Lassan két év telt el azóta, hogy a Tiszatáj októberi számának diákmellékletében olvastam Nyáry Krisztián dolgozatát, illetve a dolgozat azon bekezdését, amelyben a magány általános emberi érzetét egy híres József Attila-vers harmadik versszakával karakterizálja, mondván, hogy „tömörebben nehéz volna megfogalmaznunk, hogy mit érzünk, amikor magányosak vagyunk”. A szakasz valóban közismert, alighanem az egyik legkedveltebb, legnépszerűbb versszak a modern magyar költészetben, így hangzik: „A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok.”