Benedek Ágota: Állva maszturbálok: szorongásnapló
Aradi Péter: A csend, amire vágytál
Légrádi Gergely: Alkalomadtán
Deres Kornélia: BOX

Ketten egy új könyvről – Pándi Pál: Teherpróba. Egy irodalompolitikus pályájának kritikus pontjai. Válogatta és az előszót írta Kardos András. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2022, 656 oldal, 6999 Ft

A kötet megrázó első fejezete a Lágernapló címet viseli. Ahogyan az alapos lábjegyzetekből kiderül, a naplót Pándi Bécsben írta 1944. július 7. és október 22. között, azonban egészen február 23-ig tartalmaz visszatekintő bejegyzéseket. Az addig a debreceni zsidó gimnáziumba járó, klasszikus polgári családban felnövő, az érettségin és az első randevúkon izguló fiatalembert a debreceni klinika gyerekosztályán éri a német megszállás, ahol skarláttal feküdt hat hétig. A kórházból való kikerülése után következik a gettósítás, majd a vagonírozás, miközben imádott apja – a szintén irodalomtörténész, tanár Kardos László – munkaszolgálatra kerül. A naplót a fiatal Kardos Pál eredetileg az apjának szóló, elküldetlen levélcsomagnak szánja, összeér tehát a felmenőknek történő beszámolás és a felmenőkkel való leszámolás kelet-európai mintázata.

Ezek a regények olyan sok közös tulajdonságot mutatnak, hogy szinte gyanúsan kínálják föl magukat a paradigmatikus elemzésnek. Elsősorban Szász Imre Ménesi út (1987) és (az azonos című Vas István versre utaló) Megyek ha elbocsátasz (1991), illetve Szalay Károly Szerelmes éveink (1985) és Párhuzamos viszonyok (1988) című könyveiről van szó, de ide sorolható még például Gyurkovics Tibor szerencsétlenül hangzó Mindennapi szerelmünket add meg nekünk ma című regénye is. Mindegyik az 1970-es évek vége és az 1980-as évek vége között jelent meg (a legkésőbbi is 1991-ben) – vagyis a prózafordulat után, és visszhangtalanságuk, utólagos olvasatlanságuk talán ennek is köszönhető. Ha poétikusan akarnék fogalmazni, az önsajnálat és az önfelmentés kettős szorításában vergődő főhősök és olykor önéletrajzi elbeszélők ezekkel a szövegekkel a szocialista humán értelmiség apológiáját próbálják meg létrehozni.

Sári B. László: Mi jön a posztmodernre? Változatok a posztmodern utáni amerikai fikciós prózára. Balassi Kiadó, Budapest, 2021, 247 oldal, 2700 Ft

Végignézve a kötetben előkerülő szerzők névsorán, fájóan homogén a lista: mind fehér férfiak, egy kivétellel (Stephen Graham Jones). A szerző szerencsére már a könyv elején reflektál erre a problémára, nem elhallgatva, hogy a posztmodern irodalom éppen azért került nehéz helyzetbe a dotcom-válság, a 9/11 és a 2008-as gazdasági válság idején, mert nem mindig tudta felvenni a versenyt az identitáspolitikákat figyelembe vevő, azokat nem kamuflázsba rejtő, hanem tematizáló szövegekkel. A posztmodern utáni korszak egyik fontos irányzata az új realizmusnak vagy új érzékenységnek nevezett vonulat, a könyvben elemzett szövegek pedig, különféle elbeszéléstechnikai módokkal, de megpróbálják visszacsatolni az irodalmi szöveget a társadalmi kontextusba, és számot vetni a testi identitás, az egyéni és közösségi felelősségvállalás vagy a kitaszítottság problémáival.

Az alábbiakban amerikai és a magyar családregény-paradigmák kapcsán teszek fel kérdéseket arról, hogy egy adott irodalmi hagyomány számára mit jelentenek a megértés, a magány és a kötelék fogalmai, illetve, hogy az irodalmi közeg és az irodalmi kánon szempontjából mit jelent ezen hagyományok folytonossága vagy megszakítottsága. Ehhez két konkrét szerzőt fogok felidézni, akik sok szempontból lehetnének hasonlóak, ha nem lennének mindenben különbözőek: Marilynne Robinsont és Szabó Magdát. Mindkét író nő, népszerű, protestáns és családregények szerzője: míg Robinson összesen öt megjelent regénye kapcsán a csönd, Szabó megszámlálhatatlanul sok megjelent regénye kapcsán a zaj juthat eszünkbe. És mindennek összetett okai vannak.

Spiró György: Sajnálatos események. Két tragédia közjátékkal Kádárról. Scolar Kiadó, Budapest, 2020, 187 oldal, 3750 Ft

A három tételt tartalmazó könyv a szocializmus évtizedeinek nemcsak részben rejtett, legalábbis a nagyközönség és a fősodorbeli emlékezetpolitika által kevésszer hangoztatott epizódjait mutatja be, de olyan közismert fordulatokat is új kontextusba helyez, mint például Kádár János börtönévei vagy éppen koponyájának bizarr elrablása. Teszi mindezt számos valódi dokumentum, állambiztonsági irat, politikai dokumentum és kihallgatási jegyzőkönyv felhasználásával: ha úgy tetszik, a történeti dokumentumokat és a XX. századi magyar politikatörténet szereplőit írja bele az irodalom szövetébe, hogy szöveggé válva mindegyik saját maga dicstelenségét képviselhesse az alkuk és árulások koncentrikusan konstituálódó drámáiban.

Gács Anna: A vágy, hogy meghatódjunk. Tanulmányok a kortárs önéletrajz-kultúráról. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 284 oldal, 3499 Ft

Számos erénye mellett A vágy, hogy meghatódjunk az egyik legvilágosabb felépítésű szakkönyv, ami valaha a kezemben volt. A fejezetek sorrendje és a belőlük kirajzolódó narratív ív a szépirodalom elbeszéléstechnikai hagyományait idézi. Az Előszó vallomásos hangvétele után – melyre hamarosan kitérek – a kötet két bevezető tanulmánya egyrészt az önéletrajz meghatározásának problémáit, másrészt a hagyományos és az irodalmi szöveg kereteit túllépő, a példaszerűséget átélhetőségre és hétköznapiságra cserélő műfajok és megoldások elméleti keretbe való helyezését tematizálják. A vágy, hogy meghatódjunk a taxonómia ígéretét, egyúttal a taxonómia destabilizálódását is jelenti, amely nemcsak a poszt-strukturalista irodalomelmélet, hanem az énelbeszélések és azokat felfogó archívumok működésmódjára is igaz.

Halász Rita: Mély levegő. Je­len­kor Kiadó, Budapest, 2020, 196 oldal, 2999 Ft

Egy országban, ahol a családon belüli erőszak megítélése még mindig nem egyértelmű, ahol a nőjogok nemhogy fejlődőben, de visszaszorulóban vannak, újabban pedig közszereplők könyveket darálnak és Ugandával közös kampányba kezdenek az abortusz ellen, különösen fontos leírni azt, mennyire pusztítóak ezek az elvárások. Maradj csöndben, ne kérdezz, ne legyél feltűnő, ne legyél túl szép, de túl csúnya sem – megannyi nőhöz hasonlóan az elbeszélő is felismeri, hogy egész élete ezek fojtogató szorításában telt, aminek eredményeként pánikrohamot kap. Ezután javasolja az anyja, hogy kezdjen el úszni, ami talán segít azon, hogy állandóan úgy érzi, hogy nem tud levegőt venni.

A regény legfontosabb motívuma – paratextusaiból is kikövetkeztethetően – a levegő, pontosabban: a fuldoklás és a levegővétel ellentéte. Utalásokból kiderül, hogy Vera akkor költözött el véglegesen Pétertől, amikor fojtogatni kezdte. A csúcsjelenetként is olvasható válóperi tárgyaláson a szorongó, magában továbbra is folyamatosan elbizonytalanodó Vera először szilánkosan, majd egyre összefüggőbben meséli el, hogyan féltette a saját életét is férjétől, aki – ahogyan az a bántalmazó fél esetében tipikus – mindent tagad, sőt, saját magát próbálja meg áldozatként beállítani.

Marilynne Robinson: Háztartás. Fordította Szabadkai Bernadett. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 244 oldal, 4499 Ft

Robinson regényei az útkeresés és a hazatalálás univerzálissá tágított fogalmairól szólnak. Arról, hogy ennek mennyi fajtája van, és mind lehet gyönyörű; hogy egy átlagos ember hogyan talál célt vagy válik céltalanná; hogy a család, noha törékeny, mégsem törhet szét végleg; hogy mit jelent egyedül és mit jelent közösen magányosnak lenni; hogy van olyan, hogy otthon, és el is lehet veszíteni. És közben a Háztartás megenged egy ennél grandiózusabb olvasatot: valójában két embertípusról szól. Az egyik, aki vágyik az otthonra, a másik, aki nem. Az egyik futva halad át az életen, „amely nem követelt tőle különösebb odafigyelést”, a másik megfontoltan halad át az életen, és mindenre odafigyel. Ruthie és Sylvie az első, Lucille és a nagymama a második típusba tartoztak. Emiatt nem értették egymást, nem várták egymást, és mindig csak egymást várták.

Gurubi Ágnes: Szív utca. Kal­ligram Kiadó, Budapest, 2020, 192 oldal, 3500 Ft

A Szív utca Anna nevű elbeszélője, ahogyan általában a családregényekben szokás, saját kudarcain töprengve jut el családi titkokon és boldogtalan kapcsolatokon keresztül Hirsch Róza nevű ükanyjáig, aki egy alföldi faluból érkezett a fővárosba a XX. század elején, miután Adler Áron nevű férje három gyerekkel magára hagyta. Az asszony állást keres, újra férjhez meg, újabb gyerekei születnek, próbálja emberivé tenni az életet, miközben a legtöbb problémával – ahogyan később minden női leszármazottja – egyedül néz szembe. Hirsch Rózát 1945-ben, a magyar történelem egyik legsötétebb napján a városmajori Bíró Dániel kórházban a nyilasok tarkón lövik. Ekkor lánya – az elbeszélő dédanyja – és annak lányai – az elbeszélő nagymamájának testvérei – már a budapesti gettóba zárva élnek, miközben a Bella nevű nagymama egy Szív utcai lakásban bujkál vőlegényével a nyilasok elől.

Salman Rushdie: Quichotte. Fordította Greskovits Endre. Helikon Kiadó, Budapest, 2020, 525 oldal, 3999 Ft

Már a szöveg elején megjelennek a Don Quijotén kívüli legfontosabb előképek, például a virtuális valóság egyfajta korai allegóriájaként értelmezhető Óz, a nagy varázsló, vagy a magának ugyancsak fiút képzelő és faragó Dzsepettó mester, Pinokkió nevelőapja. Ha van mágikus realizmus, úgy ez szürreális realizmus, amelyben jelentő és jelentett viszonyának teljes felbomlását látjuk: „Szótári szó vagyok, aminek eltörölték a jelentését.” (62.) A kortárs irodalomnak muszáj az eddig ismert világ széthullására reflektálnia, és ebben az irodalomtudománynak is követni kell, ha nem akarja, hogy  elefántcsonttoronyban üldögélő széplelkek költséges hobbija legyen. Fogalmam sincs, hogy a Quichotte alkalmas-e arra, hogy valódi társadalomelméleti polémiákat fogalmazzon meg: ironikus módon az elbeszélő által írt Sam DuChamp pont ezzel a problémával szembesül Quichotte kalandjainak leírásakor, hogy ugyanis hiába a több évszázados irodalmi hagyomány, hiába a keleti és nyugati kulturális mintázat és a szellemes popkulturális parafrázisok, ha senkit nem érdekel az, amit állít.

Pilinszky János: Beszélgetések Sheryl Suttonnal. Egy párbeszéd re­génye. Magvető Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2020, 202 oldal, 3999 Ft

Pilinszky egyik hosszabb párizsi tartózkodása ideje alatt látta Robert Wilson A süket pillantása című kísérleti előadását, amelynek főszereplője a kötetben címszereplővé váló Sheryl Sutton volt. A városi legenda (és a naplóbejegyzések) szerint a költőt nemcsak Wilson rendezői módszere és az ikonikus előadás, hanem az a színésznő is megbabonázta, és egy közös ismerősük révén meg is ismerkedtek egymással. A nyelv, amely a legfontosabb teremtő és legevidensebb romboló erőként funkcionál ebben a különös történetben, elválasztotta őket, hiszen Pilinszky nem tudott angolul, Sutton viszont nem nagyon franciául, levelezéseik és beszélgetéseik tehát elég suták voltak.

Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 92 oldal, 2699 Ft

A jelenben létezés mindig melankolikus, hiszen valódi jelen nem létezik. Különösen igaz ez a poszthumán, pláne a pandémia furcsa időtapasztalatával küzdő társadalmakra. Ebben az értelemben kifejezetten önreflexív kötet az Áttetsző viszonyok, mert tragikussága ironikus távolságtartásba oldódik. Jó példa erre a kötetzáró Spirál című egység, amely egyetlen látomásos hosszúversből áll, és a nyitó darabhoz hasonlóan igen erős. A versben fontos szerepe van a kötetben többször is felbukkanó esküvő motívumának, de nem ünnepi, inkább álszent társadalmi esemény vonatkozásában jelenik meg. Az esküvő lényegénél fogva a jövőről szól, de a jelenben pazarol: talán ezért is emelkedik szimbolikus erőre. Az amerikai beatköltők lírai formába oltott látomásos társadalomkritikáját ugyanúgy felidézi, mint (némileg váratlan módon) Nagy László Menyegző című hosszúversének kaotikus tombolását.

Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről. Fordította Morcsányi Géza, a verseket fordította Kántor Péter. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 152 oldal, 2999 Ft

A kötet kulcsnovellája az utolsó, Szerpentin című szöveg, amely egy memóriazavarban szenvedő, végül szellemileg teljesen leépülő könyvtáros története. Az elbeszélés idejére ezúttal is a körülmények változásából következtethetünk: a könyvtárban, ahol Nagyezsda Georgijevna dolgozik, megjelenik az internet, így az összegyűjtött katalóguscédulák – s velük együtt a klasszikus enciklopédikus tudás – fölöslegessé válnak. Az évtizedeken át mindent a fejében tároló, majd elveszítő bibliográfus egy önmagát megsemmisítő kinetikus szoborhoz hasonlít, s végül az egész szöveg allegóriája lesz.

Marcel Beyer: Kaltenburg. For­dí­totta Győri László. Magvető Könyv­kiadó, Budapest, 2020, 383 oldal, 4499 Ft

A címszereplő Ludwig Kaltenburg nem titkoltan az 1989-ben elhunyt Konrad Lorenz alakmása, akinek etológus szupersztár mivoltát alapjaiban kérdőjelezte meg a náci párttal való kapcsolata. Hiába támogatta később az alakuló zöldmozgalmakat, és határolódott el saját, korábbi döntéseitől, nehezen védhető részletek derültek ki arról, miket is tett a tudományos hatalom – értsd például – az egyetemi katedra érdekében. A Kaltenburg a taxonómia és az emlékezetpolitika mellett tehát a történelem sötét időszakában is fenntartott hiúságról szól, és az olvasó szájába rágja annak tanulságát, hogy hiába rendszerezi az ember saját önkénye szerint az állatokat, valójában nem sokban különbözik tőlük.

Varga Ibolya: Levél Fiamnak. Nap­ló 1990–1998. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 454 ol­dal, 4499 Ft

Ez a könyv véletlenszerű események szerencsés együttállása miatt születhetett meg. Varga Ibolya – a naplóírás idején egy Vérmező melletti kis lakásban élő, nyugdíjas magyar-történelem szakos tanár – fiának, a Nyugat-Németországba disszidált Hámos Gusztáv filmrendezőnek írja a naplót. Egyfajta nemzedéki kapcsolattartás, az évtizedek óta távolból megélt családi viszony protézise: napló gyermekének, aki saját disszidálásával őt is társadalmon és hazán kívülre helyezte. 1991-ben mutatják be Hámos Gusztáv 1989. A híradó hatalma című, a rendszerváltozás médiaképeit tematizáló munkáját, ezért a közéleti médiatartalmakról való tudósítás különös figyelmet kap. Híradók, országgyűlési közvetítések, vitaműsorok, de kabarék és magazinműsorok is fontos részét képezik a leírásoknak, közben pedig napról napra – sőt, a napló jellegénél fogva lapról lapra – rajzolódnak ki az államszocializmusból a kapitalizmusba való átmenet visszásságai, a politikailag megosztott, az infláció, a munkanélküliség és az erősödő szélsőjobb nyomasztó szorításában vergődő társadalom megélt hétköznapjai.

Elif Batuman: A félkegyelmű. For­dí­totta Ruff Orsolya. Magvető Könyv­ki­adó, Budapest, 2019, 503 ol­dal, 4499 Ft

Ha a regény első fele a metaforikus, úgy a második rész a szó szerinti útkeresésről szól. A felnövéstörténeteknek a szentimentalista nevelődési regények óta legkedvesebb retorikai startégiája a valódi utazás és a lelki érés összekapcsolása. Nincs ez másképpen A félkegyelműben sem, Selin először Szvetlanával és barátaival Párizsba, majd Iván miatt Magyarországra utazik a nyári szünetben, hogy egy Heves megyei faluban tanítson angolt egy önkéntesprogram keretében. Az első rész évszakos bontásához képest a második részt a három nyári hónap tagolja, amely szerkezeti váltás a súlypontokról is sokat elárul. A magyarországi kalandok leírása különösen szórakoztató egy magyar olvasó számára, akinek fejében a konstruált világok számos rétege mellé még egy újabb, az idegen szemével látott sztereotípiák is bekerülhetnek (gonosz öreg portás, Szentendre, kifli, fürdő).

Marilynne Robinson: Itthon. Fordította Mesterházi Mónika. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 455 oldal, 4999 Ft

Az Itthon nagyszerűsége pontosan ebben a kettősségben, profán és szakrális ütköztetésében, a magasztos nyelvezet és a hétköznapi problémák egymásra csúsztatásában rejlik. Rendre felmondja azokat a leckéket, amelyeket általában a modernség utáni nyugati családregények. Kérdéseket tesz fel sorsról és örökségről, a testvéri és a szülői szeretet természetéről, megértés és megbocsátás kapcsolatáról, de azt is felveti, hogy vajon az otthon egy magától értetődő közeg, vagy az embernek magában és másokban kell megtalálnia az oda vezető utat. Megjelennek benne a leszármazástörténetek bibliai képei, és a ház előtt emberemlékezet óta álló, szerteágazó tölgyfa is – az Itthon azonban mégsem átlagos családregény, mert a legtöbbet nem az együttlétről, hanem a magányról mondja. A Kálvin műveit rendszeresen újraolvasó és értelmező – sőt, azokról esszékötetet író – Robinson a protestáns teológiai fontos téziseivel metaforizálja ezeket a kérdéseket: a kegyelem, az eleve elrendelés és az üdvösség fogalmain keresztül. Boughton tiszteletes fiainak hagyományos, lányainak azonban ezekre a fogalmakra utaló keresztnevei vannak (Hope, Faith, Grace, Glory). Ez egyszerre forgatja ki és mutatja meg a nők szerepét ebben az erősen patriarchális világban, amelynek a tetején maga az Úr áll.

Filep Tamás Gusztáv (szerk.): Ün­nep és felejtés – Emlékezet, iden­ti­tás, politika. Kalligram Kiadó, Bu­da­pest, 2019, 278 oldal, 3000 Ft

A bevezető szövegek után négy tematikus egységbe rendeződik a korpusz, az Eseményértelmezés, az Emlékfogalmazás, a Megtalált hagyomány és a Nemzetképek fejezetcímekből pedig a tanulmányok jellegére és megközelítésére is következtethetünk. Miközben az egyes írások nagyon változatos témákat dolgoznak fel – ahogyan erre később még kitérek –, hasonló szakirodalmi mezőt mozgatnak. Ezek közül is a legfontosabbak az Anthony D. Smith nevével összekapcsolódó etnoszimbolista megközelítés, Rogers Brubaker „etnikus vállalkozók” fogalma, Benedict Anderson ismert tanulmánya a nemzet elképzelt közösségéről, Reinhart Kosellecknek a múlt relativitásáról szóló elmélete, Pierre Nora francia történész emlékezetpolitikai írásai, a magyar mezőnyből pedig kiemelkedik Gyáni Gábor neve, akinek Az elveszíthető múlt című kötete a tanulmányok fontos hivatkozási pontjaként van jelen.

Solymosi Bálint: Vakrepülés. Gerillaregény. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 376 oldal, 3990 Ft

A Vakrepülés elbeszélő-főhőse és a körülötte lézengő figurák minden értelemben kiesnek a fősodorból, az elbeszélés (mondjuk) jelen idejében, 1994-ben ugyanúgy, mint az elbeszélt 1970-es években. A megbízhatatlan elbeszélő visszatekintve, szilánkos epizódokban próbálja meg elmondani, mi történt vele késő-kamaszkorában, a magyarországi történeti idő percepciójában sivárrá közhelyesült 70-es években, mindezt pedig – az Életjáradékoz hasonlóan – az egyes szám szinte minden személyében teszi. A posztmodern önéletrajzokat és önmegszólító opuszokat felváltva idéző hang már a regény elején világossá teszi, hogy az 1977-ben 17 év körüli elbeszélő-főhős és 1994-es (tehát éppen 17 évvel későbbi) alakmása között van ugyan folytonosság, de ezt állandóan megtöri a pszichés betegség narratív alakzata. Ezek a hangváltások tehát a bordeline, hasadt személyiség allegóriáiként is működhetnek.