Nem költői, még csak nem is retorikai kérdésként nyugtalanít engem azóta, hogy megpillantottam ezt a verset: vajon miért üt meg kíméletlenebbül ebben a sötét kontextusban a „törmelék”, mint az apokalipszist megfestő „egy jó tenyérnyi törmelék / akkorra már a teremtmények arca.” metaforája? Részben bizonyára azért, mert itt, az Akváriumban szinte tapintható realitásként van jelen a víziót kiváltó modell, a depresszió poklában szenvedő nővér, részben pedig talán az a szenvtelen és magatehetetlen ambivalencia, amire a költőnek nincs költői szava. Olyan ambivalencia ez, ami kénytelenül azonosul a „halmadár” ambiguitásával, a kimondhatatlan irtózattal, s ez a kimondhatatlanság dühöt gerjeszt a költő fivérben, aki amúgy sem állt soha szilárdan két lábbal a földön. Ebben az akváriumi mélységben veszett fejsze nyele a „kutyaólak csöndjé”-nek a pátosza, paradox fenségessége is, ahogy az Apokrifbeli törmelék kozmikus mélységéből fölzengő gyászzene is puszta szitokszóvá banalizálódik az akváriumi törmelékben.

TÉREY JÁNOS 1970–2019