Elhangzott 2024. június 13-án Miskolcon, a könyvhét megnyitóján.

A felszolgáló szúrós pillantásokat vet Gdaliáékra. Már órák óta foglalják a sarokasztalt, és eddig csak kávét fogyasztottak, meg egy gyümölcssalátát. Időnként megjelenik az asztaluknál és ingerült hangsúllyal megkérdezi, óhajtanak-e még valamit, hátha észreveszik magukat és elmennek. Gdalia most pont abba az irányba bámul üres tekintettel, de nem látja a kávégép körül ingerülten matató felszolgálót, nem érzékeli a morajlást, mert gondolkodik. Tűnődve, lassan válaszol:

Én leginkább a kezükre emlékszem. A körmükre. Hogy milyen volt a körmük. Most is pontosan tudom, ki az, aki rágta. Volt az osztályban egy fiú, akinek mindig tintás volt a keze. Egy másiknak meg a kézfején lévő szemölcsét kezelték valami fura, lila folyadékkal.

A nő meg a gyerek a mögöttem lévő sorba telepszik. A kislány félig alszik, az anyja egy felfújható, rózsaszín párnát igazít a feje alá. Közvetlenül mellettük egy legalább kétméteres, fülbevalós kannibál ül. Tele van tetoválva az egész karja és a kézfeje, és akkora, hogy alig fér el az ülésben.

A szakállas apa hátrafordul és angolul megkérdezi tőle, nem cserélhetnének-e helyet, de pasas csak rázza a fejét. Azt magyarázza, hogy ő direkt ide, a vészkijárat mellé kért helyet, mert itt nincs előtte ülés, így elfér a lába. Le is mutat, a bakancsa majdnem az előttem futó üléssornál van. Nem bánom, hogy nem cserélnek helyet, és nem a jeti ül mellém: szinte kidagad az ülésből. Becsatolom az övemet, lapozgatom az előttem lévő ülés zsebében talált reklámújságot. A szakállas férfi mind a két karfát elfoglalta, össze kell húznom magam. A másik oldalon, ha lenézek, látom a kannibál cipőjét. Mindig ez van, ha férfiak között utazik az ember, a lehető legkisebbre kell összehúznia magát. Elhatározom, hogy visszaszerzem a jobb könyököm alatti karfát. Amikor a szakállas lehajol, hogy a légiutas-kísérő kérésére beljebb tuszkolja az ülés alatt a csomagját, hirtelen odakönyökölök, aztán lehunyom a szemem, mint aki elaludt. Enyém mind a két karfa.

Amikor elérjük a repülési magasságot, a mögöttem ülő kannibál mozgatni kezdi a lábfejét, jobbra-balra. Te jó ég, remélem, nem akarja levenni a cipőjét! Egyszer anyám kitalálta, hogy nyári szünetben menjek el dolgozni egy cipőboltba. Tetszett is az ötlet, mert imádom a cipőket, és úgy képzeltem, hogy majd kedvezményesen vehetek magamnak mindenféle sérült darabot. Hát, cipő az nem volt, de lábszag igen. Sose gondoltam rá előtte, hogy aki cipőboltban melózik, annak számolni kell a lábszaggal. Még ma is felfordul a gyomrom, ha arra a sok átizzadt harisnyás meg zoknis lábra gondolok.