(Házassági történet. Amerikai film. Forgatókönyvíró-rendező: Noah Baumbach. Egy esős nap New Yorkban. Amerikai film. Forgatókönyvíró-rendező: Woody Allen.)

Az Egy esős nap New Yorkban szinte semmit nem vállal, de azt megbízhatóan teljesíti; a Házassági történet lényegesen többet, de nem bírja el a súlyát. Élvezetes, nézhető mozi, ám valahogy túl simára formált, s így jóformán semmit nem képes érzékeltetni a dráma valódi mélységeiből.

(Szép csendben. Magyar film. Rendező: Nagy Zoltán.)

Maradjunk hát abban, hogy nem az első, nem is a második, ám a nagyobbik gond, hogy – szemben kvalitásos elődeivel – nem is #metoo-film, még ha ez a címke manapság divatos, s jól cseng a promóciókban. Mert míg az említett hasonló tárgyú mozgóképekből nyíltan és világosan kiderül, mi történt, a Szép csendben vékonyka története megreked a sejtetések-lebegtetések-pusmogások szintjén. Márpedig erről a témáról csak nagyon nyíltan és világosan – azt is mondhatjuk: radikálisan – szabad szólni, másképp nem. Annak a filmesnek, akinek ehhez nincs bátorsága-képessége, tanácsos más történethez nyúlnia.

(Déva. Magyar film. Rendező-forgatókönyvíró: Szőcs Petra. Társ-forgatókönyvíró: Nagy V. Gergő. Operatőr: Dévényi Zoltán.)

A történetet, ha létezik egyáltalán, könnyedén követjük, ám a Déva igazi erejét a kaleidoszkópszerűen elénk kerülő képek és helyzetek adják. A város körüli hegyek s a környéket uraló vár égbe nyúló oromzata, alatta a mélyben a jellegzetes kelet-európai-balkáni lepusztultság, a soha ki nem nőhető államszocializmus omladozó romjai. S falai között a reménytelenség végvidékének bentlakói: nyűtt, bánatos arcok, megfáradt testek, ócska öltözetek.

(FOMO – Megosztod, és uralkodsz. Magyar film. Rendező: Hartung Attila.)

Erős, komoly tehetséggel megalkotott mű ez, szervesen illeszkedik a nagy nemzedéki mozgóképek sorába. Közülük alighanem a legszomorúbb, legillúziómentesebb. Egy olyan nemzedék tükre, amelynek már sem gyökerei, sem jövőképe, sem ambíciói, sem vágyai, csak az aznap esti buliig látnak el, amit gondosan rögzítenek mobiljaikkal, hogy legyenek emlékeik, hogy nyoma maradjon a létezésüknek.

(Mű szerző nélkül. Német–olasz film. Rendező-forgatókönyvíró: Florian Henckel von Donnersmarck.)

Von Donnersmarck mozgóképes élettörténetéből épp az a drámai erő hiányzik, amely Gerhard Richter munkáit áthatja. Az ihlető biztosan ő volt, ám a végeredmény olyan didaktikus, mintha nem a festő nagy művei, hanem szocreál korszakának megtagadott mázolmányai szolgáltak volna mintául a rendezőnek.

Lüktető-élő város és megfelelő infrastruktúra híján Magyarország első számú nemzetközi filmfesztiválja nem tudja úgy kifutni magát, ahogy a színvonala alapján megérdemelné. Erről, persze, nem a szervezők tehetnek, ők az előző évekénél is gazdagabb programot raktak össze. A zsűrit az ismert kanadai rendező, Denis Côté elnökölte, életműdíjat kapott Bille August és George Lazenby, az egyszervolt James Bond, az európai kultúra nagykövete lett Vanessa Redgrave és Franco Nero – sztárok, ismert és ismeretlen filmesek zsibongtak a fesztivál fénykörének vonzásában. Konferenciák, archív bemutatók, kiállítások, kerekasztal-beszélgetések – business as usual, nyugtázhatjuk elégedetten: a Cinefest őrzi a színvonalát.

(Egy herceg és egy fél. Román film. Rendező: Ana Lungu.)

Lungu a húsz éve Cristi Puiu Lazarescujával betört, majd Mungiu, Porumboiu, később Jude és Sitaru világsikereivel folytatódott új román film második generációjához tartozik, s abban a minimalista-realista stílusban folytatja, ahol az elődök abbahagyták.

(A szél másik oldala. Francia–iráni–amerikai film. Rendező: Orson Welles.)

Nem csak Tarantino iratkozhat be a Mesterhez tanulni, hanem minden mai filmkészítő. Mert A szél másik oldala frissebb, eredetibb és modernebb (ha ennek a szónak maradt még értelme), mint bármelyik mostani mozgókép. Legföljebb azokhoz hasonlítható, akiket Welles megidéz: Godard-hoz, Antonionihoz, Bertoluccihoz. S az írókhoz: Orson Welles kedves Shakespeare-jéhez, akinek oly sok darabját megfilmesítette, s Hemingwayhez, akihez hősét, a John Huston játszotta veterán filmrendezőt hasonlította.

(Apollo 11. Amerikai dokumentumfilm. Rendező: Todd Douglas Miller.)

Damien Chazelle-nek ugyancsak az évfordulóra készített, már említett Az első embere alapvetően Armstrongról szól, ám az igazán játékfilmre kívánkozó nagy történet a harmadik társuké, Michael Collinsé. Ő a Columbia űrhajóban ült, amíg Neil és Buzz a Holdon sétált. Elképzelem, ahogy a gyermeke megkérdezi: „Milyen volt a Holdon, papa? – Nem tudom, én csak elmentem odáig, de nem szálltam ki.” A gyerek ekkor alighanem arra gondolt, hogy apja a galaktika legnagyobb lúzere.   

(Kettős életek. Francia film. Forgatókönyvíró-rendező: Olivier Assayas.)

Az anyai ágon magyar származású (s nyelvünket tűrhetően beszélő) rendező nevétől nem hangos sem a filmsajtó, sem a bulvármédia – pedig korunk egyik legrokonszenvesebb és legtermékenyebb filmese. A nyolcvanas évek közepe óta huszonhárom egészestés mozit készített, díjat nyert Cannes-ban és Velencében, megkapta a Golden Globe-ot, Emmy- és Európa-díjra jelölték, olyan világsztárokkal dolgozott, mint Nick Nolte, Kristen Stewart, Isabelle Huppert, Maggie Cheung, Jean-Pierre Léaud, továbbá többször is Juliette Binoche, akinek Kieślowski és Kiarosztami után állandó alkotótársává vált.

(Golden Apricot 16th Yerevan International Film Festival, július 7–14.)

Ezeknek az országoknak a múltját természeti katasztrófák, háborúk, öldöklések szabdalták-szabdalják szét, sok mozgókép szól ezért a túlélés módozatairól. És az élet megy tovább – az 1990-es iráni földrengésről forgatott Kiarosztami-remeklés címénél pontosabban ma sem lehet megfogalmazni a látott filmek erős üzenetét.    

(14. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál. 11. Európai Animációs Játékfilm és TV-Film Fesztivál. Kecskemét, június 19–22.)

A legnagyobb érdeklődés, érthetően, a rövidfilmes magyar versenyprogramot kíséri. Ez az a válogatás, amely hű képet ad a magyar animációs művészet helyzetéről. Az előző két mustra a fiatal nemzedék látványos áttöréséről szólt (lásd ÉS, 2017. jún. 30.), ami elsősorban a MOME animációs műhelyének volt köszönhető. Most is a jelenlegi és extanítványok uralták a mezőnyt, ám áttörésről nem beszélhetünk, inkább stabilizálódásról, a bejárt utak folytatódásáról, s ekképp kevesebb újításról, meglepetésről.

A Missing People több puszta felháborodásnál s abból fakadó morális gesztusnál. Tarr ebben is eredeti formaművész, aki új audio­vizuális nyelv létrehozásával kísérletezik. Bő másfél órán át hosszú, lassú fekete-fehér snitteket nézünk, vagyis az alkotói jelenlét rá jellemzően nagyon erős. Ám a három vásznon szinkronban pergő jelenetek sora több hatásos mozielőadásnál, s nem csak azért, mert nincs történetük. A fal nem a film és a társművészetek között omlik le – ez sem lenne kevés –, hanem a produkció, az elbeszélés, a kreáció és a valóság között. A művészetbarát publikum előbb úri tivornya szétdúlt terébe kerül, majd sztorik helyett valódi arcokkal, gesztusokkal szembesül, vagyis – szemben a hagyományos mozifilmekkel – a vásznon megjelenő emberek szemébe néz, pontosabban azok az övébe. Ezek a szenvedéstől barázdált arcok, a fáradt, tétova mozdulatok többet mondanak el minden kitalált és kitalálható történetnél. Miként Aranynál a bujdosó koldus nyomorúsága: „Nem mese az...”

(3. Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál, Szeged, 2019. máj. 28.–jún. 1.)

Az idén 47 országból háromszáz nevezés érkezett, tíztagú előzsűrinek jutott a nem könnyű feladat, hogy összeállítsa a néhány tucatra szűkített versenymezőnyt. Ez az előzsűri bármely honi filmszemle tisztes nagy zsűrijének is elment volna, benne Hajdú Szabolccsal, Kardos Sándorral, Ferenczi Gáborral, Vágvölgyi B. Andrással. A tavalyihoz képest tisztult a mezőny: animációs és dokumentumfilmek már nem szerepeltek benne, maradtak a nagy- és kisjátékfilmek, továbbá az experimentális munkák.

(Szeretlek, mint állat. Magyar film. Rendező–operatőr: Novák Erik. Forgalmazó: MozgóMozi.)                                    

Az a tény, hogy a hős, aki azonos az író-rendezővel, egy pillanatra sem látható, a legkevésbé sem öncélú stiláris játék – amúgy annak is élvezetes –, hanem azonos film alapeszméjével: létezik-e egyáltalán Erik, ez a mai Casanova, ha éppen nem csábít, vagyis létét nem hódításának tárgyai igazolják-e vissza. S bár ez, Kierkegaard óta tudjuk, komoly filozófiai probléma, azért ne ijesszen el senkit: a Szeretlek, mint állat sodró lendületű mai mozi, benne a mi életünk díszleteire, figuráira, a lassan vénülő X-generáció gondjaira, helyzeteire, s nem mellékesen szövegeire ismerhetünk.

(They Shall Not Grow Old. Angol–új-zélandi dokumentumfilm. Rendező: Peter Jackson.)

Olyan, mintha ma forgott volna, a legtökéletesebb képi és hangi technikával, ám alapjául eredeti háborús dokumentumfelvételek szolgáltak, vagy 200 órányi haditudósítás, amelyből a rendező kiválogatta, kronológiai rendbe rakta és összevágta a filmjét. Az igazi újdonság nem a gondos felújítás-szerkesztés, hanem az anyag kezelése, amellyel mai filmnyelven szólaltatta meg az eseményeket, jelen idejűvé transzponálva a történéseket, kortársainkként mutatva meg a lövészárkokban készülődő, falatozó, tréfálkozó, majd harcba, halálba induló fiatalokat.

(Eksztázis. Rendező-forgatókönyvíró: Gaspar Noé.)

A francia film fenegyereke, Gaspar Noé legújabb műve, az Eksztázis (eredeti címén: Climax), amelyet Cannes-ban ünnepeltek és díjaztak, két dologról győz meg: a „botrányrendezőként” emlegetett alkotó vizuális talentumáról s gondolati ürességéről.  Már legjobb filmjével, a Visszafordíthatatlannal is ez volt a gond. Hogy egyetlen, nem túl eredeti ötletre épült: hátulról előre elmondani a bosszútörténetet.

(Ferenc pápa – Egy hiteles ember. Svájci–olasz–vatikáni–német–francia film. Rendező Wim Wenders.)

Fontos gondolatok ezek, egy rokonszenves, pontosan fogalmazó, bölcs ember szájából, vetíteni kéne minden iskolában és közösségben. Annak ellenére, hogy a Ferenc pápa – Egy hiteles ember nem jó film, mert Wenders annyira meghatódik hősétől, hogy nem képes közel kerülni hozzá. Ehelyett kínosan ócska, megrendezett kosztümös jeleneteket told be Assisi Szent Ferenc életéből (ha már szükségesnek látta, bevághatta volna Rossellini vagy Zeffirelli klasszikus mozidarabjának részleteit), túl sok és tolakodó a kísérőzene, s nélkülöztük volna a pápát istenítő, kezét csókolgató, könnyező tömegjelenetek egy részét is. Mert Ferenc nem csak a vatikáni szellemet újította meg, hanem másként kezeli a médiát is, mint a legtöbb távolságtartó elődje.

(Free Solo – Mászókötél nélkül. Amerikai film. Rendező: Elisabeth Chai Vásárhelyi és Jimmy Chin.)

Nagyszerűen összerakott film a Free Solo, amelyhez nem volt elég a tökéletes technika, az is kellett, hogy készítői, Alex közeli barátai-kollégái, ne rácsodálkozzanak a tárgyukra, kívülről szemléljék, hanem maguk is mászók legyenek, szinkronban araszolgatva vele a csúcsra. Drón és könnyű kézikamera egyaránt segítette őket, hogy a nézőt útitárssá tegyék a veszélyes kalandban. Bravúros film, mondhatnánk, ha ezt nem homályosítaná el a valódi bravúr, egy átlagos külsejű, középmagas, vézna, mindig mosolygó fiatalemberé, aki a fejébe vette, hogy megmássza a megmászhatatlant. A legkevésbé sem volt érdemtelen ezért előbb a Brit, majd az Amerikai Filmakadémia díja, s az összes többi kitüntetés. Mindenesetre, paradox módon, a díjeső nem az életét kockáztató sziklamászóra hullt, hanem a filmkészítőkre.

(Roma. Mexikói–amerikai film. Rendező-forgatókönyvíró-operatőr: Alfonso Cuarón.)

De nem a történet a lényeges itt (igaz, Kosztolányinál sem). Hanem az a sűrű élet, az a tapinthatóan anyagszerű világ, amit Cuarón a vásznon megalkot. Mert a sztori, mint a java filmeknél általában, puszta hordozóanyag, bármelyiket százféleképpen lehet elmesélni, jól és rosszul, a filmkészítés lényege, mint Tarkovszkij írta, a „teremtés”, s ezt kevés modern mozgókép példázza meggyőzőbben, mint a Roma. Nem könnyű alkotás, kell idő, amíg elragad és beránt a világába, de már az első pillanatoktól érződik, hogy megéri a fáradságot, érdemes vele menni, fokozatosan belefeledkezve a fekete-fehér képek varázsába. Ritka erény, hogy egy mindenfajta erőltetett szimbolikát mellőző realista történet ilyen természetes módon képes költői magasságokba emelkedni.