Már az 1971-es úgynevezett Kántor–Láng (vagyis a Kántor Lajos és Láng Gusztáv által írt Romániai magyar irodalom 1945–1970) is megkísérli persze az erdélyiséget vagy romániaiságot definiálni, olyan ideológiai kényszerek közepette, amelyek nyilván próbára teszik a szerzők nyelvi képességeit, hiszen miközben a román pártállam nem tűri Erdély regionális sajátosságainak hangsúlyozását, ugyanakkor mindenképpen szorgalmazza a romániai magyar kultúra elválasztását a magyar kultúra egészétől. Ennek ellenére a bevezető írója megtalálja a kompromisszumot, amelybe bele lehet érteni a virtuális haza meglétét. Ugyanis Romániát ,,földrajzi hazaként” határozza meg, ami abban a korban eléggé egyértelmű célzás egy másfajta hazára, és már az is nagy szó, hogy átcsúszott a cenzúrán: „A romániai magyar irodalom idő- és térbeli határait készen kínálja a történelem. Születésének évszáma 1919, földrajzi hazája pedig Románia. Bölcsőhelye, szűkebb pátriája Erdély (mely központi szerepét az irodalom életében mindmáig megőrizte) és a vele szomszédos részek (...)”

Ahányszor elmesélek egy történetet, annyiszor változik. Néha csak egy árnyalatnyit. Ahogy emlékszem éppen. Mert folyton módosul a múlt is, nemcsak a jövő. Megírni is másképpen írom meg ugyanazt versben vagy prózában. Évekkel ezelőtt vagy ma. De talán holnap is meg fogom írni ismét, ha úgy érzem, változott valami. Nincsenek befejezett történetek, ezt tudták a hajdani krónikások, és tudják a maiak is. Csak úgy érdemes élni és írni, ha képesek vagyunk hozzátenni valamit a múlthoz, vagy ellenkezőleg, elvenni belőle. Van egy közismert francia kifejezés, a déjà vu. Már láttuk. Már átéltük. Már voltunk itt.

A diktatúrában elég egy elnök. Az államelnök. Aki egyúttal pártfőtitkár is. Az egyetlen párt egyetlen főtitkára. Persze a múlt rendszerben sem volt könnyű eljutni ide. Elnökök például még maradtak itt-ott. Ha nem egyéb, téeszelnökök. A téeszt, vagyis mezőgazdasági termelőszövetkezetet nálunk kollektív gazdaságnak hívták. Egy nagy értelmező szótár a múltunk. A jelen is egyébként. Állandóan lapozgatnunk kell, hogy megértsük egymást. Mármint mi, magyarok titeket, magyarokat. És ti, magyarok minket, magyarokat. Tehát voltak még kollektívelnökök. Mesélték az egyikről, hogy amikor a fő-fő elnök, Nicolae Ceaușescu valamilyen nehéz döntéssel küszködött, mert az elnökök egymagukban küszködnek a nehéz döntésekkel, a mi egyik kollektívelnökünk felsóhajtott: bizony nem könnyű nekünk, elnököknek. Végighullámzott a visszafojtott derű a környéken. Sőt, elért Bukarestig.