenre.“

Két slukk, megáll, kifújja a második végét is, nem, még egy pici, csak éppen beleszív még egyet, de a füstjét nem tüdőzi le, bemegy vele a tévéhez. Bekapcsolja, nyomkodja, néhány másodpercre elidőz egy-egy képkockán, ami lehetne jó is, ha belemenne a történetbe, de a figyelme most inkább a színészek apró mozdulataira koncentrálódik, meg a képek beállítására, a fényekre, a látvány hangulata nagyon fontos neki ma este, és akkor elég hamar ráakad egy filmre, ahol a férfi éppen felkel az ágyból, jó színész, szép ágy, amerikai, jó a beállítás, természetes az egész lendület, ahogy a szereplő odacsap a rádióra, ami épp öt óra ötvenkilenc percről hat órára vált, és beindul az ébresztő zene, majd időjárás-jelentés szólal meg: „Ma hóvihar várható!” – figyelmeztetnek a rádióban, a férfi nyújtózkodik,  elhúzza a függönyt, és kinéz a befagyott ablaküvegen, de sehol sincs még hó.

A soroksári ablakából, ha tehette, a házukkal szemben álló szökőkutat nézte. Ha esett, és csak akkor, egy lány jelent meg biciklivel, a kerékpárt nekitámasztotta a tér közepén álló aprócska szökőkútnak, és eltűnt a szemközti házban. Gyönyörű lány volt, és lenyűgöző volt a biciklije is, Pisti hosszú percekig nézte a barna biciklit, ahogy ott ázott. Aztán megjelent a lány, előbújt az épület alacsony kapujából, behúzta a fejét, és kilépett az esőre. Csinos lány, kecses alkat, az ablakból nézve különösen szépnek tetszettek az ívek, ahogy a derekának formája folytatódik a nyakán, aztán elenged azon az okos kis fejen. Hát ez szép. Felült a biciklire, és elment. Ilyenkor, és csak ilyenkor, az eső rendre elállt, volt, hogy azon nyomban, de volt, hogy csak lassan, percekre rá, de alábbhagyott, majd szitálni kezdett, s végül teljesen elcsendesedett. Egyik alkalommal – minden a megszokott módon zajlott, az eső eleredt, a Pista az ablakból kinézett, a lány megérkezett, a Pista nem mozdult – a lány hosszú órák után sem jött ki a házból, az eső egész nap esett, kint ázott a bicikli, beesteledett.

– Nyolc pontyszeletet kérek! – mondja. Az eladó gyakorlott mozdulatokkal turkál a szeletek között, szépeket választ ki, nem mutatja egyenként, de úgy emeli föl, hogy ha rövid időre is, de lássa őket. Hamar zacskóba kerül mindegyik, aztán nem kérdez semmit, leméri, majd nyújtja felé, mikor az apa megszólal: fejet is kérek kettőt, kettő kisebbet, aprólékot a halászlébe. Elmondta, hogy halászlét csinál, de nem mondta el, hogy csak magának. A férfi felemelt egy pontyfejet. – Az nagy, kisebbet kérek! – friss halaknak tűntek, a szeletek között két kishal feküdt.

Amúgy meg mire lehet használni egy rossz helyre épített budit? Nem sok mindenre, garázsnak vagy szerszámtárolónak túl kicsi, egyszemélyes buszmegállónak alkalmas lenne, de zárt kertben busz nem áll meg, azért az egy emberért meg végképp nem. Polcokat lehetne belepakolni, telerakni üres festékesdobozokkal, azokért nem kell idejönni külön, mert azok már nem kellenek. Nehezen kidobható tárgyakat is mind ide lehetne rakni, itt gyűjteni eldugottan a kertben. Aztán lassan a ház összes tárgya itt találná magát. A tárgyaknak is vannak időszakaik: fiatalok, felnőttek, öregek, mint az emberek, róluk találták ki őket.

Az ember megpróbál úgy nekimenni az ünnepeknek, hogy ne várjon előre semmit, hogy el tudja fogadni a szeretet idei ünnepét, ahogy adatik, azokkal, akikkel együtt töltik, éppen amilyen formában lesznek, meg amilyen fáradt lesz az ember maga is arra az estére, hogy éppen csak becsúszik a fa alá. Nem tudja, hogyan lesz, de ahogy alakul, azt fogja elfogadni, szeretni, ahogyan átkarolja egymást a nagy család, és a kör közepén lesz, akinek Isten, lesz, akinek meg a nagymama fog topogni, hogy engedjék már el, ne szorítsák annyira, mert nem kap levegőt.

(I/2.) A férfi dugóhúzóval kibontotta a hozott vörösbort, az öreg hátratette a kocsisborát, hogy addig, amíg van a vörösből, ne zavarjon. Meghúzták jócskán mindketten. A férfinek száraz volt a szája, a vörösbor betelítette a száraz pórusokat apró bizsergéssel, s egy könnyed nyeléssel leeresztette a nagy kortyot a gyomrába. A felszínen a nyelve pórusait mintha összehúzta volna a savanyú lé, de testében mélyen a sejtek már kinyíltak, mintha könnyebben kezdett volna kalandozni bennük az erdei levegő, és ez az érzés lassan elöntötte a testét. Végigfutott egy jóleső borzongás a térdétől felfelé egészen a szeméig, ami nagyra nyílt, egy csepp könny jelent meg s folyt le a szeme sarkából az arcára.

(I/1.) Szarvasbőgés vége fele volt, a szarvasok már nem bőgtek pár napja. A kisfiú megjegyezte, hogy már nem sírnak. Még egy hete zengett az erdő, kora este indult meg a bőgés, aztán éjszakára már egymás szavába vágva ordítottak, túl egymáson, a képességeiken is akár, hogy felhívják a tehenek figyelmét magukra, hogy ők lehessenek az új borjak örökadó felmenői: a bika, aminek viszik az utódok a tehetségét szerte az erdőbe.

Az öreg sokat használta ezt a szót, tehetség, de ő mindig a pénzre gondolt.

Vagy egyszerűen csak túlcsordult a bikákban a mag, s széjjelfeszítette őket, mint felajzott íjat a felajzott katona, éjszakáról éjszakára, hogy a hold árnyékában felforrósodott testük megszabadulhasson ettől a hideg, amúgy nem túl nagy adag életlétől.

Az ő lakásában nem ül együtt zsidókkal, morogta az orra alatt, és nem figyelt rá, hogy én ne halljam. Talán a Ben anyukája nem hallotta meg, de fagyos lett a hangulat. Mindenki érezte. Nem tudtam mit csinálni. Anyukám mellett próbáltam szóval tartani Ben anyukáját, aztán alig evett és elment. Szégyelltem magam, szégyelltem apám miatt meg, hogy ilyen helyzetbe kevertem a barátom édesanyját, meg mindenkit.

Az új, frissen vásárolt műanyag kerti székek is aktív szerepet kapnak az emberek társadalmi életében, a szórakozásban, pihenésben, vagy akár a munkában, falfestéskor, ha nem éri, bassza meg, épp nem éri el a szobafestő a fal felső részét, de annyira magasan mégsincs, hogy érdemes lenne a szomszéd szobából áthozni a létrát. Vagy disznóvágáskor, hogy legyen hova letenni kis időre a malac fejét, vagy az újságot osztó otthontalannak legyen hova leülni arra a néhány percre, míg zöld a lámpa. A dolgozó férfiaknak egy jó sört meginni egy szép fehér kerti székben, akár egy nyári este munka után, a harmadikon a teraszon, a szék mellett egy három éve elszáradt muskátli cserepében, és a férfi időnként lassan a szájhoz emeli a langyos fémdobozt. Ülni ott, éppen akkor azon a széken, és megérezni az itt és mostot, bal kézzel a műanyag szék karfájába kapaszkodva, ahogy az ajkaink egy része a fémdoboz belsejében, a sör mesevilágában szürcsölve bódult örömmel kalandozik, míg testünk teljes egésze a külvilág valóságában ernyed.