(Ibsen: A vadkacsa – rendezte Fodor Tamás, Ódry Színpad, Padlás)

„Ibsen A vadkacsában felteszi a kérdést, szükség van-e megtisztító igazságra ahhoz, hogy élni tudjunk. Érvényesítsük-e a nyílt beszéd kíméletlenségét, ha mindennapjainkat szándékosan rendeztük be az öncsalás és az önámítás kényelmes kellékeivel.” Amikor bő két hónapja egy jelentős művészünk, Sárosdi Lilla feltárta húsz évvel ezelőtti, traumatikus történetét, e sorok rögtön új, egészen konkrét megvilágításba kerültek. A vadkacsa utóbbi bemutatója pedig a közismert okokból végül elmaradt. De a felszínre került szexuális zaklatások botránya, társadalmunk normáinak mélyebb megismerése óta – akarjuk vagy sem – e dilemmák már jelen vannak közöttünk.

(Gogol: Háztűznéző – rendezte Ascher Tamás, Katona József Színház)

Akik azt mondják, semmi közük a Háztűznéző házasságközvetítős, mesebeli, múltbéli világához, azok szerencsések, és nem ismerik Agafja – a legfiatalabbakra jellemző – az irányú félelmeit, hogy ha most rögtön nem választ a hat adódó, egyaránt visszataszító férfi közül valakit magának, akkor esetleg örökre egyedül marad. Úgy látszik, Ascher Tamás ma is azon kevesek közül való, aki nem egyszerűsíti le választott szereplőit: e titkolt félelmekkel az ő abszurdja mellett ma a pályakezdő Fekete Ádám színházában szoktunk még találkozni (tragigroteszk tónusban). Az előadás értéke, hogy a kártyavető, álmodozó libuska abszurd léptékű bizonytalankodásából úgy kerekedik derűsen gyilkos abszurd, hogy benne a lány nevetséges aggodalma hiteles és ismerős.

(Fabók Mariann: A háromágú tölgyfa tündére, Fabók Mancsi Bábszínháza; Ceri Townsend: Az óriás ölelése, Kerekasztal Színházi Nevelési Központ – Insite Drama. 9. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle, Marczibányi Téri Művelődési Központ)

Ha a színház ősi, közösségi élményét keressük, de még azt is megkockáztatom, hogy ha szeretnénk újra utat találni a kortárs művészethez, sokszor jobban tesszük, ha követjük a legfiatalabbakat. Ha szégyellnénk, hogy túlkorosak vagyunk, csapjunk a hónunk alá egy ötévest, és tegyünk úgy, mintha az ő kedvéért néznénk meg Az óriás ölelését (Kerekasztal), vagy kérjünk meg egy tízévest, kísérjen már el minket Fabók Mancsitól A háromágú tölgyfa tündérére.

(Schilling Árpád/Zetski dom [Montenegrói Királyi Színház; MNE]: Ameddig a szem ellát)

Schilling Árpád előadásainak az utóbbi években állandó kérdése, hogyan és miért, milyen nagyobb összefüggések-érdekek hálózatában marad magára a hatalommal nem rendelkező, huszonegyedik századi ember. Akkor, ha mint A harag napjában, a főhős magányos emberjogi küzdelmet folytat. Vagy ha mint A hideg napokban, bántalmazó kapcsolatból menekül. Vagy pedig, mint most: ha tőle telhetően a legjobbat akarja, de ott, ahol és amely társadalmi osztályban él, mégsem jöhet össze neki semmi. Még annyi sem, ami a derűs élethez minimálisan szükséges. Schilling látja és érti is azt a struktúrát, amely létrehozza ezeket a drámákat. Ahol a szereplők számára bármit tegyenek is, nem marad kiút.

(Eszenyi Enikő: Hamlet, Vígszínház)

(Vajdai Vilmos: Utas és holdvilág, Trafó)

Vajdai Vilmos playback színháza tehát a kisrealista magyar színházi valóság hétköznapjai helyett egyszerre alkalmas befordítani a kamerát a szereplők lelkébe, hogy ugyanazt lássuk, amit ők. És egyszerre képes a kortárs underground részeként felmutatni Szerb Antal kultikus regényét. Egyszerre bábszínház, rajzfilm és képregény (még MOME-hallgatók is dolgoztak az irdatlan stábban), amit egy dj rendezett és kevert össze. Vajdai egy saját, sok évvel ezelőtti hangjátékának szövegére tátognak és mozognak a színészek.

(Alföldi Róbert: Hegedűs a háztetőn – Papp László Budapest Sportaréna)

Mi az, ami nincs? Fenyegetettség, feszültség: a szó, hogy Szibéria, itt üres, nem szorul össze a gyomor. A tánc önfeledt, ha ne adj’ isten meglöknék egymást a közös kocsmában mulató, de különböző felekezethez tartozó szereplők, aligha szabadulna el a pokol. Benn maradt a broadway-változatból az a filmből már hiányzó apróság, hogy a rabbi kétszer is tanácsolja közösségének a legnagyobb káoszban, hogy üljünk le. Ez pedig csak egyik oka annak, hogy az ő figurája is leegyszerűsödik. Hiszen ha egyéb tanáccsal nem tud szolgálni, akkor látszategyszerűség helyett valódi egyszerűséget hallunk az ikonikus szavakba. És ez abszolút rendezői (jóhiszeműen – helyszínbeli) kérdés, mert nemcsak a rabbi kétdimenziós, hanem majdnem mindenki.

(Dijana Pavlovič–Giuseppe di Leva: Vita mia, parla/Beszélj életem; Mihaela Dragan–Liana Ceterchi: Del Duma / (A n)ő beszél; I. Nemzetközi Roma Storytelling Fesztivál a Független Színház szervezésében, Stúdió K)

Az első Nemzetközi Roma Storytelling Fesztiválon, a Stúdió K-ban roma előadók történeteit halljuk, monodrámáit látjuk, és ennek egyszerre politikai és esztétikai jelentősége van. Hiszen a roma értelmiség ma éppen azért küzd, hogy ne mások beszéljenek helyette a nyilvánosságban. Hogy szava legyen az őt érintő kérdésekben.

(Bocsárdi László – Tévedések vígjátéka, Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat, Gyula, Shakespeare-fesztivál)

A rendező, Bocsárdi László többnek látja ezt a korai Shakespeare-darabot, mint például én. A tévedéseket meghagyta, a vígjátékot már kevésbé. Több mint húsz éve, Mohácsi János legendás Csárdáskirálynője vezette be a magyar színháztörténetben az azóta szinte kötelező gyakorlatot, hogy a „könnyednek” ismert darabokat is vegyük komolyan. Hogy a happy endben is vegyük észre a keserűséget. De nem hinném, hogy erre minden darab alkalmas.

(Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, rendezte: Tasnádi Csaba. A Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház vendégjátéka a Városmajori Szabadtéri Színpadon)

Ízléstelennek találom, amikor az említett „marihuánás cigarettától” Eszter félönkívületbe kerül, tripjében pedig megidézi a holokausztot. Pedig csak egyetlen cigit szívott, mert mint Józsefnek mondja: csak téged szeretlek, ezt is csak, hogy egyszer nevetni tudjak. Két Ringasd el magad és Hogyan mondjam el között tehát egyszer csak azt halljuk, hogy annál minden csak jobb lehet, mint amikor a nyilasok vonultak végig az úton. Remélem, ezt nem úgy kell érteni, hogy annál még egy fesztivál is jobb.

(PanoDráma: A csodát magunktól kell várni – Rózsa Milán emlékére)

(Káel Csaba – Román Sándor: a 17. FINA világbajnokság megnyitó ünnepsége)

Ahogy Román Sándor fogalmazott a rendezvény sajtótájékoztatóján: „Igyekeztünk egyedivé tenni ezt a nyitót. (…) Ez egy teljesen egyedi magyar szabvány.” A nemzetiesztrád-paradoxon viszont mégiscsak az, hogy a bezárkózó, újnacionalista performansz egy olyan revüs-amerikanizált, globális üzleti show-n keresztül próbálja meg felmutatni a magyar néptánc hagyományának kétségtelen értékeit mint tiszta forrást, amelynek körülbelül annyi köze van az autentikus népiséghez, mint a Disney Pocahontas hercegnőjének az indiánokhoz.

(Benkó Bence–Fábián Péter: Holdkő, k2 Színház, Szkéné)

Ha valami, akkor inkább egy politikai eredetmítosszal való leszámolás ambivalens vágya hajtja az alkotókat. Tételszerű megfogalmazást nyer a kétosztatú politika bináris gondolkodásával való szakítás, a problémához való személyes hozzáférés vágya. A vágy, hogy szakítsunk ötvenhat hőstörténetté szűkítésével és vágy a bátor, a független gondolkodásra. De utóbbi paradox módon éppen azért nem megy, mert a színészek legtöbb esetben éppen a kormány által javasolt eredetmítosz „antikommunista” narratívájával vitatkoznak, eléneklik például a tízmilliókért rendelt nemzeti ötvenhat slágert. Ez a kontraretorika pedig mégiscsak elfogadása egy felkínált gondolkodási struktúrának.

(Ödön von Horváth: Hit, szeretet, remény, Örkény Színház)

Mert úgy látszik, ez az alárepülés-történetek kora. Schilling Árpád és Zabezsinszkij Éva tavaly A harag napjában szintén egy Brechtből építkező feminista-szocialista bukástörténetet írt. Arról, hogyan szembesül a társadalom részvétlenségével Erzsébet: az idealista amazon. A rosszból zuhan egyre rosszabb helyzetbe Gáspár Ildikó „Erzsije” is: csakhogy ez az Elisabeth eggyel elvontabb áldozatfigura. Az elveiért kiálló Fekete Erzsébet modellként is felfogható története felkínálta a referenciális olvasatot a fekete ruhás nővér (Sándor Mária) közéleti alakjával, Elisabeth esetében viszont nincs referencialitás.

(Bemutatja a Szomolyai Magyar Roma Egyesület és a Parforum: SzívHANG / Éljen soká Regina!, Trafó)

(J. W. von Goethe: Faust, Radu Stanca Nemzeti Színház, Szeben – MITEM; William Shakespeare: Julius Caesar, Kolozsvári Állami Magyar Színház – Vígszínház)

Sosem titkoltam azt a (valószínűleg másokkal közös) vágyamat, hogy végre bennfenteskedhessek egy boszorkányszombaton (Walpurgis-éj). Örömmel jelentem, hogy az idei nemzetközi MITEM színházi fesztivál legmegosztóbb előadásának köszönhetően ez végre sikerült. A román sztárrendező, Silviu Purcărete tízéves látvány-Faustját a MÁV volt északi járműjavítójának ipari épületében, az Eiffel-csarnokban pontosan ez a nem múló, gyermeki vágyunk működteti.

(A Látókép Ensemble produkciója – Kálmán nap, B32)

Hogy lehet nyilvános térben is helyén kezelni a házasság vs. kapuzárási pánik és egyéb piti polgári „bűnök” generálta szerencsétlenkedést? Pontosan ez Hajdu Szabolcs önironikus kapuzárási színházának alapkérdése: hogyan méltányolhatjuk a bemutatott szereplők problémáit anélkül, hogy túldimenzionálnánk azokat? Vagy még inkább: hogy lehet úgy ábrázolni a házasság kicsinyes vitáit (hova dobd a zoknid), hogy az mégse tűnjön kisszerűnek?

 (Vidnyánszky Attila: Csíksomlyói passió, Nemzeti Színház; Alföldi Róbert: Passió XXI, Papp László Budapest Sportaréna)

Alföldi a Passió XXI Krisztusát Szabó Kimmel Tamásra osztja, aki sportcipőt és kapucnis pulcsit visel. Ezzel szemben Vidnyánszky Attila Jézus Krisztusa, Berettyán Nándor olykor magyar népviseletben látható a Csíksomlyói passióban. Húsvétra tehát két Jézust is kínált a kortárs magyar színház.

(Pintér Béla és Társulata: Szívszakadtig, Szkéné Színház)

Hét éve, a Szutyok végén megjelent egy árpádsávos mozgalmár, tavaly a Fácántánc végén egy ISIS terrorista. Van ereje annak, ahogy vészterhes idők legújabb típusai először ezen a színpadon tűnnek fel. De a Szívszakadtig, a maga csupaszív módján sátáni főhősével számomra több ezeknél. Ideológiákból kicsúszó dada és punk kabaré, amely összezavarja a „jó” fogalmába és a liberalizmusba vetett reményeket, anélkül, hogy bármilyen új irányt vagy kapaszkodót mutatna. Maximum annyit, hogy az élet minden jószándék ellenére is azt produkál, amit akar. Nincsen remény, röhögjünk még magunkon egy utolsót.

(Martin McDonagh: Hóhérok, Katona József Színház)

A Guardian újságírója szerint az új McDonagh-darab legnagyobb erénye a hatvanas évek atmoszférájának újrateremtése, tehát valamifajta nosztalgia kielégítése: ezt támasztja alá a Gothár Péter maga tervezte korhű díszlet és a jelmeztervezővel készült interjú alapján az angol hatvanas évekből kiinduló jelmezek, a teljes látványvilág is. Csakhogy ez az atmoszféra a magyar nézőnek ismeretlen, vagy egészen mást jelent.